Magyar Narancs: A Metanoia egyidős a Thealterrel – vagy a Thealter egyidős a társulattal?
Perovics Zoltán: Igen, egyidősek vagyunk, az Eszme-idő című előadásunkat az első Thealteren is bemutattuk. 1983-ban költöztem Szegedre, és egyből bekapcsolódtam az akkori Egyetemi Színpad munkájába is. Ám azok az évek azt erősítették meg bennem, hogyan nem kell színházat csinálni. Eztán féléves filmes kitérő után 1990-ben tértem vissza a városba, hogy az akkori Egyetemi Stúdió Színház tagjaival elindítsuk az Eszme-idő próbáit. Egy ideig más néven működtünk ugyan, de ez már a Metanoia Artopédia volt. A nyolcvanas években ismertem meg a MASZK/Thealter alapítóit, akik közül néhányan később közre is működtek az előadásainkban. Amíg nem csináltuk meg a saját egyesületünket, addig a Metanoia menedzsmentjét is a MASZK intézte, alapítói és segítői voltunk egymásnak.
MN: A Thealter a nagy találkozások fesztiválja is volt számodra…
PZ: Itt ismerkedtem meg személyesen Jeles Andrással, Halász Péterrel és a szentpétervári AKHE Színház tagjaival, akiknek visszahívását a későbbiekben is többször forszíroztam. Jelessel úgy ismerkedtünk meg, hogy a Thealteren én szerveztem és koordináltam azt az eseményt, amikor felolvasott a füzeteiből a Régi Zsinagóga karzatán. A rendezéseiben 2000 óta díszlet, illetve látványtervezőként működöm közre és ezt nagy megtiszteltetésnek érzem. A Halász Péterrel való találkozás is nagyon fontos a számomra. A Védett állatok fekete dobozának személyes és gyors prezentálásával mutatkoztam be neki 1998-ban a Régi Zsinagóga karzatán, de az előadást végül a Trafóban látta, majd később meginvitált a Városi Színház 48 órás nyitó eseményére közreműködőnek. A Metanoia Lomtár installációval érkeztünk oda, majd azon kaptam magam, hogy már a készülő előadás egyik szerepéről beszélgetünk. A Thealter nemcsak szakmailag hozta el a legmeghatározóbb, legfontosabb találkozásokat az életemben, de a feleségemet, Erdély Andreát is ott ismertem meg, aki a legcsodálatosabb alkotótársam immár 11 éve.
MN: A színházad – már a nevében is hordozva – a szembenállás és az ellenállás radikalizmusát képviseli.
PZ: A hiteles emberi jelenlét és az azt közvetítő nyelv érdekel. Nem könnyű így alkotni, mert az autonóm megnyilatkozások ellen dolgozik a sietség, az önzés, a politika és mindennemű anyagi érdek. Egy előadás kihordása – akárcsak egy terhesség – kiköveteli a maga idejét. Az Átkozott történet című előadásunk például 1995-ben 23 hónap alatt készült el. A sokat gyorsan szisztéma koraszülést hoz, és az elmélyülés helyett a felületességet szolgálja. Talán radikális ez annyiban, hogy igyekszünk minden előadást kiérlelni úgy, hogy aztán azt a mindenkori tér láthatatlan oltárára helyezhessük. S jöhetnek a nézők.
MN: Hogyan találtál erre a módszerre?
PZ: Jeles András és Halász Péter mellett nagy hatást gyakorolt rám Erdély Miklós, Tadeusz Kantor, Hamvas Béla és Szabó Lajos munkássága, de nem csak színházcsinálókkal dolgoztam együtt. Akadtak olyan társaim is, akik korábban egyáltalán nem foglalkoztak ilyesmivel, mégis olyan erős és tiszta jelenléttel léteztek a térben, hogy ma is beleborzongok, ha bizonyos jelenetekre gondolok.
MN: Megszállott vagy és precíz. Mindez komoly alkotóerő, de nyilván okoz nehézségeket is…
PZ: Mindenki ismeri az érzést, amikor egy fontossá vált mű, legyen az akár vers, próza, zene vagy film újbóli befogadása során az akár unalomig is ismert alkotás egy addig nem érzékelt újabb rétegét mutatja meg. Több gyermekkori emlékem, későbbi éjszakai és nappali álmom olyan erővel és gyakorisággal jelent meg bennem, hogy újra és újra kikövetelte, hogy foglalkozzam vele. És miután egyértelművé vált, hogy ezek mások számára sem érdektelenek, igyekeztem lelkiismeretesen modellezni ezeket a színház terében. Minden esetben azt akartam megjeleníteni, amit láttam. Nem szebbet, nem jobbat, hanem pontosan azt. Ez érvényes egy előadás próbafolyamata során kristályosodó hangzásra, kompozícióra, térszerkezetre vagy az építményre is. Az vezet, hogy a számomra katartikus erejű látványt és érzeteket visszaadjam. Minden erőmmel ezen vagyok, hiszen pontosan tudom, hogy miben részesülhetnének a nézők ezáltal. Alkotás közben se pénz, se siker nem motivál, tényleg csak ez. Talán valóban csak egy megszállott érezhet és gondolkodhat így.
MN: Az Átkozott történet és a hatéves Jég-doktrínák is a holokauszt borzalmait idézik. A holokauszt visszatérő témád. Miért?
PZ: Még nem jártam iskolába, ötéves lehettem, amikor egy apám által az asztalon hagyott képes történelemkönyvben, a szögesdrót mögül rám néző gyermek szemében megláttam magam Auschwitzban. Az a gyermek nézett, és látta azokat, akik a szögesdróton kívül vannak, a fényképezőgép mögött. Még nem tudott hagyományról, sem vallásról, bűnről, ártatlanságról, sem nemzeti hovatartozásról, csak azt tudta, hogy akik a szögesdrót túloldalán vannak, azok zárták őt ide. Rájöttem, hogy az Auschwitzhoz vezető folyamatok megismerése nemcsak azért elengedhetetlen, hogy a hozzá vezető retorika demagóg mutáns variációi is felismerhetővé válhassanak a fiatalabb generációk számára, hanem azért is, mert a szembenézés elmulasztása a történelemhamisítók és a holokauszttagadók kísérleteinek kedvezhetnek. A Jég-doktrínák – variációk a náci retorikára című előadás az elkövetők szemszögét, retorikáját és azok jelenkori variánsait tekinti át. Elfogadhatatlan számomra, hogy a hatalom korlátozza az emberek szabadságát. A jogtalanságnak már csak a megsejtése is fullasztóan hat rám. A mindenkori diktatúrák propagandájának egyik fontos fogása, hogy a saját bűneiket az őket kritizálókra projektálják, ami sokszor hatásos is. Ha ez nem működik, akkor jön a véleménynyilvánítás, illetve a szabadság korlátozása. A törvényeket aztán a diktatúra szolgálatában hozzák meg, így látszólag minden törvényes úton történik. Eichmann törvénytisztelő ember volt, a Harmadik Birodalom törvényeit tisztelte, be is tartotta, aszerint cselekedett. Ez a gonosz banalitása. Ez zajlik körülöttünk ma is. A Jég-doktrínákkal 2018-ban jártunk Belaruszban, Minszkben egy fiatal emberek által szervezett Performensk nevű gerilla színházi fesztiválon. Most írt az ottani ismerőseinknek a feleségem, aki fiatalon élte át a délszláv háborút, hogy mi van velük, mert látjuk a borzalmas fejleményeket. Azt a választ kaptuk, hogy imádkozzunk értük.
MN: Működése során a Metanoiának voltak nagyobb és kisebb terei Szegeden, például egy lakás. Most mi van?
PZ: A JATE öntevékeny csoportjaként 1990-ben az Auditórium Maximumban kezdtük el a próbákat, majd az egyeztetések nehézsége miatt az újszegedi Bálint Sándor Művelődési Házba költöztünk, ahol a vezető, Kiss Ernő fogadott bennünket. Viszonylag jó beosztás mellett ’96-ig tarthattunk ott bemutatókat. Még ’92-ben egy kint alvásos, egy hónapos demonstrációt szerveztem a Boszorkány-szigeten, ugyancsak egy állandó hely reményében, az akkor még szép számban működő független műhelyekre és zenekarokra is gondolva. A MASZK a demonstráció mellé állt és hivatalossá is tette. A hónap végén több mint ezer – a befogadó színház létrehozását támogató – aláírást adhattunk át egy memorandum kíséretében az akkori polgármesternek. Mivel ’96-ban életveszélyessé vált a Bálint Sándor Művelődési Ház, és a városban másutt nem találtunk befogadó helyet, a főbérlőm nyitottságának köszönhetően az akkori albérletem szobájában ’97-ben egy új előadást (Védett állatok – extázis objektum) mutathattunk be előbb a Thealter keretében, majd még ötvenszer. Egy teljesen más építkezés és nyelvezet valósult meg a lakástérben, amit kozmikus perspektívának nevezek. A következő éveket ugyancsak a hellyel kapcsolatos bizonytalanság jellemezte, több alkalommal kerestem meg emiatt az önkormányzatot és az IKV munkatársait. Bár készítettünk már előadást Drezdában egy konténerben is, az utóbbi évtized bázishelyét a hazai és külföldi vendégjátékok helyszínei mellett a szegedi Régi Zsinagóga és a Grand Café moziterme jelentette, ahol egyebek mellett például a Kispendrajv, az Orthopaid Rövű, a Jég-doktrínák, az Artopéd paradoxon és az Én tökéletes vagyok című előadásokkal is megjelentünk. A szegedi közgyűlés döntése értelmében most a Metanoia Artopédia Színház – működése történetében 30 év után először – „saját térben”, egy önkormányzati helyiség preferált bérlőjeként folytathatja színházi tevékenységét, ahol az első magyarországi Független Színházi Laboratórium, Kiállítótér és Műterem kialakítását és működtetését tervezzük megvalósítani, amihez támogatókat keresünk.
MN: Miért fontos neked, hogy ilyen, már-már laboratóriumi körülmények között dolgozhass tovább?
PZ: A laboratóriumi törekvések világszínházi hatásainak ismeretében egy színházi laboratórium megvalósítása, létjogosultsága, ahol az előadások létrehozása és a kooperációk mellett például független művészeti iskolaként is funkcionál, és vannak benne workshopok is, nem szorulna magyarázatra. A magyar színháztörténetben ilyen intézmény működtetésére és központi finanszírozására soha nem került sor, pedig ellenméregként írhatná felül a dogmává merevedett, egyoldalú, irreális színházművészeti és egyéb teóriákat is. Az úttal kapcsolatban azt jegyeztem le régebben a magam számára, hogy ha a belső világokat rendezgetem, a külső folyamatokra is hatok. Ugyanakkor, ha körülöttem a katasztrófa jelei mutatkoznak, reagálnom kell, mert ha a katasztrófa bekövetkezik, nem mondhatom, hogy bocs, befelé figyeltem, mert azzal valójában csak az azt kiváltó erőket tápláltam. A hatalom kihelyezett apparátusának sok egyéb terület mellett a művészeti oktatásba sem lenne szabad beleszólnia, mert ahhoz nem ért. Ha azt mégis megteszi, akkor egészen biztos, hogy az nem a művészet érdekében történik. Ez elfogadhatatlan. Aki ezt elfogadja, megfosztja magát az autonómiájától.
