Interjú

Tömegsír és játszótér

Sarah Gancher drámaíró

  • Urfi Péter
  • 2012.01.28 00:01

Színház

Hét a hétben - ez a címe annak a projektnek, amely hét színházi eseményen keresztül próbálja megmutatni a régi pesti zsidó negyed múltját és jelenét, a Klauzál tértől a Terror Házáig. Az első két darab felolvasó színházi bemutatóját az év végén láthatta a Negyed6 Negyed7 fesztivál közönsége.


Fotó: Németh Dániel

Magyar Narancs: A Széder és az Öt anya felolvasását már halhatták, akik ott voltak a Fogasházban és a Sirályban - ezekre még később visszatérünk. Miről szólnak a további részek?

Sarah Gancher: Az Anniversary egy középkorú férfi története, aki gyerekkorában beleszeretett egy lányba, a szomszédjába a hetedik kerületben. A lány elment Amerikába, és már más emberként tért vissza. A férfi viszont azóta is minden évben, a szerelmük évfordulóján sétát tesz a kerületben, hogy emlékezzen. De ez az előadásban szereplő séta az utolsó: másnap ugyanis elvesz egy másik nőt, lezár egy korszakot. Ezt New Yorkban színházban mutatták be, de reményeim szerint Budapesten az utcán zajlana az előadás.

És éppen most fejeztem be a Klauzál tér című kísértetdrámát. Magával ragadott a kép: az egykori tömegsír helyén ma játszótér áll. Ebből indultam ki, és írás közben leginkább az előítéletekről, a kegyetlenségről és a halálról gondolkoztam.

MN: Ehhez képest a szereplők...

SG: Igen, a szereplők 13 éves lányok. Akik közül az egyik halott, tehát a többiek egy szellemmel barátkoznak. De ez szerintem logikus. Néha dolgozom művész-tanárként (teaching artist), tehát alkalmanként elmegyek iskolákba, és ilyenkor érdeklődve figyelem, ahogy az ilyen korú lányok elkezdik bántani egymást, ahogy kezdik megtanulni, hogy a köztük lévő különbségekkel meg tudják sebezni a másikat, át tudják alakítani a hatalmi dinamikát, és a csoport élére tudnak kerülni. Voltaképpen azt tapasztaltam, hogy a pillanat, amikor elkezded bántani a másikat, egyben az identitásod kialakulásának pillanata. Amikor eldöntöd, miből rekeszted ki a másikat, azt is eldöntöd, mivel azonosulsz a saját életedből. Hogy ki vagy: barna hajú vagy zsidó, sovány vagy jó sportoló, nő vagy gazdag. Tudod, mit? Ez eddig nem jutott eszembe, de ez egy politikai darab, gyerekszereplőkkel.

MN: Mi lesz még?

SG: Nehéz olyasmiről beszélni, amit még nem írtál meg, főleg, ha közösségi alkotásról van szó. Az egyik tervezett projektben a résztvevők történeteit és ötleteit, színészi improvizációit felhasználva készítenénk különböző összekapcsolódó előadásrészeket, ha lehetséges, akkor turistautak formájában. A munkacíme Király Talmud, ami alatt itt a Király utcát értjük, illetve azt, hogy az előadás úgy fűzne különböző magyarázatokat - mondjuk - ugyanahhoz a házhoz, ahogy a Talmud szövegei magyarázzák a Tórát.

Lesz még egy installáció: egy lakás, ahol minden tárgynak története van; és egy hangjáték: a kerületben sétáló közönség egy-egy helyspecifikus hanganyagot kapna, podcasten keresztül. Szeretnék minél több időt eltölteni Budapesten, és jó lenne, ha a továbbiakban is Dömötör András rendezővel dolgoznánk együtt. A nagy álmom pedig az, hogy egy vagy két magyar drámaírót kijuttassak New Yorkba, és ők írjanak darabokat a Lower East Side-ról (New York régi zsidó negyedéről - U. P.), hogy aztán ezek a drámák párbeszédbe léphessenek az itteni projekttel.

MN: A történeteid nagy részének valós alapja van, mondod. Ez igaz a Széderre is?

SG: Igen, sokat kutattam, olvastam és kérdeztem, és a Széder történetének is vannak valós elemei. De természetesen a jó részét én találtam ki: nem így történt, de akár így is történhetett volna. Ami igaz: egy nő (a mostani előadásban Csákányi Eszter alakítja - U. P.) az Andrássy út 60.-ban dolgozott a kommunizmus alatt mint titkárnő vagy valami ilyesmi. A lényeg, hogy semmi köze nem volt ahhoz, ami a pincében történt, viszont viszonya volt a főnökével, amiből sok előnye származott. Aztán már idősen, kíváncsiságból elment a Terror Házába, és meglátta magát a "Tettesek falán". Sokkot kapott, nem tudta feldolgozni az információt - ahogy mesélte, "egy nagyon udvarias biztonsági őr" támogatta ki az épületből, mert mozogni nem tudott. Azt már én költöttem hozzá, hogy ez a nő zsidó, hogy a lánya a múzeumban dolgozik, és a Fidesz színeiben indul a 2002-es választásokon.

MN: Kifejezetten üdítő vonulata volt a darabnak a nyílt beszéd, ahogy a szereplők véres szájjal fasisztázták a Fideszt, kommunistázták az MSZP-t, és gyilkosoztak gyakorlatilag minden pártállami tisztviselőt.

SG: Tényleg? Ennek örülök. Féltem kicsit tőle, hogy ez unalmas, ez lerágott csont. Nálunk nemcsak általános, hanem kifejezetten trendi színházban és filmben direkt aktuálpolitikai kérdésekkel foglalkozni. De ha nálatok ez ritka, akkor nem húzom ki az ilyesmiket. Azt közben gyorsan hozzátenném, hogy a fenti minősítések az én elfogult, szűk látókörű szereplőim véleményei, én természetesen nem gondolom így.

MN: A Széder estén összeül a család, és a személyes sérelmek keverednek a történelem árnyaival. Az Öt anyában pedig szintén egy család tagjai, vagyis öt generáció monologizál a személyes és a történelmi hagyományokhoz való viszonyáról. Ahogy Heller Ágnes fogalmazott az előadás utáni pódiumbeszélgetésen: ez a család felbomlásának története.

SG: Engem nagyon meglepett, amit Ágnes mondott, mert én azt gondoltam, hogy bár rengeteg szörnyűség előkerül, a vége mégiscsak valamiféle happy end: a legfiatalabb lány kapcsolatba kerül azzal a zsidó hagyománnyal, amit az anyja megtagad, ő pedig már nem is ismer.

MN: Nekem ennél jóval borúsabb gondolataim támadtak. Számomra ez a projekt nagyon plasztikusan mutatja, hogyan bukik el újra és újra a magyar múltfeldolgozás, akár közösségi, akár személyes szinten. A némaságba burkolózó szülőktől kezdve a Terror Háza féloldalas történelemképén át a Klauzál térig, ahol máig nincs emléktábla.

SG: Tudod, hol vannak komoly bajok a múltfeldolgozással? Az Amerikai Egyesült Államokban. Te jó ég! Éltem egy ideig New Orleansban, jártam a külvárosokban, ahol a gyönyörű, régi bérházak előtt ott állt a fekete dada a fehér kislány mellett, és úgy általában minden ugyanúgy nézett ki, mint százötven éve. A rabszolgaság nyomai ott vannak mindenhol, és senki nem beszél róla! Tilos róla beszélni! Sok nyomasztó történetet hallottam Magyarországról, de alapvetően azt gondolom, hogy minden nép múltfeldolgozása béna. Állítólag a németek jól csinálják, bár még ebben sem lennék olyan biztos.

De nem akarok úgy tenni, mintha szakértője lennék a témának. Amit én nyújtani tudok a magyarok számára, az egy külső nézőpont. A kérdések, amiket felteszek, nem a nagy kérdések, hanem az én személyes ügyeim. Válaszaim nincsenek, beszélgetést szeretnék.

Névjegy

Sarah Gancher 2000-ben végzett a Bennington College-ban rendezés, drámaírás és dzsesszelőadói szakon. Évekig volt a Metropolitan Opera ifjúsági projektmenedzsere és az intézmény honlapjának szerkesztője. Ismeretterjesztő könyveket és musicalt is írt, videojátékok szkriptjeit és rádiós műsorok szövegét állította össze. Lefordította Tasnádi István Finitóját a Kortárs Drámafesztiválnak. 2006 és 2008 között élt Budapesten, miután átutazóban beleszeretett a városba. Itt döntötte el végleg, hogy leginkább drámaírással szeretne foglalkozni, azóta elvégezte a New York University drámaírói mesterkurzusát, hét drámáját mutatták be, idén pedig Mission Draft című művével a TEAM társulata körbeturnézta Európát, és elhozta az Edinburgh Fringe Fesztivál egyik díját is.

Neked ajánljuk

Ne zavarjanak, lázadok

  • SzSz

A címbeli Frank a másfél órás játékidő alatt háromszor lép színpadra, valójában énekelni azonban csak egyszer halljuk – már ez is jelzi, hogy ez nem egy szennyhullámot tematizáló punkmozi.