Így ugyanis kínálkozik némi esélye arra, hogy szórakozását lelje a Schell Judit és Csányi Sándor főszereplői párosával büszkélkedő produkció egy-egy pillanatában vagy szerencsés esetben akár pár percnyire is kiterjedő szakaszában. De könnyebben viselheti így talán még azt is, ahogy a jobb sorsra érdemes férfi főszereplő előbb majommá hipnotizáltan, azután pedig bilivel a fején közlekedik a színpadon, netán ahogy az apósként, majd vidéki polgármesterként felléptetett Szombathy Gyula egyszer csak matrózblúzos kisfiúként duzzogja be magát az erősen túlméretezett díszletek közé.
Ám dicsérjük először azt, ami dicsérhető! Mindenekelőtt azokat a szellemességeket és mesterkéltségükben is hatásos ötleteket, amelyek a bohózat Offenbachjának még e kisebb jelentőségű és száz év múltán a logikátlanságig lazán összefércelt műveiből is lépten-nyomon kitetszenek. Az urát hipnotizáló inas trükkje, a felesége asszonyi érzékenységét és leányi gyászát kedélyes nemtörődömséggel szemlélő lump férj szavai, vagy épp a téves halálhírrel beállító inas önnön teljesítményébe belefeledkező, fecsegő elégedettsége - egy sor kellemes bohózati nüansz, amely lám, átvészelte az új adaptáció drasztikus beavatkozásait. (Mely adaptáció színlapja amúgy csupán Hamvai Kornél nevét tünteti fel, a jelek szerint nem tudván arról, hogy Feydeau e hat egyfelvonásosát 2010 óta Strasbourgban és Párizsban már szintén egyetlen színdarabként játsszák, s mily meglepő, éppen Du mariage au divorce cím alatt.)
S persze méltatást érdemel Schell Judit színpadi profizmusa és szexepilje éppúgy, akárcsak Csányi Sándor beletalálása a derűs bohózati trotli figurájába. Olykor egészen kellemesen megélnek ők ketten egymás mellett, s jó ütemben váltják a riposztokat is, ám az előadás összességében mégsem kedvez áldozatos színészi fáradozásuknak. Részint mert az összeírás zavaróan felületes, s így nem kínál végigvihető figurákat, s részint mivel Béres Attila rendezése abszurd tragikomédiává mélyítené a jelen formájában bohózati házasságtörténetként is esendő darabot. Csányi elkeseredett arckifejezése az előadás utolsó harmadában ilyesformán inkább tűnik a színészi diszkomfort jelének, semmint játéknak; s hiába lóg le roppant érzékletes szimbólum gyanánt mind több kalitka a zsinórpadlásról: a nézőnek nem a férj rabságát, hanem inkább az alkotói koncepció szűk rácsait juttatja az eszébe e madárbörtönök látványa.
Horesnyi Balázs bútorokkal és jelzésekkel túlzsúfolt, ám egyebekben üres díszletei között sokat botladozik a játék, s olykor bizony maguk a játszó személyek is. Akik közül az egyebek mellett inasként és kitömött hasú politikusként felléptetett Szegezdi Róbert dicséretes szorgalommal és korántsem eredménytelenül dolgozik a Holló Színház és a Monty Python mintakönyvéből. Hasonló regisztert közelít Kovács Vanda bábafigurája is, aki egyébiránt szintén tőkésíteni próbálja a debillé maszkírozás műfogását. Egri Katinak nagyjából az anyósi kotnyelesség felmutatása jut feladatul, míg Szombathy Gyula mint demizsont lóbáló polgármester legalább előadhatja a helyenként stílustalanul modernizált magyar fordítás legemlékezetesebb bemondását: "A kampány, az kampány! A champagne, az champagne!"
A szünet után a darab lendülete látványosan lefullad, s ezt a tényt sajnálatos módon még a legolcsóbb eszközök alkalmazása sem tudja palástolni. A néző bizony idővel kezdi kényelmetlenül érezni magát, de persze azért mégsem úgy, mintha a fogát húznák. Azt ugyanis Szombathy Gyula szenvedi el a színpadon. Érzéstelenítés nélkül, sok vérrel, a mulatságunk kedvéért.
Thália Színház, június 21.
