Merthogy trendi "kint-bent" díszlet készült: a műfüves terepből halmok emelkedtek ki; mintha-sírok, pedig csak ülőalkalmatosságok, hátha mégsem séta, hanem odabenti üldögélés a színpadi cselekvés tárgya. Van még zongora és festőállvány - a háromból két Dashwood lány "mestersége címere" -, a háttérben vetítés, tó, kastély, gusztusos belsők. Illúzió a köbön.
Szép, erős színű - sárga, türkiz, pink - selyemből készültek Benedek Mari jelmezei; megteszik báli ruhának és kerti ruhának és otthonkának, de vendégségbe is lehet bennük menni. Túlságosan multifunkci. Még jó, hogy a közönség úgysem erre figyel.
Hanem például a romantikus történetre, amely ugyan csak törékeny csontváza a regénynek, kilúgozva belőle leginkább Jane Austen, de szappanoperának egész pofás. A színészi játék is ehhez igazodik, mármint a szappanoperastílhez: kitartott nézések - fejgép rásegít, hogy értsük, most kell elgondolkodni a színésszel együtt; karikaturisztikus mellékalakok egész sora, ismétlődő gesztusok, hogy tárva-nyitva legyen a jellem; sírás-rívás, hogy a befogadás nehézségeitől is megkíméljük a nézőt, és leginkább is nagy jövés-menés: igazi átjáróház a Dashwoodéké.
És akkor egyszer csak feltűnik néhány szem igazi krumpli - hámozzák őket -, velük pedig egy színpadi nyelv is betoppan a színre, az ellenpontozásé, amikor a látszólag össze nem illő elemek jótékony feszültséget keltenek, de ez nyilván véletlen, és amúgy is szinte vége az előadásnak.
Nem érdekes a részletekkel bíbelődni, Valló Péter sem teszi. Gondolatot, mondandót sem érdemes keresni: ezt a gyorsan lapozható, kisdedeknek való nagybetűs képeskönyvet a feltételezett közönségigény küldte a veszprémi színpadra, és az úgynevezett kompromisszumokban gondolkodó válogatás a pécsi fesztiválra. Ez utóbbi nélkül szépen elsüllyedt volna a veszprémi lankák közt, és sosem katapultál erre az oldalra - most is csak azért, hogy elmondhassam: ilyen színház nincsen, ez a színház nincsen, ezt már sehol sem nevezik színháznak; ez legföljebb élő szereplőkkel előadott linkóci tévémutatvány, egy valóságshow és egy kilóra készített sorozat között. Így is nézik, akik nézik, tetszésük - melyet az elmaradhatatlan, a jeggyel együtt kötelezvényként bevállalt vastapsocska is mutat - ugyanezen a skálán mozog, ennek szól: a könnyű, felszínes semmiségnek. Hogy észre se vegyék: le vannak nézve, alá vannak becsülve.
Néhány színészt sajnál ilyenkor az ember. Akárcsak a székesfehérvári előadásban, noha a helyzet éppen fordított: emitt ugyanis egy igen silány alapanyagból kellene épkézláb színházat építeni. Israela Margarit Trió című darabja a Schumann házaspár és Johannes Brahms szerelmi háromszögéről a valóság pikáns sztoriját kínálja a nézőnek; Galambos Péter rendező viszont művészszínházat szeretne belőle. Ezért aztán a nagy művészt az ő zongorájával és összes öngyötrésével belepakolja egy plexifülkébe, mögé bárányfelhőket vetít, mellé pedig az egyik oldalon vasalóállvány (a feleség - történetesen a kor egyik legnagyobb zongoraművésze - erős női attribútuma, ugye), a másikon kottatartó (Brahms jelképe) dukál.
Kuna Károly Schumann szerepében a beleélés csimborasszóját mutatja; mindig sok, mindig nagyon sajnálja magát, mindig művész, és mindig kitett. Az "édes elmebeteg, árva Schumann", kinek "száján kacag a schizophrenia", csak a második részben, az elmegyógyintézetben dereng föl néhány pillanatra, amikor a színészi eszköztárból a "nagy művészt játszom" helyett az "elmebeteget játszom" kerül előtérbe. Ekkor viszont legalább egy bájos szerelmi történet zavartalanul futhat végig a közismert dramaturgiai vágányon a Tóth Auguszta által játszott Clara és a Pál András alakította Brahms közt. Némi játékosság, nem kevés (ön)irónia - színészi megformálás is tapasztalható, például a középszert megjeleníteni hivatott Joachim Józsefet játszó Csizmadia Gergely üdítően visszafogott játékában is.
A feltételezett közönségigény persze itt is felülírja a színházcsinálást: a plexifülke falai mögött a hallhatóságot mikroport segíti - vagyis a szereplők intim társalgását a fejünk fölül, oldalról hallgatjuk. Rémes és elharapózó járvány ez a mikroportozás, a mintha-színház egyik legfőbb kelléke, amely lenyűgöző automatizmussal leplezi le a dilettantizmust: már az illúzióra sem ad.
Ez az előadás is "véletlenül" kerülhetett a POSZT-ra. A mostanság - politikusok és színházcsinálók által - föllelt axióma, miszerint a színház dolga, hogy kiszolgálja a közönséget, számos, színháznak nevezett épületben immár magát a színházművészetet bontja le.
Veszprémi Petőfi Színház, Székesfehérvári Vörösmarty Színház, Pécs, június 8.
