Megdőlt kék tér, valahol Erdélyben. Mindenki magyar, mindenki iszik. Csak úgy csúsznak a pálinkák. Mondhatnánk, elképzelt tündérvilág. De ilyen megdőlt terek lepik el a Kárpát-medencét: dehogy képzelt, dehogy tündér. Maximum néhány helyre többször száll ki a tévé meglesni, hogyan is őrzik a hagyományokat. Pedig legyen bár Hargita vagy Mátra: akadnak metszéspontok bőven, mint a házi kompót, a jó hagyma, a bezárt munkahelyek, a kényszer. És a kétely, hogy másutt tényleg jobb lesz-e. Innen indul Csizmadia Tibor Bányavirág-rendezése a Pinceszínházban.
Székely Csaba darabja (amely Kaposváron és Marosvásárhelyen is előkerült ebben az évadban) leszámol az illuzórikus Erdély-mítosszal, vagy még inkább felcseréli azt az ún. alkoholromantikára. Itt már nincsenek tágas fennsíkok, csilingelő patakok, vagyis vannak, de kit érdekel. Ami fontos, az a düledező ház a kopott bútorokkal, a vízellátási gondokkal és egy beteg apával, aki csak nem akar megdögleni. Vagy a pálinka, amit temetéseken ingyen mérnek. Ez az, ami a mindennapokra maradt, legalábbis a főszereplő Iván és környezete számára.
Bozó Andrea, Széles László
Fotó: Pinceszínház, Puskel Zsolt
A közönség pedig nevet, mert például mennyire abszurd az, hogy ebben az elképzelt (?) faluban (bocsánat: községben) rezignált arccal mesélik, hogy a leggyakoribb halálok a gyilkosság és az öngyilkosság. Vagy az, hogy a zsoltárok itt mindig úgy hangzanak, mint a székely népdalok. Csizmadia színészközpontú rendezése pókerarccal önti a komikumot a nagyon is szomorú valóságdarabokra. Ráadásul jó újra együtt látni a színpadon Bozó Andreát és Kaszás Gergőt, felragyog valami a régi Egerből is.
Hogy az előadás nagyon is jó időben és helyen szólt, az már a színház után bizonyosodott be, amikor az utcákon, a köztereken, a villamosokon bárki meggyőződhetett arról, hogy március 15. dicső alkalmából minden ötödik magyar seggrészegre itta magát. Hitelesen, de kevésbé színvonalas színészi alakítással.
Pinceszínház, március 15. Ajánlónk a következő előadáshoz itt olvasható.
