A hosszú sorok éjszakája

Színházak Éjszakája, 2012

  • Kovács Bálint
  • 2012. április 2.

Színház

Kováts Adél nézőket sminkel, Ónodi Eszter sört csapol a kamerák kereszttüzében, és előbb vagy utóbb a főváros szinte minden színésze dalra fakad – a látogatók pedig irgalmatlan hosszú sorokban és rettentő tömegekben toporognak. Nagyjából így nézett ki az idén először megrendezett Színházak Éjszakája szombaton.

Máté Gábor, a Katona József Színház igazgatója még tavaly vetette fel egy színigazgatók közötti találkozón, hogy egyrészt külföldi mintára, másrészt a Múzeumok Éjszakája népszerűségéből kiindulva a színházak is megérdemelnének egy saját éjszakát. A direktorok nem győztek lelkesedni a vitán felül remek ötletért, ami viszont már kevésbé egyértelmű: Csomós Miklós kulturális ügyekért felelős főpolgármester-helyettes is az ötlet mögé állt. Az első évben így a fővárosi színházak vettek részt a szervezésben és lebonyolításban (szám szerint tizenhárom), a főváros anyagi támogatását élvezve, a saját programokat, ha kellett, saját büdzséből finanszírozva. A marketinget, a koordinálást, a karszalagnyomtatást idén a Radnóti Színház csapata vállalta – mondja a Narancsnak Komáromi György, a Radnóti gazdasági vezetője, a Színházak Éjszakája főszervezője.

A színházak szabad kezet kaptak saját programjuk kialakításában. Így lehet, hogy míg például a Thália egyetlen koncertet tudott felmutatni, a Radnótiban, a Katonában vagy az Örkényben délutántól éjjelig zajlott az élet; és bár több helyen műsoron voltak előadásrészletek vagy teljes előadások is, azért a legtöbb színház programja hemzsegett a fantáziadús ötletektől. A cél összetett volt: nem csak a saját nézőknek való kedveskedés és az újak becsábítása miatt kellett mindenkinek kitennie magáért, a program arra is szolgált, hogy az egy-egy színházhoz szokott és máshová egyébként el nem merészkedő nézők szélesítsék kicsit a látókörüket.

Amire viszont, úgy tűnik, senki nem számított, az a hatalmas érdeklődés volt: amikor hirtelen, pár nappal a szombati móka előtt elfogyott hétezer karszalag, a szervezők abbahagyták a jegyárusítást. Mindenesetre a rendezvény már a kezdetekor kinőtte magát: a legelső kép, amely a gyanútlan színházrajongót fogadja késő délután, hogy csak azért nem ér össze a Radnóti Színház és a pár száz méterrel arrébb álló Operett Színház ajtaja elől egyaránt az Andrássy út felé hömpölygő két sor, mert megakadályozza a négysávnyi autóforgalom. A fix férőhelyes (és általában legizgalmasabbnak ígérkező) programok, mint az Örkény Színház Szellemvasútja, azaz kalandtúrája a kulisszák mögött, már jó előre telt házasak voltak (noha a programfüzet szerint elvileg csak érkezési sorrendben lehetett volna regisztrálni, azért több színház e-mailes jelentkezéseket is elfogadott).

Örkény


Örkény

Fotó: Németh Dániel

A színházak konfliktuskezelési tudásuk szerint mentették a menthetőt, a Katona József Színház például Facebook-oldalán hívta fel az okostelefonnal felszerelt érdeklődők figyelmét, hogy a Kamra Színház Peep-show nevű programjára fél óráig tart bejutni, Fullajtár Andrea Csendet akarok című monodrámájából pedig egy helyett két előadást tartottak. Ám még az ilyen figyelmességek ellenére is erősen kiábrándítóak voltak az olyan incidensek, mint amikor a programfüzetben limitálatlan férőhellyel meghirdetett HOPPartklub-koncertről a helyszínen derült ki, hogy valójában csak száz embert engednek be rá, sorszámot a kezdés előtt negyedórával már rég nem osztanak, viszont a színház teljes előcsarnokát betöltő tömeget senki nem tájékoztatta semmiről: jobb kéz felől valaki azt újságolja rokonainak, hogy minden rendben, mert még nem kezdték el kiadni a sorszámokat, bal kéz felől más arról számol be, hogy már rég esélytelen a bejutás. Mint kiderül, az igazság az, hogy a legtöbben már bent vannak, az üres helyeket pedig a jegyszedők csatakiáltása után a leggyorsabban az ajtóhoz vágtató tíz-húsz emberrel töltik fel, függetlenül attól, hogy hányat löktek félre a fél órája ott várakozók közül, akik eztán az ajtó betörésétől sem nagyon riadnának vissza.

Ha ennyire nem is kellemetlen élmény, de kiábrándító az is, hogy a Kamrában este nyolc körül több mint egy órát kell sorban állni a Peep-show-ért, odabent pedig éppen Pálos Hanna és Borbély Alexandra ad elő egy mintegy másfél perces (!) jelenetet a korábban az Ódry Színpadon futott, McDonagh-gyakorlatok című előadásból – egyébként remekül, és persze a valóban peep-show-t imitáló kukucskalyukak is igen fantáziadúsak.

Katona


Katona

Fotó: Németh Dániel

Ekkora érdeklődést csak úgy lehet megfelelően, az idegbaj és az ajtóbetörések veszélyét elkerülve kielégíteni, ahogyan például az Örkény Színház tette: a bejárat után rögtön a társulat színészei dedikálnak és beszélgetnek, az előcsarnokban szintén társulati tagok énekelnek és zenélnek, balra újabb színészekkel lehet beszélgetni, jobbra pedig hol Hámori Gabi, hol Vajda Milán, hol a többiek árulják a házi készítésű sütiket és szendvicseket. Mindezek „mögött”, a színpadnál kerül sor a többi programra – azaz aki betér a színházba, nem az órás sor és a semmi közül választhat. Ráadásul azok a programok is remekek, amelyekre még be lehetett férni: a Kasimir és Karoline sajátos díszletében, jelmezes színészek közti fotózkodás, Máthé Zsolt dala a másodfokú egyenlet megoldóképletének magyarázatáról épp úgy, mint Darvas Ferenc, Epres Attila és Hámori Gabi Cseh Tamás-triója.

A kora esti műsorsáv fénypontja talán a Kolibri nézőhorgászata. A jelentkező – pecabottal kiválasztott – nézők egyfajta „igazgatószimulátorban” vehetnek részt, azaz egy borítékból kihúzott szituációt kell előadniuk az improvizáló színészekkel: kirúgni vagy felvenni a társulat tagját, kiosztani Róbert Gida szerepét, és így tovább – mind a színészek, mind a nézők brillíroznak, miközben a színészek alig érezhetően frusztrációik egy részét is jól le tudják vezetni a program során. Nem messze, a Radnótiban – az Örkényhez hasonlóan – egész nap lehetőség van korlátlan férőhelyű mulatságokon is részt venni, az olyan színpadi produkciók mellett, mint a Vodku zenekar fellépése a társulat színészeinek nagy részével: Csányi Sándor instant filmszínésztanfolyamot tart, Kováts Adél sminkel, miközben egyebek mellett ruhatárosképzés is zajlik. De az este legfőbb tanulsága, hogy Budapesten rengeteg aranytorkú prózai színész működik: Kováts Adél, Adorjáni Bálint és Schneider Zoltán (meg a többi radnótis) a Vodkuval, Szandtner Anna szólóban bizonyított, és akkor a HOPPartklub koncertjéről ezúttal (kívülmaradásunk okán) még szót sem ejtettünk, de aligha veszítette el az utolsó koncert óta tehetségét Kiss Diána Magdolna vagy Szilágyi Katalin.

Radnóti


Radnóti

Fotó: Németh Dániel

Mindezek után éjjel kettőkor az Örkényből hazafelé már úgy tűnik, aligha történhet az előadások után egy színházban jobb dolog, mint a Színházak Éjszakája – noha a hatalmas tömegre való felkészülésben, a programok jobb elérhetőségében és a hétmérföldes sorok tekintetében jócskán lesz még mit javítani a már most várva várt következő alkalomig.

Figyelmébe ajánljuk

Két óra X

Ayn Rand műveiből már több adaptáció is született, de egyik sem mutatta be olyan szemléletesen az oroszországi zsidó származású, ám Amerikában alkotó író-filozófus gondolatait, mint a tőle teljesen független Mountainhead.

Megtörtént események

  • - turcsányi -

A film elején megkapjuk az adekvát tájékoztatást: a mű megtörtént események alapján készült. Első látásra e megtörtént események a 20. század második felének délelőttjén, az ötvenes–hatvanas évek egymásba érő szakaszán játszódnak, a zömmel New York-i illetékességű italoamerikai gengsztervilág nagyra becsült köreiben.

Élet-halál pálinkaágyon

Óvodás korunktól ismerjük a „Hej, Dunáról fúj a szél…” kezdetű népdalt. Az első versszakban mintha a népi meteorológia a nehéz paraszti sors feletti búsongással forrna össze, a második strófája pedig egyfajta könnyed csúfolódásnak tűnik, mintha csak a pajkos leánykák cukkolnák a nyeszlett fiúcskákat.

Egzaltált Dürer

A monumentális kiállítás középpontjában egyetlen mű, egy 1506-os dátummal jelölt, Selmecbányáról származó gótikus szárnyas oltár áll, amelynek az egyik táblaképével (helyesebben reprodukciójával) mindenki találkozott már. A kollektív emlékezetünkbe beégett a Vizitáció (Mária találkozása Erzsébettel), ám ez nem mondható el a nyolcból megmaradt hét táblaképről – amelyek most először láthatók együtt.

0–24

A hétköznapi és ünnepnapi fasizmus letagadásának megvannak a magyarban is a kulcsmondatai, közbeszédbéli szállóigéi. Kivétel nélkül önleleplező mondatok, melyek igen gyakran egyeznek is a közlő szándékaival.

Egy fölényeskedő miniszter játékszere lett a MÁV

A tavalyi és a tavalyelőtti nyári rajtokhoz hasonlóan a vasúttársaság most sem tudott mit kezdeni a kánikula, a kereslet és a körülmények kibékíthetetlen ellentétével, s a mostani hosszú hétvégén ismét katasztrofális állapotok közt találhatták magukat az utasok.

Szép, új, szintetikus világ

  • Váradi András

Egy jó kép többet mond, mint ezer szó. Közhelyes, de attól még igaz bon mot. Robert Capa még rá is duplázott, amikor azt mondta: el tud képzelni egy olyan képet (fotót), amely akkora hatással van az emberekre, hogy soha többé nem lesz háború.

Közös pont híján

Hosszú ideig az évszázad üzleteként hirdették a német fegyvergyártásra alapozó hazai védelmi ipari fejlesztéseket. Ám a pénz elfogyott, exporttal nem számolhatunk, ráadásul a Merz-kormány nem lesz olyan elnéző Orbán Viktor bomlasztó politikájával szemben, mint amilyen Angela Merkel volt.

„Itt írd alá, Gergő!”

A fideszes ifjúságból indulva, minisztériumokon és államtalanított állami cégeken át vezető úton került Böszörményi-Nagy Gergely, az Orbán-rendszer egyik hivatásos szabadgondolkodója a MOME-t fenntartó alapítvány élére, ahol aztán nem kívánt ismertséget szerzett.

„Végre ellazultunk”

Tizenöt éve alakult meg az Ivan & The Parazol, de fontosabb, hogy a klasszikus rock ihletettségű zenekar a minap jelentette meg hatodik nagylemezét Belle Époque címmel. Az új album mellett ambiciózus tervekről és a köz­életről is beszélgettünk Vitáris Ivánnal, az együttes énekesével és Simon Bálint dobossal.

A botrány határán

A Nádas-életműsorozat leg­újabb kötetét a színházi világnap alkalmából mutatták be az Örkény Színházban. Hogy hazai színházi életünk hogyan viszonyul ezekhez a magyar drámahagyományból kilógó művekhez, arra éppen egy Örkény-dráma, a Kulcskeresők címével válaszolhatunk.