Vígszínházi színész – amikor Pap Vera a hetvenes évek végén a Víghez szerződött, még határozott körvonalakkal rendelkezett az a szerep és rang, amelyet a Szent István körúti társulathoz való tartozás a színházi társadalomban kijelölt az ott honos művészek számára. Várkonyi Zoltán halálának évében még ott játszott Páger Antal, Bilicsi Tivadar és Pethes Sándor, még élt Bulla Elma meg a nyugdíjazásáért megneheztelő Sulyok Mária – így együtt: a polgári színjátszás édenkertjének „késő sugára”. Nagy és csodás korszerűtlenségük után a náluknál két-két és fél nemzedékkel ifjabb színészcsapatra várt a feladat, hogy az egykorú jelenre jobban emlékeztető, karcosabb és küzdelmesebb színpadi létezéssel töltsék meg a Víg és a Pesti Színház színpadát.
| ||
Ennek a stílusváltásnak egyik legfontosabb és valóban emblematikus színészegyénisége volt Pap Vera. Pedig a társalgási modort, a könnyed vígjátéki tónust perfekt módon tudta ő is: ezt bájos-cserfes Irmája (Molnár: Az üvegcipő) vagy Györgyikéje (Szomory: Györgyike drága gyermek) éppúgy bizonyította, mint az Illatszertár máig klasszikus tévéjáték-változata a nyolcvanas évek közepéről. Csakhogy Pap Vera örök gyereklányarca, flegmát és fájdalmat egyként mesterien jelző tekintete, fölsistergő indulata meg panaszosan elnyújtott magánhangzói döntően másfajta emberi tapasztalatokkal és másfajta színpadi szerepekkel vágtak tökéletesen egybe: küzdő, a reménytelenséggel szembesülő nőalakokkal, anyákkal, vénasszonyokkal és takarítónőkkel, távol a könnyed stilizálás alacsony tétű játékaitól. A kedves-ábrándos naivakülső mögött ugyanis nemcsak egy bohóc önfeledt temperamentuma, de egy tragika teljes érzelmi gazdagsága rejlett. Illetve dehogy is rejlett: láthatta mindenki, akinek csak szeme volt rá!
Hogy milyen újfajta történelmi tapasztalatokat, és általuk milyen emberi-női tapasztalatokat jelenített meg létezésével Pap Vera, azt persze filmek is megörökítették számunkra. Többszörösen díjnyertes főszereplése Gábor Pál 1979-es filmjében, az Angi Verában rögvest a pályája elején zsigeri hitelű alaknak mutatta: egy fölemelkedésre és őszinteségre vágyó nő lelki megnyomorodásával, a Rákosi-korszak gyilkosan nyomasztó közegében. S más regiszterben, de éppily korjellemző alakítást nyújtott Tímár Péter 1992-es Csapd le csacsi! című szatírájában is: cekkert cipelő farmeros magyar asszonyka a nyolcvanas évek végi zavarosban. Lásd még: „Baszd meg, Géza, a láncodat!”
| ||
Az M3 alig pár hete ismételte Örkény István Rózsakiállításának előadását a Pesti Színházból, 1991-ből. A filmes forgatócsoport színe előtt haldokló rákbeteg asszonyt Pap Vera egy elveszett kisgyerek riadtságával játszotta, s közben arcára rajzolódott az az ezeréves bánat is, amely annyi más szerepében is kiült vonásaira. Megrendítő színészarc volt a Pap Veráé: többet tudott az életről, és többet tudott a halálról, mint mi, nézők.
Egy naiva, aki mindent tudott.
