Egy nyár falun

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bori Erzsébet

Az a két hollókői utca úgy gyönyörű, ahogy van, többnyire laknak is a palóc házak ottani tájhoz igazított változatában, mégis nehéz megmondani, hogy ez most élő falu-e, vagy skanzen. Hollókő nem annyira a házakban, inkább a házakból él. A palóc házbelső nem sokban különbözik más tájegységek még mindig szép számban (bár nem egységes utcaképben) fellelhető népi építészetétől, pitar, konyha, kamra, tisztaszoba, lőrésszerű ablakok, sötét, alacsony oduk. Lehet siránkozni, lehet megvetni a bunkó parasztját, aki érzéketlenül lebontja, átépíti a szép öreg házat, de élne csak ott a zokogó, nem két hétig, nem csak a nyáron, hanem egy egész éven, egy egész életen át. Persze hogy jellegtelenek, rusnyák a kockaházak (amelyik egyéni, az még rondább). Úgy rémlik, a hetvenes években voltak típustervek, ösztönözték is a népet, hogy olyanokat építsen, de arról nem tudok, hogy valaha is ötleteket adtak volna a hagyományos parasztház megmentéséhez, lakhatóvá alakításához.

Gyerekkoromban falun töltöttem minden nyarat. A vége felé - a nyár meg a gyerekkor vége felé - már nagyon untam, de szép volt azért, visszanézve még szebb. A falusi nyár szagemlék, mind ritkábban visszajáró ízek és illatok, napmeleg paradicsom és kútban hűtött dinnye, frissen fejt tej és vaslábosban pirított krumpli. Meg istállószag, disznóól bűze, a feketéllő légypapír, mosdás lavórban, budi a kert végén. Drasztikusabb emlékek is, a kerítés léceire aggatott nyers pacal, a lefejezett csirke tiszteletköre az udvaron, sárga lábak az aranyszín húslevesben, a malacok fültépő visítása és halálhörgése, a döglött egérrel játszó cirmos macska, aki a múlt héten tanácstalanul nyivogott, mert a négy újszülött cicából csak egyet talált a kosárban.

Öt éve falun nyaraltunk. Nosztalgiáktól megcsalatva, éjszakai csillagnézést képzeltem, a fa alá tett járókában a jó levegőn elégedetten dünnyögő kisbabát, verandán kanalazott tejfölös bablevest. Gang nem volt, fürdőszobát alakítottak belőle, de a vécét valamilyen okból vödörrel kellett leönteni, mosogatás vájdlingban, a ház előtt csinos virágoskert, de az csak az utca szemének szólt, az udvarban

se fű, se fa,

csak hátul, a végig fölásott veteményeskertben nőtt némi szilva és meggy, az egyiken még, a másikon már nincs gyümölcs. A vegyesbolt messze volt, választéka alig több a semminél, a tej már elfogyott, a kenyér meg sem érkezett. Napközben elviselhetetlen volt a meleg az árnyéktalan udvaron, az enyhet hozó alkonyt belengte a disznóólak átható odőrje, a kerítésen át sötét tekintetű szomszédok lestek befelé, éjjel rajokban támadtak a szúnyogok. Az újmódi légypapír szűziesen lengedezett a légben, körötte legyek százai, ezrei dáridóztak kacagva. Számoltuk a napokat, mint egy napközistáborban, és vártuk, hogy értünk jöjjenek. Közben parázs veszekedéssel ütöttük el az időt. Bárhogy kezdődött is, oda vezetett, hogy ki találta ki ezt az ember elleni bűntettet, falura jönni nyaralni. Fogadtuk szentül, hogy soha többé.

Az idén mégis mást gondoltam. Egyre jobban nyomasztott ugyanis, hogy a rossz emlékű falusi nyáron játszó csecsemő úgy nő fel, hogy nem látott még búzatáblát, nem szedett fáról gyümölcsöt, nem tudja, hogy a rántott pulykamell valaha egy állat részét képezte, és a tej természetes kiszerelési módja nem a papírdoboz.

Falusi nagymama híján marad a falusi turizmus, amin pár éve annyit köszörülte a nyelvét az úgynevezett liberális média. Na ja, a rossz sajtójú Antall-kormány projektje volt ez is, a tornaterem-építéssel meg a gazdaprogrammal emlegették egy soron, mint pénzfaló, visszaélésekkel terhes kirakatpolitikát.

Három helyen jártunk, az ország különböző részein, alföldi tanyától a hegyi faluig. Ritkán lakott vidékekre hajtottunk, úgynevezett zsákfalvakra,

ahonnét már nincs tovább

Aztán csak tátottuk a szánkat.

Mert az nincs már meg. Öt éve még megvolt az a sajátságos településforma, amit magyar falunak neveznek. Az esőben sártengerré váló, nyáron tarjagosan megkötő, kátyús utak, az elhúzó kocsik nyomán támadó porfelhő, a vödrözés az artézi kútnál, a félig üresen tátongó vegyesbolt, a kézikapcsolásra várakozás a postán, a budi vagy a házilagos derítő a kert végiben.

A bükki faluról azt írja a nyolcvanas években kiadott útikönyv, hogy egyre fogyatkozik, öregszik a lakosság. Munkaalkalom nem lett több, mégis három vadonatúj utcát nyitottak benne az elmúlt években, a házak egy része még be sincs fejezve, de előttük ott a köves út, a csatorna, a vízvezeték, és csak annak nincs telefonja, aki nem akar. Ha meggondolja magát, egy héten belül bekötik. A régi vegyesbolton kívül két újat is nyitottak, méretüket meghazudtoló áruválasztékkal, ami hiányzik, másnapra beszerzi a fürge tulajdonos. Az obligát kocsma mellé fagylaltozó és söröző épült, bővíteni kellett az iskolát. A tanyán különálló melléképületben helyezik el a vendégeket, fürdőszoba, színes tévé, kis játszótér a gyerekeknek, mindenféle háziállat a kecskétől a macskáig, ki lehet próbálni a fejést, lehet moslékot keverni, tojást keresni és lovat csutakolni. A cserháti falu a nulláról indult ´92-ben, se víz, se út, se csatorna, se telefon. Azóta minden meglett, még üdülőházat is vettek a falunak egy gyógyfürdőhelyen. Most még kocsival hordják az ételt az óvodába és az iskolába, de már építik a saját konyhát, és jövőre ideér a gázvezeték is. Egyébként mindkét faluban a volt tanítói lakásokat alakították át összkomfortos, mindennel felszerelt nyaralóvá, és adják ki igen olcsón.

Ha van

sikertörténete a rendszerváltásnak,

akkor a magyar falu az. A kommunisták (Frankel Leó elődpártjától az utolsó utódpártig) zsigerből utálták a vidéket, nekik a paraszt retrográd elem volt, a kicsi csúnya. A centralizáció volt a kedvenc szavuk, beolvasztani, összevonni, tömbösíteni mindent, ami él és mozog. Mert azt nagyon rühellték, és siettek ráolvasni a varázsszót: gazdaságtalan. Gazdaságtalan az önálló községháza, a törpe vízmű, a falusi iskola, a szülőotthon, a kisüzem. Ezzel szemben, mint tudjuk, a trösztből, a kombinátból, a szocialista nagyvállalatból csak úgy dőlt az extraprofit.

Nem értek a gazdasághoz, sose laktam falun. Annyit azért tudok, hogy van agrárolló, csődbe ment és széthordott téesz, bezárt tejgyűjtő állomás, munkanélküliség és adóprés. Hogy szűkül a kereslet, nagy a konkurencia, és nem ad hitelt a bank. De akkor is az önkormányzati törvény volt a rendszerváltás legjobb, legfontosabb lépése, nélküle rövid úton működésképtelenné váltak volna a túlméretezett nagyvárosok (amikben egyébként így is egyre nehezebb élni) és további falvak tűntek volna el a térképről. Most az van, hogy a nagy szervezetek, üzemek és intézmények kardjukba dőlnek, a magyar falu pedig lerohadt sárfészekből lakható hellyé kezd válni. Legújabban mintha hidegebb szelek fújnának, megint reorganizációt, forrásközpontosítást emlegetnek. A gazdaságosság jegyében, természetesen. De ami meglett, azt egyhamar nem lehet visszacsinálni, ahogy én is csak átmenetileg tudtam megszabadulni attól a fixa ideámtól, hogy férfinak egy hordó bor, gyereknek a falusi nyaralás a legszebb ajándék.

szerző
Bori Erzsébet
publikálva
1996/33. (08. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...