Egyirányú út

  • Kovács Bálint
  • 2012. január 20.

Színház

Kőszínházak és független társulatok között, kortárs magyar drámák mellett egyszer csak jön egy alkalmi formáció, és a napi munka utáni, éjszakai próbák során létrehoz egy darabot, amely évek óta a legpontosabb képet adja a mai magyar kisemberről; arról a reményvesztett, egyirányú úton zsákutcába vezető életről, amelyet több millióan vallhatnak magukénak.

Az alkotók − a színészek, Kovács Dániel rendező és Róbert Júlia dramaturg − úgy rekonstruálnak egy újsághírt, egy postáskisasszony gyanús körülmények közt való kirablását, hogy nem sablonos, hanem tipikus életeket írnak a szereplők mögé. Egy szegénységből adósságba jutó, már csak a külföldi kamionsofőrködésben bízó tejipari munkásét (Polgár Csaba), a szerethetően egyszerű, csak boldog életre vágyó encsi postásnőét (Szandtner Anna) és az elvált, kudarcos életű nyomozóét (Thuróczy Szabolcs). És a hármuk egyforma, mindenkire és igazán mégis csak saját magukra jellemző kilátástalanságát.

Közben pedig a szöveg olyan jól mondható, olyannyira életszerű, mégis drámai erejű és irodalmi értékű, olyan jó dramaturgiájú és annyira pontos, hogy bármilyen írónak büszkesége lehetne. A három színész ismét bizonyítja, hogy generációjuk legjobbjai közt a helyük: a karakterük alapjául szolgáló jóravalóság, az egyszerűségen átlátszó emberi értékek teszik átélhetővé a történetet, de az alakítások egyenként is tökéletesek. Szandtner kétségbeesése hol megjátszott, hol őszinte: a figurának mindkettőre oka van. Polgár keménynek akar látszani, de túl tisztességes, és bár tanulatlan, a helyzetét pontosan látja. Thuróczy empatikus, már kitörni sem vágyó rendőre kifacsart szófordulatokkal igyekszik műveltebbnek látszani, mint amilyen.

A darab nem kínál megoldást, nem vet fel kérdéseket, csak megértet és átéreztet egy generációról generációra szálló életérzést. Átformálja a néző világról alkotott képét - és ennél aligha lehetne többet elérni.

MU Színház, december 19.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.