Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A MASZK évek óta ösztöndíjakkal segíti a rosszul fizetett, pályakezdő színészeket. Mi ennek a története?
Hegedűs D. Géza: Huszonöt éve tanítok már az egyetemen, azóta követem az újabb és újabb generációk pályáját. Azt látom, hogy az elmúlt évtizedben megfogyatkoztak a lehetőségek a frissen diplomázott, tehetséges színészek előtt; igaz, lelkesedve figyelem, hogy nem hagyják magukat, együtt maradnak, új színházi csoportokat hoznak létre. Az utánpótlás tehetségben, szakmai felkészültségben, művészi kondícióban az egyetem révén biztosítva van, és ez komoly remény, ugyanakkor az ember szorong, hogy ezek a fiatalok ne váljanak szellemi értelemben hontalanná. Drukkolok nekik, és amennyire a MASZK-tól telik, egzisztenciálisan is támogatjuk őket - ennek érdekében találtuk ki az ösztöndíjrendszert. Az idei két végzős - kaposvári és budapesti - osztály összes, gyakorlati évében színházaknál lévő tagja és a tavalyi osztály tagjai közül is kilenc fő ösztöndíjas most. Örülök, hogy támogathatjuk őket, mert tudjuk, hogy különben napi megélhetésükhöz a mamájuktól kellene segítséget kérniük, pedig már színházakban játszanak. Lehet, hogy szerződésük nincsen, de az ösztöndíj fejében fellépti lehetőséget tudnak nekik biztosítani két éven keresztül - sokaknak a független csapatok -, és ha ezalatt megszereti őket a társulat, ott is maradhatnak; ez számtalanszor megesik. Bevallom, a válság előtt több támogatónk volt. Egy gyógyszergyár még most is segít, a Polgár Krisztina Emlékalap viszont már átcsoportosította ezt a pénzt a Tantermi Színházi Projektbe, ami szintén hatalmas küldetés: eljuttatni a gondolkodásra késztető produkciókat azokhoz, akiknek nincs módjuk még a szomszéd városban sem színházba menni.
MN: Kevés színész kap hamar munkát, és ha mégis, sokszor megalázóan alacsony fizetéssel - a felvételikor tudják a jelentkezők, hogy mire vállalkoznak?
HDG: Az újabb generációknak mások az elvárásai az élettől, mint a mieink voltak. Ők már ebbe a világba születtek bele; nem csodálkoznak, hogy olyan, amilyen. De nagyon nagy energiákat fordítunk arra, hogy mindenkinek legyen helye - és a tehetségeknek mindig lesz is. Ha valaki elhivatott, ha a világot is átharapja, hogy megcsinálja, amit akar, az előtt nincs akadály.
MN: Ugyanakkor vannak, akik szerint nem jó, ha ennyi színész szerez diplomát, mert nincs ennyi hely a színházaknál.
HDG: Nem mindegy, hogy ezt ki mondja. Egy gazdasági szakember valóban gondolhatja így, ránézve a számszaki rubrikákra. De ha egy idősebb színész, annak azt mondom, gondoljon bele, mit szólt volna, ha annak idején az ő létjogosultságát kérdőjelezte volna meg valaki abban a pillanatban, hogy felvették az egyetemre. Mindenkinek szabadságában áll azt a pályát választani, amelyikről úgy érzi, hogy ott a helye; ha valaki színész - vagy akármilyen művész - akar lenni, és nagy formátumú, úgy akkor is az lesz, ha nem veszik fel sehová. Tény, hogy akár sokat képzünk, akár keveset, "sok van, ki elhivatott, és kevés, ki kiválasztott". Nincs olyan szféra, ahol ne lenne folyamatos verseny - de ez jó, mert az emberek egymást inspirálják, és ebből szövetségek születhetnek, egymásra találások és társulatok. Ebben mélyen hiszek; a színház egyetlen értelmes létezése, ha az alkotók egy csapatba tudnak tömörülni egy integráló szellemi erő - egy hiteles, a szakmájában kompetens rendező, író, koreográfus - körül, ami összekapcsolja őket. Minden más csak ennek az előszobája.
MN: Mi az a Nemzeti Előadó-művészeti Érdekegyeztető Tanács (NEÉT), amelynek te is tagja vagy?
HDG: A 2008-as előadó-művészeti törvényhez képest tavaly nyáron egészen más szellemiségű törvény született, noha hivatalosan csak törvénymódosításnak hívják. Innentől kezdve nem az Előadó-művészeti Tanács (EMT) gondolkodik a színházi életről - és balettról, operáról, zenei előadó-művészetről -; helyette bizottságok jöttek létre, amelyeknek a miniszter hívta meg a tagjait, négy évre (zenei, táncos és színházi bizottságok veszik át a megszűnt EMT feladatait - erről lásd Csáki Judit publicisztikáját: Kussoljatok, színháziak!, Magyar Narancs, 2011. szeptember 1. - a szerk.). A Színházművészeti Bizottság öt tagból áll, ők munkájukért díjazást is kapnak. A tavaly november elején alakult NEÉT 24 tagját - így engem is - intézmények, szakmai érdekvédelmi szervezetek delegálták. A tanácsot kötelezően évente hívja össze a miniszter, de ha bármilyen - adminisztratív, gyakorlati, gazdasági vagy művészeti - probléma adódik a törvény napi alkalmazása során, a tanács bármikor összehívhatja saját magát is. Az elsődleges cél, hogy szóba álljanak velünk, hogy ne a fejünk fölött hozzák meg a döntéseket. Ez egy szakmai fórum a szó igazi értelmében; az ember olvas jobb- és baloldalon is mindenfélét, de a legkevésbé a szakmai, művészi, esztétikai minőségekről beszélnek, pedig erről kellene, hogy értékes, a társulatokat összetartó munka folyjon. A Magyar Színházi Társaság a Magyar Teátrumi Társasággal együtt épp ezért január közepére fontos tanácskozást szervez, ahol az a célunk, hogy mindenki lépjen ki abból a karámból, ahol éppen van, és találkozzon minden irányzat képviselője.
MN: Hogy látszik az eddigiek alapján: valós, komoly lehetőség a NEÉT a párbeszéd létrehozására, vagy látszatintézkedésről van szó?
HDG: Úgy tűnik, hogy nagyon komolyan vagyunk véve; a miniszter iktatott be bennünket, és ott voltak az államtitkárok és helyetteseik is - demonstrálták, hogy hivatalos oldalról komolyan vesznek, és mi is ugyanígy vesszük a feladatunkat. December közepén már kezdeményeztünk is egy egyeztetést a korhatár előtti öregségi nyugdíjak, ezen belül a művésznyugdíj megszüntetése miatt - és azonnal össze is hívták a tanácsot. A minisztérium képviselői pedig egyetértettek, hogy a helyzetet újra kell vizsgálni.
MN: Mennyire alakult át a szakma az elmúlt egy-két évben, ahogy az országban és a kultúrában is egyre élesebbé váltak a politikai ellentétek?
HDG: A szakmán belül mindenki tudja, hogy művészi szempontból kinek és minek mi az értéke. Mindenki tisztában van az emberi minőségekkel - ilyen szempontból az én szakmám józan, tisztán lát és nem megvezethető. Ugyanakkor a legtöbben nagyon kiszolgáltatottak, ezért kénytelenek kompromisszumokat kötni. Ők könnyen olyan helyzetben találhatják magukat, amikor pókerarccal meg kell csinálniuk a maguk feladatát, és bár négyszemközt nagyon tisztán fogalmazva elmondják, hogy mit gondolnak róla, ezt nem kötik annak az orrára, akinek a legjobban ki vannak szolgáltatva. Sokan szoronganak és félnek, engem mégis reménnyel tölt el, hogy az Új Színház körüli helyzetben kiderült: a szakma többségi része egyformán gondolkodik, és sokunkban benne van, hogy még eljöhet a józanság pillanata. Téved, aki azt hiszi, hogy ez az ügy megosztott minket; inkább még jobban éreztette velünk az egymásra utaltságunkat, még jobban összekovácsolt bennünket.
MN: A MASZK elnökeként mi a véleményed, mit lehet vagy kell tennie egy színésznek egy, az Új Színházéhoz hasonló helyzetben? Maradni, felmondani? Petíciót aláírni, vagy elhatárolódni?
HDG: Annyifélék vagyunk, ahányan vagyunk. Van, akit lélekben felháborít, ami történik, de nem tud vagy nem képes belemenni, és van, aki másmilyen alkat. Nincs jogom egyiküket sem minősíteni, sem biztatni, hogy mit csináljanak. Minden kolléga tudni fogja, hogy mi lesz a dolga, én csak a magam nevében beszélhetek; a legnagyobb hülyeség lenne, ha bárkire ráerőltetném a véleményemet.
MN: Lassan negyven éve a Vígszínház tagja vagy - soha nem akartál váltani?
HDG: De igen, és olyan is volt, hogy kételkedni kezdtem saját magamban, és nemcsak váltani, de az egész pályát ott akartam hagyni. Képzeld el, hogy én még játszottam együtt Páger Antallal, Bilicsi Tivadarral és Pethes Sándorral, ezekkel a felejthetetlen, különös egyéniségekkel. Nagyjából ugyanakkor ünnepeltük a színházban a nyolcvanadik születésnapjukat; akkor értettem meg, hogy a miénk hosszú távú pálya: hosszú idő kell, hogy kiteljesedhessen, amit el akarunk érni. A színészetnek csak az ötven százaléka a tehetség, a tapasztalat és amit a főiskolán megszerez az ember - a másik ötven százalék a szellemi, fizikai, idegi, lelki kondíció. Ez pedig nem egyenes fejlődésből áll, hanem folyamatosan hullámzik. Hogy most másfél évtizede úgy érzem, jó formában vagyok, az is ennek a folyamatnak a része. Emellett rengeteg kalandban volt részem ez idő alatt, rengeteg impulzust kaptam; nincs olyan meghatározó stílusirányzatot képviselő, ma élő magyar rendező, akivel ne dolgoztam volna együtt, és rengeteg magyar ősbemutatóban vettem részt, így találkozhattam és beszélgethettem a legnagyobb írókkal. Szerencsére a Vígszínház mindig nagyon szoros kapcsolatban állt a kortárs magyar irodalommal, és ez nagyon fontos: kortárs dráma nélkül a színház nem tud létezni. Van, aki skanzennek képzeli a színházat, múzeumnak, ahol szép ruhában, archeológiailag rekonstruált környezetben történnek megnyugtató, távoli dolgok. Holott a dolog az ellenkezőjéről szól: a kortárs dráma hordozza, ami épp itt és most gyötör bennünket, és ezzel szembesít keményen, pontosan és okosan, vagy akár érzelmesen és komikusan. Az egyik legnagyobb baj lenne, ha valahogy visszataszítódna a mi hihetetlenül virágzó, dinamikus színházi életünk valamiféle két háború közti állapotba.
MN: Noha a Vígszínházban mutatták be, A pestis szokatlan módon tulajdonképpen "struktúrán kívüli", a Fügével (Függetlenek Egymásért) és a Szakkör nevű alkalmi formációval közösen létrehozott produkció.
HDG: A független szférában minőségi munka folyik, ez a jövő színházának egyik éltető ereje: itt zajlik az új színházi nyelvek kutatása, új darabok születnek, akár közösen írt művek, és szenzációs, hogy erre van energia, kreativitás és kíváncsiság. Fontos, hogy aki tudja, lehetőségei szerint befogadja, segítse az ilyen produkciókat. Ez nem pénzkidobás, mert ha van színházi értelemben vett szellemi génbank, az ezen a terepen rejtezik. Az benne a gyönyörű, és az a rémületes abban, ha ki akarják iktatni, hogy nem sarjad ki újra, ha egyszer megszűnik; az a sok ember, aki részt vett benne, szétszóródik, és ugyanaz már soha nem jöhet létre újra. Őszintén bízom abban, hogy a fiatalok életrevalósága megtalálja a lehetőséget a talpon maradásra. Lassan felnő az a generáció, amelynek tagjai tehetős szülők üzletét fogják továbbvinni; ők lehetnek a szellemileg is pallérozott, magukra és a minőségre is adó magyar polgárok, akik fontosnak érzik majd a magyar kultúra és ezen belül a színház támogatását.
MN: A pestis a négy évtized alatt az első monodrámád.
HDG: A próbákon úgy haladtunk végig a művön, ahogy az egyszeri ember halad át a sötét erdőn: megfog egy követ, eldobja, és ahová pottyan, odáig elmegy. Aztán újra megfogja, újra elhajítja, és így tovább. Így haladtunk jelenetről jelenetre Dömötör Andris rendezővel és a partneremmel, Márkos Berci csellistával. Igen ám, de egyszer csak egyben kellett játszani: kétségbeesés és rémület. Mintha a sötét erdő közepén lennék, se előttem, se mögöttem nincs világosság; levegőt alig kaptam. Egyetlen támaszom Berci nyugalma volt. Emlékszem, amikor végül átléptem egy falon: lucskos voltam az izzadságtól, de a szorongás, a küzdelem egyszer csak mámorrá vált. Hirtelen elkezdtem érezni a szereplők biológiáját, idegrendszerét, hogy az egyik ilyen, a másik olyan. Nagyon lelkesítő, üdítő munka volt. Camus-vel pedig foglalkozni kell 2012-ben, Budapesten: mindnyájunkra immunizáló módon hat, önvizsgálatra kényszerít, hogy kik vagyunk, milyen minőségű az életünk, egyáltalán miért vagyunk. Egy ilyen sűrű véghelyzetben mindig egy pillanat alatt kiderülnek az emberi minőségek; a többség behódolni látszik a helyzetnek, de a főszereplő szerint csak ellene, a pestis ellen lehet létezni. És a történet végén eljut a felismeréshez, hogy az emberben több a csodálatos, mint a megvetendő.
