Interjú

"Egyre kevésbé érzem magam biztonságban"

Kocsis Gergely színész

  • Iványi Zsófia
  • 2012. március 18.

Színház

Ritkán játszik heroikus figurákat, de a legalamuszibb lókötők is szimpatikussá válnak, ha ő bújik a bőrükbe. A Katona József Színház művészével a magamutogatás egyre csökkenő vágyáról, a színházak fenyegetettségéről és persze a nemrég bemutatott Gorkij-darabról, a Kispolgárokról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Téged valahogy mindig megtalálnak ezek a bizonytalan, szerencsétlen, élhetetlen alakok.

Kocsis Gergely: Valóban sok pipogya figurát játszottam már - lehetséges, hogy az alkatom hív valami ilyesmit. Szeretném hinni, hogy amilyen én vagyok, az nem egyenlő a pipogyasággal, de kétségtelen, hogy nem sugárzok üvöltő magabiztosságot magamból. Sokszor nem tudom, merre tovább, és olyankor inkább figyelek. Ez talán egészséges kételkedés, de hogy aztán ebbe ki mit lát bele...

MN: A Kispolgárokban Pjotr bár szeretne, képtelen leszakadni a szüleiről és önálló életet kezdeni - ez ma is átélhető probléma.

KG: Az én korosztályomra és a nálam egy kicsivel fiatalabbakra, a húszas éveik végén, harmincas éveik elején járókra ez az elveszettség eléggé jellemző. Hacsak nem olyan szerencsések, hogy valami mániába belecsöppenjenek, akkor nemigen tudják, hogy merre és hogyan. Aztán a biztonság kedvéért elmennek jogásznak vagy közgazdásznak.

MN: A színjátszás a mániád?

KG: Nem is tudom. Vannak nálam mániákusabb színészek. A pályaválasztás idején akartam ezt igazán megszállott módon. Az ilyen szintű akarás nagy szerencse, függetlenül attól, mit szeretne olyan nagyon elérni az ember. Még akkor is, amikor teljesen reménytelennek tűnt, hogy valaha színész lehetek, egy kicsit örültem, hogy én legalább akarok valami lenni.

MN: Harmadikra vettek fel a Színművészetire, ráadásul úgy, hogy a felvételin áttanácsoltak bábszínész szakra. Ez nem bizonytalanított el?

KG: Természetesen nagyon rosszul esett, meg valamelyest persze kedvemet is szegte, de úgy voltam vele, az a lényeg, hogy az intézmény falain belül lehessek. Szerencsém volt, mert akkoriban még nagyon is volt átjárás, vagy inkább átgondolkodás a színész- és a bábszínészosztály között.

MN: A bábszínész a bábot helyezi előtérbe, míg egy színész önmagát. A kettő közt nem pusztán technikailag, hanem lelkileg is hatalmas a különbség, nem?

KG: Pontosan. A színész jóval extrovertáltabb és becsvágyóbb alkat (talán az is kell, hogy legyen), aki saját magát használja anyagként. Ezzel szemben egy jó bábszínész az illúziókeltés során háttérben marad, és pontosan ezáltal képes varázslatot teremteni a színpadon. Mindezt laikusként mondom, nem értek hozzá. Ha jó bábot-bábost látok, abban mindig sejtek valami misztikust. Az én munkámban nincs varázslat.

MN: Készült veled egy meglehetősen komor hangulatú interjú tizenegy éve, amiben többek közt úgy nyilatkoztál: tartasz tőle, hogy egész életedben komikus figurákat fogsz játszani.

KG: Az egy elég morcos időszak volt az életemben, amikor mindent, karriert, magánéletet, a jelent és a jövőt is igen sötéten láttam. Most már tudom, hogy hülyeség azon kattogni, mi lehet rólam a rendezők fejében, és még nagyobb hülyeség az ezzel kapcsolatos félelmeimről beszélni egy interjúban. Hál' istennek nem volt igazam.

MN: Azt is mondtad akkor, hogy szeretnél már végre a valós hangodon, az egyéniségeddel egyező szerepekben megnyilvánulni. Ez a vágyad teljesült?

KG: Azóta már többször volt erre lehetőségem, és az erről való gondolkodásom is árnyalódott. Úgy is mondhatnám, hogy nem vagyok már annyira buta. Jellemző, hogy akkor - fiatal, elégedetlen süvölvényként - a "saját hangon megszólalás" volt a vágyam. Nyilván mert képtelen voltam rá. Magamat pedig biztosan nagyon érdekes embernek gondoltam. Pedig nem mindig azok a jó szerepek, amik közel állnak az ember egyéniségéhez, sőt!

MN: Melyik szereped volt a leginkább olyan, mint te?

KG: Erősen szeretném hinni, hogy egyik sem. Azt meg, hogy melyik volt egy kicsit olyan, nem árulom el.

MN: Miért nem?

KG: Mert az, hogy én milyen vagyok, alapvetően mellékes. Belőlem annyi az érdekes, ami a színpadon látszik. Az utóbbi években teljesen kikopott belőlem az a fajta kitárulkozási kedv, ami annak a régi interjúnak az idején még biztosan jelen volt. Talán kezd benőni a fejem lágya.

MN: Ez a "megkomolyodás" az oka, hogy egy ideje nem szerepelsz a TÁP Színházban?

KG: Részben. De azért nem tettem szent fogadalmat, hogy soha többé. Kezdem egyre kevésbé szeretni az olyan alkalmakat, amikor én Kocsis Gergelyként kiállok, és ott valamit produkálok. Már istenigazából csak szerepekben, előadásokban érzem jól magam.

MN: Ennek mi lehet az oka?

KG: Valamiféle önismétlés és ebből fakadó önunás lett ebből a komédiázásból. Vagy egyre kevésbé érzem magam biztonságban olyan helyzetekben, ahol önmagamként kell állni egy pódiumon.

MN: Mindig van valami a figuráidban - még ha igazi rohadékok is -, amitől emberivé, szerethetővé válnak, egyszerűen képtelenség utálni őket. Ez valamiféle szakmai fogás részedről, vagy egyszerűen ilyen vagy, és ez a szerepeiden is átszűrődik?

KG: Egyrészt tudatosan sosem raknék bele ilyesmit egy figurába, másrészt azokról a kvázi negatív karakterekről, akiket eddig játszottam, nem lehet azt mondani, hogy megátalkodott, ördögi figurák, hanem a körülmények okán kénytelenek úgy viselkedni, ahogy. Ha abból a tézisből indulunk ki, hogy minden ember tiszta lappal indul, akkor annyira nem baj, ha az egykori tiszta lapból ezeknél az alakoknál is látszik valami. Azon mindenesetre sohasem dolgozom tudatosan, hogy ez a tisztaság látható legyen, szóval nem akarom direktbe szimpatikusnak mutatni magam - talán nem is tudnám.

MN: Színházi emberektől gyakran hallani, hogy a munkájuk afféle védőburok, és hajlamosak tudomást sem venni a színházon kívüli eseményekről. Szerinted ez az álláspont ma is tartható?

KG: Régebben én is így voltam ezzel, szándékosan kirekesztettem a külvilágot, és boldoggá tett, hogy számomra a színházon kívül szinte nem is létezett más. Most már nem tudok nem figyelni a külvilágra, főleg, hogy az egyre nagyobb befolyással van a színházra, pontosabban fenyegeti annak létét. Ma egy színházban dolgozó ember nem engedheti meg magának, hogy ne tudjon semmit a körülötte zajló eseményekből; muszáj így vagy úgy, de reflektálnia.

MN: Külső fenyegetés alatt a színházi támogatások csökkentését érted?

KG: A pénzmegvonás csak a végső megnyilvánulása ennek a folyamatnak, ami azért bonyolultabb annál, hogy kapunk-e pénzt, vagy sem. Egyre kevésbé vagyunk fontosak - nemcsak a színház, hanem a kultúra úgy általában. Ezt azért nehezen éljük meg.

MN: Ez rányomja a bélyegét a munkafolyamatra?

KG: A mi munkafolyamatainkra még nem, de nem hinném, hogy pillanatnyilag jó hangulatban folyik a munka az Új Színházban vagy a Budapesti Kamaraszínházban. Biztosan halványabb az emberek mosolya, amikor bemennek reggelente próbálni.

MN: Mondtad, hogy a színháznak reflektálnia kell a külvilágra. A Gondnokság című "színházi sitcom" - amiben havonta igyekszel megmenteni a világot - a maga groteszk módján ellátja ezt a feladatot.

KG: Igen, itt megmutatjuk, hogy milyen dolgok állnak "valójában" a körülöttünk zajló események mögött. Ebben a munkában az a különlegesen izgalmas, hogy nem tervezhetjük meg, mit fogunk játszani, mert ami egy hónap múlva A Gondnokság témája lesz, az ma még nincs. Különösen jó érzés, hogy a magunk módján, a Sufni ötvenfős kis nézőtere előtt mi is megmondhatjuk a magunkét. Sajnos manapság olyan dolgok zajlanak az országban, hogy dúskálunk a témákban - minden napra juthatna egy előadás. De megpróbáljuk a leghasználhatóbbakat kiszemezgetni, meg persze az olyanokat, amiken még lehet nevetni. Mert egyre több dolog van, amivel már viccelni is rosszulesik.


Neked ajánljuk