Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: Hogyan lett zongoraművészként művészeti főtitkár, hogy találta meg ez a szerep?
Failoni Donatella: A 90-es évek elején Bozay Attila volt a Nemzeti Filharmónia igazgatója, ahol én zongoraszólista voltam, ő találta ki, hogy legyen egy önálló impresszariátusunk, és engem bízott meg az irányítással. Ezzel elég sok pénzt tudtunk megspórolni, mert jók az összeköttetéseim, és tényleg értek hozzá, hogyan lehet lefaragni a gázsikat, rábeszélni az embereket, hogy kevesebb pénzért is jöjjenek. Ezt anyámtól örökölhettem, aki szintén impresszárióként dolgozott, és muszáj volt zseniálisan megtanulnia, hogyan tudja negyedáron elhozni a művészeket - hiszen a szocialista táborban messze nem volt annyi pénz, amennyiért Nyugaton léptek fel. Amikor 2001-ben Győriványi Ráth György először felkért, részben azért mentem, mert az operajátszás és a Magyar Állami Operaház összefonódott az életemmel. New Yorkban az akkor még ismeretlen Maria Callas ringatta a bölcsőmet, édesapám pedig 18 évig a Magyar Állami Operaház zenei vezetője volt, róla van elnevezve a Failoni-bérlet. Az első alkalommal, 2002-ben is Győriványival együtt kellett távoznom, akkor a politikai kurzusváltás miatt mint Győriványi emberének és "jobboldalinak" - amit sose tagadtam, de nem hinném, hogy ennek számítania kellene a művészeti munkában. Ilyen, hogy még ezt is számon tartják mindkét oldalon, csak Magyarországon létezik.
MN: Hogyan került vissza?
FD: Mikor Győriványi 2010-ben visszakerült, másodszor is felkért, és mentem, mert nekem tényleg fontos, hogy rend legyen a házban és megfelelő színvonal. Győriványival vagy nélküle, csak az Opera javát akartam szolgálni. A vendégjárás az ezredforduló idejére erősen lecsökkent, míg a közalkalmazotti státuszban dolgozó magánénekesek száma százhúszra duzzadt. Mi kezdtük el a leépítést az első Győriványi-korszakban, most, amikor megint távoznunk kellett, már csak harminchatan voltak, de ezek közül sem mindenkiről nyilvánvaló, hogy társulati tagnak kellene lennie. Ne azért énekeljen valaki, mert "már ezer éve tag", vagy mert valakinek a valakije, hanem azért, mert jó. Épp az a baj, ha valaki már évek óta ott van: ez, sajnos nem előny, hanem hátrány, mert a hang biológiai adottság is, és az évekkel, évtizedekkel kopik. Győriványi rám bízta az énekeseket, és én szándékom szerint kedvesen, de világosan megmondtam nekik, mi a helyzet. Állandó konfliktusaink voltak, sokan megsértődtek, és mindent elkövettek, hogy megfúrjanak minket. Rengeteg ötletük volt. A bulvárlapoknak arról vizionáltak valamit, hogy Győriványi és én alighanem fekete mágiát űzünk, azért történnek üzemi balesetek. Az kevésbé volt vicces, amikor azt találták ki, hogy van egy magánügynökségem, és saját zsebre dolgozom. Persze a politikusoknak is panaszkodtak, és "kovácsék érkezésekor örömükben majd kibújtak a bőrükből. Az egyik, különben tényleg nagy művésznő még a kormánybiztos auráját is nyilvánosan megdicsérte. Hát nagyon jól sikerült az akciójuk, mert most mind lapátra lettek téve, mindenkit elküldenek, a kétségbevonhatatlanul kiváló és most is nagy teljesítményre képes művészeket a sértett intrikusokkal együtt. Mi nem rögtön ezt akartuk, csak tisztább viszonyokat, de még ha tényleg sajnálok is mindenkit, akkor is az a helyzet, hogy külföldön már rég nincs ilyen. A Metropolitanben, ha valaki azt mondja, hogy ő tag, akkor vagy a kórusban vagy a zenekarban van, esetleg ő a WC-s néni. Magánénekes tagok sehol sincsenek.
MN: Igen, de ott az elismert énekesek gázsijából igen szépen meg lehet élni.
FD: Persze, de nálunk most történik meg az átállás, ami mindig nagyon fájdalmas. Egyébként nehogy azt higgye, hogy itt a sztároknak kevés a gázsijuk, egyáltalán nem. Bármilyen szomorú is, ami nem megy, az nem megy. Ennek egyszer véget kell vetni, bár talán nem ennyire hirtelenül.
MN: Ahol ez a modell működik, ott a kivételes tehetségek pályájuk zenitjén annyit keresnek, hogy bőven lesz miből félrerakniuk későbbre. De mi van a jó közepes képességűekkel? Azokra is szüksége van az operajátszásnak.
FD: Marad a nyugdíj vagy a tanítás. Gondolja meg, a balettosoknál ez még előbb következik be, nagyon jó, ha 35 évesen. Ők elkezdhetnek például koreografálni.
MN: Mióta elkezdődött az Ókovács-éra, lépten-nyomon a külföldi vendégművészek szerződtetésének botránnyá fokozódó zavarairól lehet olvasni. Ön volt az, aki ezeknek a szerződéseknek a nagyobb részét előkészítette. Mitől ilyen kaotikus ez az egész?
FD: A gazdasági vezetéssel gyakran tényleg nem volt egyszerű együtt dolgozni, voltak olyan vezetők, akiknek fogalmuk sem volt, hogy működik egy színház. Gondoljon bele, péntek délután szól X, hogy holnap mégsem énekel, és nekem végig kell kutatnom a világot valaki után, vagy gyorsan ki kell találnom, ki jöjjön a Májusünnepre. Nem tudok előtte felkérőt írni, engedélyeztetni, mert ez a papírmunka több hétig is eltarthat, de volt olyan fellépő is, aki egy év után kapta meg a gázsiját, mert közben változott a törvény, és utólag kellett mindenféle papírokat beszerezni. De az, ami most történik, más. A legutóbbi egy olyan váltás, amelynél rosszabbat egyszerűen elképzelni sem lehet. Elképesztően szakmaiatlan és koncepciótlan a vezetés, bár ez régebbi tapasztalataimat alapul véve nem lepett meg.
MN: Mire gondol?
FD: Ókovács Szilveszterrel első operaházi időszakom alatt egy darabig elvileg egy szobában dolgoztam. Azért mondom, hogy elvileg, mert csak igen ritkán kukkantott be. Győriványi azzal bízta meg, hogy vizsgálja meg a díszlet- és jelmeztár esetleges visszaéléseit, de három nap után jelentette, hogy mindent rendben talált. Volt laptopja, telefonja és benzinkártyája, de ezek után nem sokat láttuk, viszont nagyon sérelmezte, hogy a titulusa csak vezető, nem igazgató. Mivel már akkor is mindig Orbán Viktorra hivatkozott, nem merték kitenni, inkább az Erkelbe irányították valamilyen funkcióban (2001-ben ügyvezető volt - a szerk.). Mi azt már nem értük meg ott, ő maradt egyedül az egész csapatból, később kommunikációs igazgató lett belőle.
MN: Térjünk vissza a szerződésekre!
FD: Jött egy levél az Ókovács beiktatása utáni hetekben, hogy mindenkit, akinél ez életkorilag indokolt, nyugdíjaznak, kivéve, ha a területi vezető úgy ítéli meg, az illető nélkülözhetetlen. Én ostobán azt hittem, hogy a tapasztalatom, az efféle munkához nélkülözhetetlen kapcsolataim, hogy hét nyelven beszélek - mindez "nélkülözhetetlen" lesz az Operának. Tévedtem. Ókovács díszcsomagolásban vezette elő az elküldésem, elmondta, hogy felterjesztenek állami kitüntetésre, nem akarnak végleg megválni tőlem és így tovább. Majd legnagyobb döbbenetemre, amikor megkaptam a papíromat, azt láttam rajta, hogy november elsejétől el kell hagynom az Operát, és a felmondási idő alatt otthon kell dolgoznom, noha január 31-ig még én voltam a művészeti főtitkár. Be sem mehettem ezek alatt a hónapok alatt, de mellettem fizették már Bátor Tamást. (Bátor a Művészetek Palotája koprodukciós igazgatója, az operaház külső tanácsadója. Az Opera külső szerződéseiről lásd: Kettős szereposztások, Magyar Narancs, 2012. február 9. - a szerk.) Feltehetően nem akarták, hogy túlzottan belelássak a lapokba. Hiába szerveztem meg ezt a gyönyörű évadot remek művészekkel, mindent sorra le kellett mondani. Mindenki halálosan megsértődött, volt olyan is, aki perrel fenyegetett. Szerződéseket nem tudtunk írni, mert moratórium volt, és ezek az emberek az én szavamba vetett bizalom miatt vállalták el így is. Ezt használták ki Ókovácsék, noha a levelezés, amelyben mindent letárgyaltunk, ráutaló magatartásnak is minősülhet. Teljesen megbízhatatlanná váltunk a világ szemében, és ez súlyos károkat okoz az operaháznak még éveken keresztül. Borzalmas hírünk lett, akit nem mondtunk le mi, az lemondott magától, hallva, hogy itt micsoda őrület van. Ez állt a sorozatos távolmaradások mögött.
MN: Ókovács Szilveszter úgy nyilatkozott nekünk (lásd: "Csakis válságmenedzsment", 2011. december 1. - a szerk.), hogy Leo Nuccit és Charles Castronovót betegsége akadályozta a fellépésben.
FD: Persze, Nucci azt mondta, hogy fáj a veséje. A helyzet viszont az, hogy Giacomo Prestia, aki a Simon Boccanegrában énekelt, tanúja volt annak, ami itt folyt. ' is az én kedvemért jött, nem olcsón, de fél áron. Ugyanannál az impresszáriónál van, mint Nucci, és mikor hazament, elmesélte, mit tapasztalt. Az impresszárió és Nucci ezután dönthetett úgy, hogy akkor inkább mégse kéne jönni. Helyette valami iszonyú előadást sikerült összehozni. Charles Castronovo szintén "beteg lett". Nem, mindez porhintés csak, egyszerűen nem igaz.
MN: Ön még éppen a házban volt, amikor kitört a vita arról, volt-e érvényes szerződése a fellépést lemondó Christoph von Dohnányinak. Mi ezzel a helyzet?
FD: Az Opera részéről senki nem írta alá a vele kötendő szerződés tervezetét. Nem, nem volt szerződése. Szerződések nem voltak, mint mondtam, a moratórium miatt; a tervezetet küldtük ki Dohnányinak, hogy legalább jelezzük, tényleg számítunk rá.
MN: Kik jöttek volna még?
FD: A kivételesen tehetséges Alyson Cambridge Mimit énekelte volna a Bohéméletben, nagy szenzáció lett volna. Meagan Miller vagy a kiváló fiatal szoprán, Beate Ritter sem jöhetett el, noha aránylag olcsón jött volna, ötödéért annak, amit aztán másnak kifizetnek helyette. Mert igazán akkor ügyes az ember, ha megérzi, kiből lesz igazi csillag, és még időben, a pályája elején idehozza. Édesanyám így hozta el Magyarországra 1961-ben 1200 forintért Pavarottit a Traviatába, hasonlóképpen Carrerast és Giacomo Aragallt is. Együtt lógtunk be Pavarottival - aki vékony volt még, mint a nádszál - a Zeneakadémia koncertjére ingyen. Egy meghallgatáson Pavarotti állítólag nagyon lámpalázas volt, mire anyám odament hozzá, és azt mondta, maga csak ne féljen semmitől, mert maga a világ egyik legnagyobb énekese lesz. Pavarotti visszakérdezett, tényleg így gondolja-e a signora, anyám mondta, hogy persze, de azelőtt jöjjön gyorsan el, még olcsón, Magyarországra énekelni. Nagyon jó füle volt.
Az nem megoldás, hogy van egy sztár kétszer egy évben, mint most, amúgy meg használjuk azt a gárdát, ami van. Most a kirakat-szemlélet dívik. Miután mindent lemondtak, megtudtam, de csak véletlenül, mert ezt már előttem mint megbízhatatlan előtt titkolták, hogy a hatalmas szegénység ellenére meghívták Juan Diego Flórezt 75 000 euróért. Egyetlen estére 75 000-ért - és ez még csak tisztán a gázsi, szállás, utazás, egyebek nélkül. Ebből a pénzből majdnem meg tudtuk volna csinálni a szezont. Azonnal lenyomoztam, hogy - ha nem is egy önálló esten, de - ennél jóval kevesebbért énekel Hamburgban vagy Bécsben, de még Kuvaitban sem fizetnek neki ennyit. Biztos vagyok benne, hogy röhögnek rajtunk.
MN: Most úgy tűnik, hogy végre megoldódik a túlzottan felduzzasztott státuszok problémája. Körülbelül 20 százalékos leépítést jelentett be március végéig Ókovács a legutóbbi társulati ülésen.
FD: Ez így nem megoldás. Jóformán a fél zenekart elküldik, arra hivatkozva, hogy már nyugdíjas korúak vagy szakmai nyugdíjasok, akik nyugdíj mellett visszajöttek dolgozni, mert így kicsivel többet kerestek. Egy fél zenekart nem lehet egyszerre lecserélni, mert az újakat nevelni kell. A Bécsi Filharmonikusoknál is így megy, időnként beül néhány fiatal, az idősebbek elkezdik őket tanítani, szóval ezt csak lassan, szervesen szabad megoldani. Ha egy frissen végzett zenészt magára hagynak a Tannhäuser kottájával, azonnal sírva fakad. Az sem világos, kik fognak majd játszani a felújított Erkel Színházban, hiszen köztudomásúan annyit különítettek el az Erkel felújítására, amennyit elvontak az operaház idei költségvetéséből. Ezért is zajlanak a kirúgások, vagyis egy játszóhely fenntartására sem elég a pénz, nemhogy kettőére, nincs két zenekar és két kórus, és nincs kellő infrastruktúra, hogy a folyamatos és párhuzamos működést biztosítsa.
Nekem nem a saját bajom fáj, hogy miképp bántak velem, hanem az operaházat féltem. Ahol apám képei is kint vannak a falakon, és ahová már be sem tudok menni, mert távozáskor, persze, letiltották a belépőkártyámat, amit nem voltam hajlandó visszaadni, mert még a 90-es években kaptam tiszteletből. Ezért aláírtam, hogy elvesztettem, ami 2400 forint befizetését vonja maga után, az Opera kártalanítása céljából. Az ügyelő zokogott, amikor eljöttem, szó szerint sírt. Azért ez fontos megerősítés volt, talán mégis csináltunk valami hasznosat.
