„Eljött a mi időnk” - Ifj. Vidnyánszky Attila színész

Nem szeretne hőbörögni, de néha gyávának érzi magát, ha nem áll ki az apja mellett. Büszke rá, hogy játszott a Nemzeti Színházban, de esze ágában sem lenne odaszerződni. A színikritikusok idén őt választották a legígéretesebb pályakezdőnek, a Radnótiban rendezni is fog.

Magyar Narancs: Gyerekként álltál először színpadra. Te vágytál erre, vagy inkább családi elvárásnak feleltél meg?

Ifj. Vidnyánszky Attila: Mivel a beregszászi társulattal nőttem fel, folyamatosan vágytam rá, hogy színpadra kerüljek, egyszer sem merült fel az ellenkezője. És amikor négy­éves koromban először megtörtént, azt igazából fel sem fogtam, igazi nagy buli volt. A bátyám szintén együtt utazott mindenhová a beregszászi társulattal, de ő elméleti matematikus lett. Valahogy ez így volt belénk kódolva. Nekem nem volt más, csak a színház.

MN: Amikor kamaszként játszani kezdtél a debreceni színházban, akkor már gondoltál arra, hogy elkezdd építgetni a majdani színészi pályádat?

VA: Nem is volt tervbe véve, hogy felvételiznék a színművészeti egyetemre, csak nagyon érdekelt a színház, és volt is lehetőségem arra, hogy játsszak. Amikor tizennégy éves koromban a Halotti pompát próbáltuk Zsámbékon, az meghatározó élmény volt számomra; a ko­reográfus, Oleg Zsukovszkij azóta is az egyik mesterem. Ő az egyik ember, aki miatt végül színész lettem.

 

Fotó: Sióréti Gábor

MN: Aztán az elmúlt évadban a színészet mellett rendezni is kezdtél. Miért?

VA: Teljesen őszintén mondom: nem tudom. Korábban fotóztam, rajzoltam díszleteket, Beregszászon volt lehetőségem előadásokat világítani, segíthettem kellékezni. Minden tevékenység, amit szerettem, a színházhoz kötődött. Érettségi után nem tudtam, mi legyen belőlem; rendező akartam lenni, de édesapám az mondta, előbb legyek színész, mert jó, ha az embernek van tapasztalata erről az oldalról is. Beadtam a jelentkezésemet, felkészültem, eljöttem a felvételire – és utána azonnal úgy éreztem, hogy ide vissza akarok jönni. Amikor felvettek minket, Marton László tanár úr rögtön azt mondta, hogy nem színészeket, hanem színházi embereket szeretne nevelni belőlünk. Mindig egyértelmű volt, hogy rendezni is szeretnék, és most volt rá lehetőségem.

MN: Húsz év színházi tapasztalattal máshogy lépsz a színpadra, mint az osztálytársaid?

VA: A húsz azért erős túlzás. Nekünk lényegében most kezdődik minden. Én mérhetetlenül izgulós vagyok, minden előadás előtt lerágom a körmömet. Hiába végeztem el az egyetemet, most még jobban izgulok, mint azelőtt, és az idősebb kollégák szerint ez idővel csak egyre rosszabb lesz. Láttuk egyszer Debrecenben A szarvassá változott fiú előtt Törőcsik Marit a folyosón: átfogta az öltöztető kezét, és azt mondogatta, hogy „csak ezt éljem túl!”. Mi meg csak néztünk, és nem hittük el: de hát ő mitől fél?

MN: Nem érezted, hogy az egyetemen nagyobb elvárásokkal fordultak feléd?

VA: Amint felvettek, tudtam, hogy sokkal többet kell majd dolgoznom, hogy kibújjak a nevem mögül. Mindig nagyon boldog voltam, ha azt éreztem, hogy szakmai teljesítmény miatt emelnek ki, mert akkor úgy láttam, van erre esély, még ha lehet, hogy csak tizenöt év múlva is. Azt utálom a legjobban, ha valamilyen szavalás vagy éneklés előtt bemondják, hogy „következik ifj. Vidnyánszky Attila” – ettől meg tudok őrülni. Utána bemondhatják, csak előtte ne kezdődjön el az a sugdolózás, hogy „hú, ő az!”.

MN: Nevet változtatni soha nem akartál?

VA: Büszke vagyok rá, hogy így hívnak. A szüleim nem tudták, mi legyen a nevem, a bátyám húzta ki egy kalapból az Attilát – és pont én kezdtem színházzal foglalkozni. Sorsszerűséget érzek ebben. De nem örülök, mikor ezzel foglalkoznak. Túl szeretnék már lenni ezen a kérdésen.

MN: Nem teszi ezt nehezebbé, ha apád színházában főszerepet játszol az ő rendezésében?

VA: Én pont az ellenkezőjét gondolom: jó, ha büszkén odaállok, és fel merem ezt vállalni. Ráadásul rengeteg mindennel tartozom neki, hiszen miatta lettem színész, miatta kerültem be ebbe az egész körforgásba, és szeretek is vele dolgozni. Azt hiszem, ez azért még nem feltétlenül elítélendő. Egy ideig nagyon zavartak a támadások, de most már büszkén gondolok arra, hogy ki mertem állni. De nem vagyok hülye, nem akarok és nem is tudnék ebből rendszert csinálni. A marosvásárhelyi színház igazgatója mondta egy interjúban, milyen nagy gond, hogy én elvállaltam a Körhinta főszerepét. Amikor találkoztunk, bemutatkoztunk egymásnak, majd azt mondtam neki: szerintem azért ennél nagyobb problémák is vannak most a magyar színházi világban. Egyetemre jártam, játszom a Vígszínházban és a Nemzetiben, és játszanék én máshol is, ha lenne lehetőségem, nem zárkózom el. Előző nyáron Goda Krisztával dolgoztam (A Veszettek című filmben – a szerk.), most épp Sándor Pállal forgatok. Azt hiszem, nyitott vagyok mindenkire, aki kíváncsi rám.

MN: Kritikákat olvasol?

VA: Ha a kezembe kerül, igen. Az én helyzetemben az a legfontosabb, hogy ne koncentráljak rájuk. Amikor először írtak rólunk az egyetem alatt, persze azonnal elolvastunk mindent, de talán nem olyan egészséges esténként beütni a Google-ba a nevemet. Jobb ettől függetlenül dolgozni. De természetesen a családom, tanáraim és barátaim kritikája a legfontosabb.

MN: Mit gondolsz általában a magyar színikritikáról?

VA: Te mit gondolsz róla? Nehéz erre józanul válaszolni. Egy ember világnézete nagyban befolyásolja a véleményét egy könyvről, filmről vagy akár egy előadásról. De annyira még nem mértem fel a helyzetet, ráadásul érzékeny a szakma, egyből kiszúrják, ha valami olyasmit mond az ember, ami támadható.

MN: Ilyen névvel óvatosabbnak kell lenned az átlagnál?

VA: Persze. Én nem vagyok okos, csak ösztönös, ezért féltem magamat attól, hogy valami olyasmit csináljak, amiért rögtön besorolnak valahová vagy elítélnek.

MN: Amikor a színművészetire jártál, az egyetemet többször támadták, Kerényi Imre például elvette volna a pénzt és a képzés jogát is, Kerényi Miklós Gábor ízlésterrorról beszélt. Ezt belülről hogyan éltétek meg?

VA: Amikor az egyetem járt a fejemben, egészen más jutott eszembe, mint amikor a politikára gondoltam, de ez a kettő sajnos ma már összefonódik. Mi azon voltunk, hogy ezt különválasszuk; mindenkinek megvolt a maga véleménye a politikáról, de az, hogy megcsináljuk, mondjuk, a Hamletet, mindent felülírt. Persze, ha van véleményem a világról, és embereket tanítok, akkor azt a világlátást valamilyen szinten mindenképpen át fogom adni, ahogyan egy rendező akaratlanul is átviszi az előadásába azt, ahogyan ő látja a világot. Ez ellen nem lehet küzdeni.

MN: Neked változott a világképed vagy akár a politikai álláspontod ez alatt az öt év alatt?

VA: Határozott világnézettel érkeztem Budapestre, ami a mai napig formálódik. Most már hasznosnak találom, hogy ilyen kiélezett volt a helyzet az egyetemen. Felismertem azt is, milyen áldás egy művésznek a mártír szerepkörében lubickolni. Külföldi ismerőseim gyakran irigykedve hallgatják, micsoda durva színházi pezsgés van Magyarországon. Igazán akkor jók, élesek az előadások, ha van miről beszélni bennük, és azt hiszem, most van.

MN: Abban, hogy pályakezdőként milyen színházhoz szerződnél, szerepet játszik az adott színháznak a közéletben betöltött szerepe?

VA: Akárki keresne meg, mindenkinek azt mondanám, hogy amíg van lehetőségem több helyen játszani, rendezni, addig ezt szeretném megtartani. Ez kiváltságos helyzet. Szeretnék külföldre is menni, szeretném igazán felmérni, hogy mi van Magyarországon, és ha ez megvolt, akkor olyan társulathoz szerződnék, amiben hinni tudok.

MN: Ahhoz, hogy hinni tudj egy színházban, kizárólag szakmai feltételek kellenek, vagy emberi, világnézeti tényezők is?

VA: Azok is, de ezek összefüggenek. Vannak jó barátaim, akikkel egészen mást gondolunk a világról, mégis együtt dolgozunk, de a vita, a csatározás egészséges.

MN: Nem akartál volna a Nemzeti Színházba szerződni?

VA: Ez fel sem merült – ez is azt bizonyítja, hogy nyitott, kíváncsi vagyok minden másra, ahogy eddig is. De mondom, egyébként is szeretnék még vándorszínész maradni, és ha lenne bátorságom, a szó szoros értelmében elszerződnék annak.

MN: Egy interjúban azt mondtad a Nemzeti Színház kapcsán, hogy sokan szeretnék lerombolni a „nemzeti” szó jelentését, de ezzel nem értesz egyet. Miért nem?

VA: Arra a „nemzeti” szóra gondoltam, amire engem a nagymamám tanított. Mikor megérkeztem Pestre, szembesültem azzal, hogy ez a szó másoknak igencsak többértelmű. Sok beszélgetés volt a Katonában a Nemzetiről – nem tudom, hogy Alföldi korszaka alatt vagy azelőtt lett-e volna ilyen. Azt érzem, hogy so­kaknak célja most felhívni az emberek figyelmét erre a szóra. Van egy nagy álmom. Meg szeretném rendezni a híres Marvel-film magyar változatát, a Magyarország Kapitányát, amiben a főhős a pajzsán lévő magyar címerrel leverné a környező összes ellenséget. Vajon az milyen visszhangot kapna?

MN: Mivel épp vidéken voltál filmforgatáson, nem tudtál elmenni a Színikritikusok Díjának átadójára. Ezt többen egyértelmű állásfoglalásként értelmezték.

VA: Őszintén nem értem. A tavalyi díját­adón ott voltam (amikor szintén jelölték a leg­ígéretesebb pályakezdő díjára – K. B.), és nem találom fairnek, hogy engem ezzel támadnak. A díjátadóra el akartam menni, de a csatáktól távol akarok maradni. Megtisztelő lett volna átvenni Zsótér Sándortól a díjat. De ha egy bizottságban ül egy olyan ember, aki elég gyakran Kis Gömböcnek nevezi édesapámat, akkor ember legyen a talpán, aki ezt szó nélkül tűri.

MN: Hogyan viseled, ha valaki előtted szidja az apádat?

VA: Nem tartom magam lovagnak, de ha valaki az édesapámat szidja, akkor engem is szid. Rengeteg dologban egyetértek apámmal, és az esetek nagy részében vitatkozom, ha róla van szó, de ez szerintem építő jellegű dolog, erre büszke vagyok. Viszont sokszor éreztem magam gyávának; többször kellett volna azt mondanom, hogy ez nem igaz, vagy hogy ezt kikérem magamnak. Nehéz elválasztani egymástól a dolgokat; más, ha egy gondolattal nem értek egyet, mint ha az igaz­ságérzetem kerül előtérbe. Igyekszem úgy dolgozni, annyit letenni az asztalra, hogy hitelesen tudjak kiállni valami mellett; hőbörögni nem szeretnék.

MN: Azzal egyetértesz, hogy léteznek a színházban árkok, amiket be kéne temetni?

VA: Persze, az árkok meglétét én is tapasztalom. Azt gondolom, Magyarország és Európa mai helyzetében eljött az idő, hogy összefogjunk, és a fiatalok feladata, hogy ezt elindítsák. Mindenkinek, akivel csak beszélgetek, már elege van, már senki sem akar nagy csatákat vívni. Ilyen fiatalon nehéz jó döntéseket hozni, de ha arra gondolok, hogy Székely Gáborék hány évesen kezdtek tevékenykedni, Marton László hány évesen kezdett a Vígben dolgozni, vagy édesapám mikor alapította meg a beregszászi színházat, akkor azt hiszem, nekünk sem kéne félni. Eljött a mi időnk, fel kell nőnünk a feladatokhoz, és nem belefáradni huszonévesen.

MN: Szerinted kik a felelősek azért, hogy létrejöttek ezek az árkok a magyar színházi életben?

VA: Természetesen hatvanöt helyen leírták, hogy leginkább édesapám tehet róla. Erről megvan a véleményem; előadásokra szoktuk mondani, hogy az volt a szándékuk, hogy vitát gerjesszenek – ugyanezt elmondhatjuk édesapámról is. Az a kérdés, hogy a vitának volt-e értelme vagy sem. Legalább kicsit őszintébb lett a helyzet, legalább olyan dolgokról kezdtünk beszélni, amiről eddig hallgatás volt. Örülnék, ha az emberek nyitottabbak lennének ezzel kapcsolatban.

MN: Mit gondolsz arról, hogy olyan ember kapja meg a POSZT legfőbb díjait, aki társtulajdonosa a fesztiválnak, és aki befolyással van a válogató személyére is?

VA: Hogyan válaszoljak erre elegánsan? Néha úgy érzem, olyan dolgokra csodálkozunk rá, amik eddig is léteztek. Ez hosszú beszélgetés volna, és én nem nőttem fel még hozzá. Mindenesetre A szarvassá változott fiú vagy a Három nővér életem két meghatározó előadása, azok valamiért nem kerültek ki a POSZT-ra. Ha elegáns akarok maradni, csak azt tudom mondani, szörnyű, hogy nekem erről kell beszélnem.