Színház

Etgar Keret-Vinnai András: Pizza Kamikaze

  • Herczog Noémi
  • 2014. június 29.

Színház

Az a pech, amikor az ember szerelmi bánatában öngyilkos lesz, és aztán ráadásul kiderül, hogy ezzel még nincs vége, létezik túlvilág. És ott minden még egy fokkal rosszabb - bár tagadhatatlanul környezetváltozást jelent.

(Legalább szabad levegőn vagy - állapítják meg a keresztre feszítésről a Brian életében.) Sokféle túlvilág-ábrázolást láttunk már: volt köztük bugyrokban bővelkedő átszállás egy következő életbe, és persze ott a ritka sansz: az igazak jussa. Nem feltétlenül lesz mindenki egyenlő a halálban, de a Pizza Kamikaze öngyilkospoklában éppen az a jó, hogy képes groteszk humorral nézni egy aránylag kellemetlen helyzetet is (csókolózás közben hínárt felböfögő vízi hullák). Illetve olyankor jó, amikor képes erre.

A Pizzával folytatódik Borgula és Vinnai Andrások együttműködése a Gólem Színházban. A Gólem zsidó színház, Vinnai darabja, a Lefitymálva adta meg neki az alaphangot. Konkrétan az a jelenet, amikor a tapintatos főszereplő nem merte leolvasni egy holokauszt-túlélő gázóráját. A Pizza Kamikaze szintén Vinnai-átirat, magát az izraeli kisregényt pár éve a Titanicon egy Csuklónyiszálók című roadmovie-feldolgozásban is láthattuk, és abszolút való Vinnainak: színházi sci-fi, agymenés, gyakran (bár picit hullámzóan) hatásos humor. A rendező, Borgula András még meghúzhatná-zabolázhatná kicsit (nagyon), viszont a fantasztikum színháziasítása nem jelentett neki problémát. Ezen múlik igazából, hogy valaki tud-e Vinnaival dolgozni, ezen meg a humorérzéken. Merész és szimpatikus felvetés az öngyilkos merénylők kapcsán megjelenő arabokkal szembeni előítélet témája, ahol a két zsidó szereplő egyike pont olyan kirekesztően beszél, mint amit itthon (halkan) a zsidósággal szemben tapasztalhatunk. Azért elsősorban jófajta agymenés a Pizza: nem paradicsomos, hanem bélpoklos.

Gólem Színház, Jurányi Közösségi Inkubátorház, május 12.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.