Színház

Sokkal szebb pokol

Eugene o'Neill: Hosszú út az éjszakába

  • Tompa Andrea
  • 2014. június 29.

Színház

Unalma termékeny. "Egy darab a múlt csapásairól, könnyel és vérrel írva", szól az alcím. Aztán se könny, se vér, csak mozdulatlanság, a színpadi történések hiánya, ami átadja a nézőnek a belső cselekvést, reflektálást. És ami elviselhetetlenül hétköznapinak és természetesnek tűnik a színpadon, elkezd hasonlítani valamire, amit úgy hívunk: élet. És nem úgy, hogy színház. Pedig meglehetősen teátrális.

Valaha ezt a darabot a dráma, erőszak, szélsőséges lelki és fizikai állapotok műveként adták elő. Morfium, pia, tébécé - egy amerikai család összezárva saját függőségeivel, betegségeivel, hazugságaival, egymásra nem figyelésével. Sötét műként játszották, az emberi életek mindennapi poklaként. Régi darab, a díjnyertes film Katharine Hepburnnel és a Nemzeti Színház bemutatója egybeesik a 60-as évek elején.

A kecskeméti színház Ruszt Józsefről elnevezett stúdiójában - Ruszt maga is kétszer megrendezte - Zsótér Sándor kiszabadítja a lélektani drámát ebből a játékhagyományból, és a sötétségből a fénybe vezeti. Az ember szinte egy ismeretlen darabot lát, nem az amerikai realizmus "drámázós" hagyományát. Most megszépül a hullámlemezből készült nyaraló terasza, ez a félig belső, félig külső tér lágy színekben pompáz, kék és zöld minden. Az olcsóság szebbik verziója ez, telibe világítva (tér: Ambrus Mária). A szereplők is világos ruhákban, az anya pompázatos, szikrázó toalettekben vonul fel (Benedek Mari jelmezei). Pontosan négy ruhája van, ahogy a darab is egy teljes napot fog át: reggel, dél, este és az a bizonyos éjszaka, ahová a hosszú út vezet. Zsótér útja is hosszú, és a 170 percnyi szöveg alatt nem mindig sikerül nézőként jelen lenni, olykor meg-megszökik a figyelem, ahogy a színpadon is.

A hétköznapiság, az úgynevezett normalitás világában vagyunk. A különbözőséget könnyebb ma eljátszani, mint a hasonlóságot, az olyan világokat, amelyek közel vannak a nézői tapasztalathoz. Furcsa, "szúrós" mozzanatok zavarnak meg ebben a hétköznapiságban, amelyben a középhang, a természetesen emberi beszédhang dominál. Az anya harmincöt év házasság után úgy néz ki, mint a legifjabb ara; Trokán Nóra valóban feleannyi idős, mint a szerepe, s így egyidős fiaival. A lélektani realizmus nem magyarázná a rendezői döntést. Mitől marad ilyen fiatal ez az anya? Szimbolikusan talán egyszerűen kívül maradt a családján, nem történt együtt velük, valahol (szülés körül) megrekedt. A haja ma is fontosabb, mint a gyermeke. A férj (Kőszegi Ákos) mindjárt nagyon öregnek tűnik mellette, közös létük éppen így esélytelen.

Nehezen, lassan tudunk eligazodni - innen is az unalom. Nem a változatosságot játszszák, mint a nagy lélektani drámákban, hanem az egyformaságot, amiben csak hajszálnyi a változás. Mint John Cage híres unalom-meghatározásában: ha valami két perc után unalmas, próbáld meg négy percig. Ha még mindig unalmas, próbáld ki nyolcig stb., míg a végén az ember rájön, hogy az a valami egyáltalán nem unalmas, sőt, nagyon is érdekes. Annyira hétköznapi és drámátlan ez a családi élet, hogy kénytelenek vagyunk a mondatokra figyelni, hiszen azokat senki sem fordítja egyszerű jelentésekre, gesztusokra. Furcsa kommunikáció folyik ebben a családban, de csak annyira megfoghatatlan, amennyire egy átlagos családé, amelyben nem beszélnek a lényegről, hanem kifordulnak előle. Többszólamú beszéd, nem belátható, hogy merre tart, mert a dolgok nem leplezik le önmagukat - most tényleg benézünk valakik életébe, igazi mélytengeri kukkolás ez.

A színészek a nézők felé, kifordulva kibeszélnek, mintha magyarázkodnának. Márpedig van mit, mindenki a múltjával, sérelmeivel jön elő. Egyre ismerősebb világ. Mintha az ember olyasmit látna, amit csak a tükörben szokott.

A játékban nem érzékelhető az idő múlása, ahogy nincs konkrét térkeret sem, a tér csúszkál a (magyar, amerikai) valóságok közt, hiszen apró, vicces magyar valóságdarabokkal van megtűzdelve (a szöveget a rendező és a díszlettervező fordította újra), miközben egyáltalán nem "adaptációról" van szó. A tér-idő sem ragadható meg a realizmus szintjén, inkább csak összeérnek a tértapasztalatok.

Sokat vár a színésztől egy ilyen rendezői gondolkodás. Trokán Nóra az anya: nemzedékének az egyik, ha nem "a" legjelentősebb színésze; lebilincselő jelenléte, érdeklődésének nyugtalansága, humora és játékossága, s az a reménytelenség, ahogy kívül van saját életén. Porogi Ádám alakítja a tüdőbeteg fiút, játéka szép és halk, tud szinte észrevétlenül ott lenni, és kétségbeesetten verset mondani. Talán Trokán és Porogi tudja a legpontosabban azt, amit itt várnak tőlük. Kőszegi Ákos mint apa és a vicces cseléd, Kertész Kata egy másik színészi nemzedékhez tartozik, ez a rendezői forma őket is elbírja a maguk realisztikusabb játékával (Kertésznek kifejezetten jó apró [?] jelenete van). Orth Péter talán túl lágy mint alkoholista fiú, jobban eltűnik a többiek mellett.

A testi romlás nem érdekli ezt az előadást, bár ezt szokták eljátszani. Itt a tüdőbeteg nem köhög, a részeg nem tántorog, a morfinista nem delirál. Mintha ez a visszafogottság - ki nem fejezettség - arra figyelmeztetne: a felszín rendben van. S a pokol ma sokkal felismerhetetlenebb.

A kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Nemzeti Színházban, május 25.

Figyelmébe ajánljuk

Gombaszezon

Michelle a magányos vidéki nénik eseménytelen, szomorú életét éli. Egyetlen barátnőjével jár gombászni, vagy viszi őt a börtönbe, meglátogatni annak fiát, Vincent-t.

Huszein imám mártíromsága

Az Izrael és Irán között lezajlott tizenkét napos háború újra rádöbbentette a régió népeit: új közel-keleti hatalmi rend van kialakulóban. Az egyre élesebben körvonalazódó kép azonban egyre többeket tölt el félelemmel.

„A lehetőségek léteznek”

Úgy tűnik, hogy az emberi történelem és politika soha nem fog megváltozni. Kőbalta, máglyán égő „eretnekek”, százéves háborúk, gulágok… Vagy­is mi sohasem fogunk megváltozni. Reménytelen.

Taxival Auschwitzba

Idén áprilistól a francia közszolgálati televízió közel kilenc­órányi dokumentumfilm-folyamban mutatta be azt a három történelmi pert, amelyek során 1987 és 1998 között a náci kollaboráns Vichy-rezsim egykori kiszolgálóinak kellett számot adniuk bűneikről. A három film mindegyike más-más oldalról mutatja be a megszállás időszakát. A YouTube-on is hozzáférhető harmadiknak van talán a leginkább megszívlelendő tanulsága.

Lábujjhegyen

A hízelgéseknek, a geopolitikai realitásoknak és a szerencsének köszönhetően jól zárult a hágai NATO-csúcs. Azonban az, hogy a tagállamok vezetői jól tudják kezelni az Egyesült Államok elnökének egóját, nem a transzatlanti kapcsolatok legszilárdabb alapja.

Milliókat érő repedések

Évekig kell még nézniük a tátongó repedéseket és leváló csempéket azoknak a lakóknak, akik 2016-ban költöztek egy budafoki új építésű társasházba. A problémák hamar felszínre kerültek, most pedig a tulaj­donosok perben állnak a beruházóval.

Egyenlőbbek

Nyilvánosan megrótta Szeged polgármestere azokat a képviselőket – köztük saját szövetségének tagjait –, akik nem szavazták meg, hogy a júliustól érvényes fizetésemelésük inkább a szociális alapba kerüljön. E képviselők viszont azt szerették volna, hogy a polgármester és az alpolgármesterek bérnövekménye is közcélra menjen.

Pillanatnyi nehézségek

Gyors viták, vetélkedő erős emberek, ügynöközés és fele-fele arányban megosztott tagság: megpróbáltuk összerakni a szép reményekkel indult, de a 2026-os választáson a távolmaradás mellett döntő liberális párt történetét.

Kovács Gergő: „Igyekszünk, hogy a jelöltállítással kevésbé kavarjunk be, de ettől mi még elindulunk”

A Kutyapárt társelnöke egy éve vezeti a főváros egyik elit budai kerületét, közben rendszeresen részt vesz a Fővárosi Közgyűlés néha szürreális keretek közt zajló munkájában. Erről, no meg a Kutyapárt önálló indulásáról, a fővárosi költségvetés nehéz megszületéséről, és persze a Pride tapasztalatairól is beszélgettünk.