Sokkal szebb pokol

Eugene o'Neill: Hosszú út az éjszakába

Unalma termékeny. "Egy darab a múlt csapásairól, könnyel és vérrel írva", szól az alcím. Aztán se könny, se vér, csak mozdulatlanság, a színpadi történések hiánya, ami átadja a nézőnek a belső cselekvést, reflektálást. És ami elviselhetetlenül hétköznapinak és természetesnek tűnik a színpadon, elkezd hasonlítani valamire, amit úgy hívunk: élet. És nem úgy, hogy színház. Pedig meglehetősen teátrális.

Valaha ezt a darabot a dráma, erőszak, szélsőséges lelki és fizikai állapotok műveként adták elő. Morfium, pia, tébécé - egy amerikai család összezárva saját függőségeivel, betegségeivel, hazugságaival, egymásra nem figyelésével. Sötét műként játszották, az emberi életek mindennapi poklaként. Régi darab, a díjnyertes film Katharine Hepburnnel és a Nemzeti Színház bemutatója egybeesik a 60-as évek elején.

A kecskeméti színház Ruszt Józsefről elnevezett stúdiójában - Ruszt maga is kétszer megrendezte - Zsótér Sándor kiszabadítja a lélektani drámát ebből a játékhagyományból, és a sötétségből a fénybe vezeti. Az ember szinte egy ismeretlen darabot lát, nem az amerikai realizmus "drámázós" hagyományát. Most megszépül a hullámlemezből készült nyaraló terasza, ez a félig belső, félig külső tér lágy színekben pompáz, kék és zöld minden. Az olcsóság szebbik verziója ez, telibe világítva (tér: Ambrus Mária). A szereplők is világos ruhákban, az anya pompázatos, szikrázó toalettekben vonul fel (Benedek Mari jelmezei). Pontosan négy ruhája van, ahogy a darab is egy teljes napot fog át: reggel, dél, este és az a bizonyos éjszaka, ahová a hosszú út vezet. Zsótér útja is hosszú, és a 170 percnyi szöveg alatt nem mindig sikerül nézőként jelen lenni, olykor meg-megszökik a figyelem, ahogy a színpadon is.

A hétköznapiság, az úgynevezett normalitás világában vagyunk. A különbözőséget könnyebb ma eljátszani, mint a hasonlóságot, az olyan világokat, amelyek közel vannak a nézői tapasztalathoz. Furcsa, "szúrós" mozzanatok zavarnak meg ebben a hétköznapiságban, amelyben a középhang, a természetesen emberi beszédhang dominál. Az anya harmincöt év házasság után úgy néz ki, mint a legifjabb ara; Trokán Nóra valóban feleannyi idős, mint a szerepe, s így egyidős fiaival. A lélektani realizmus nem magyarázná a rendezői döntést. Mitől marad ilyen fiatal ez az anya? Szimbolikusan talán egyszerűen kívül maradt a családján, nem történt együtt velük, valahol (szülés körül) megrekedt. A haja ma is fontosabb, mint a gyermeke. A férj (Kőszegi Ákos) mindjárt nagyon öregnek tűnik mellette, közös létük éppen így esélytelen.

Nehezen, lassan tudunk eligazodni - innen is az unalom. Nem a változatosságot játszszák, mint a nagy lélektani drámákban, hanem az egyformaságot, amiben csak hajszálnyi a változás. Mint John Cage híres unalom-meghatározásában: ha valami két perc után unalmas, próbáld meg négy percig. Ha még mindig unalmas, próbáld ki nyolcig stb., míg a végén az ember rájön, hogy az a valami egyáltalán nem unalmas, sőt, nagyon is érdekes. Annyira hétköznapi és drámátlan ez a családi élet, hogy kénytelenek vagyunk a mondatokra figyelni, hiszen azokat senki sem fordítja egyszerű jelentésekre, gesztusokra. Furcsa kommunikáció folyik ebben a családban, de csak annyira megfoghatatlan, amennyire egy átlagos családé, amelyben nem beszélnek a lényegről, hanem kifordulnak előle. Többszólamú beszéd, nem belátható, hogy merre tart, mert a dolgok nem leplezik le önmagukat - most tényleg benézünk valakik életébe, igazi mélytengeri kukkolás ez.

A színészek a nézők felé, kifordulva kibeszélnek, mintha magyarázkodnának. Márpedig van mit, mindenki a múltjával, sérelmeivel jön elő. Egyre ismerősebb világ. Mintha az ember olyasmit látna, amit csak a tükörben szokott.

A játékban nem érzékelhető az idő múlása, ahogy nincs konkrét térkeret sem, a tér csúszkál a (magyar, amerikai) valóságok közt, hiszen apró, vicces magyar valóságdarabokkal van megtűzdelve (a szöveget a rendező és a díszlettervező fordította újra), miközben egyáltalán nem "adaptációról" van szó. A tér-idő sem ragadható meg a realizmus szintjén, inkább csak összeérnek a tértapasztalatok.

Sokat vár a színésztől egy ilyen rendezői gondolkodás. Trokán Nóra az anya: nemzedékének az egyik, ha nem "a" legjelentősebb színésze; lebilincselő jelenléte, érdeklődésének nyugtalansága, humora és játékossága, s az a reménytelenség, ahogy kívül van saját életén. Porogi Ádám alakítja a tüdőbeteg fiút, játéka szép és halk, tud szinte észrevétlenül ott lenni, és kétségbeesetten verset mondani. Talán Trokán és Porogi tudja a legpontosabban azt, amit itt várnak tőlük. Kőszegi Ákos mint apa és a vicces cseléd, Kertész Kata egy másik színészi nemzedékhez tartozik, ez a rendezői forma őket is elbírja a maguk realisztikusabb játékával (Kertésznek kifejezetten jó apró [?] jelenete van). Orth Péter talán túl lágy mint alkoholista fiú, jobban eltűnik a többiek mellett.

A testi romlás nem érdekli ezt az előadást, bár ezt szokták eljátszani. Itt a tüdőbeteg nem köhög, a részeg nem tántorog, a morfinista nem delirál. Mintha ez a visszafogottság - ki nem fejezettség - arra figyelmeztetne: a felszín rendben van. S a pokol ma sokkal felismerhetetlenebb.

A kecskeméti Katona József Színház vendégjátéka a Nemzeti Színházban, május 25.