magyarnarancs.hu: Minden Artus előadásnak van valami hosszú előzménye, és mindig más, ezt már megszoktuk. De a 30. jubileumi előadás nyilván egészen más volt. Miből indult ki a Müpában 2015-ben bemutatott, máig is játszott Cseppkánon?
Goda Gábor: Minden alkotói folyamat egy dráma. Sosem tudom előre, hogy mi lesz belőle. Van egy nagyon fontos gondolat, amiből kiindulok, de nincs meg az egésznek a formanyelve, nem tudom mi fog kisülni belőle. Ez a fajta nyitottság, kíváncsiság ugyanannyi kétséggel is társul. A Cseppkánon előtt nagyon sok kétségem volt. Eleve az, hogy tud-e valami új születni még. Fogja-e érteni a közönség. Ráadásul a Müpa – Fesztivál Színháza nagy színpad, én pedig sokkal jobban szeretem a gyárcsarnokot – ami a rezidenciánk –, vagy a szabadteret, a helyspecifikusabb dolgokat. A Cseppkánonnál az volt az érzésem, hogy nem csak egy korszakot zárok le, hanem itt befejezem majd a színházcsinálást, és egy ponton túl ez végtelen nagy könnyedséggel töltött el. Azt gondoltam, hogy onnantól kezdve, mit tudom én, majd tanítok. Azóta kiderült, hogy nem csak a jubileumi előadással voltam így.
magyarnarancs.hu: Vagyis onnantól kezdve minden előadásod búcsúelőadás? Elkezdődött valami végérzés?
GG: Olyasmi. És egyben, mintha korszakváltás is történt volna, mert úgy tűnik, hogy mindez valami újnak a kezdete lett. A Tai Chi mozgásvilága és filozófiája húsz éves koromtól kezdve kísér, de innentől beemeltem a koreográfiáimba visszavonhatatlanul. Érdekes, hogy a távol-keleti és az ógörög kultúrák furcsa keveréke sokkal erősebben hat rám alkotóként, mint a zsidó-keresztény kultúra, bár az is bőven benne van.
magyarnarancs.hu: Sikerült is mindjárt a következő évben egy hasonlóan nagy ívű előadást, A Szél kapuját megcsinálni a Nemzeti Táncszínházban. Ugyancsak Tai Chi tematikára. Az alapvető mozgásformán kívül, mennyire kapcsolódott ez a Cseppkánonhoz?
GG: Abszolút a folytatása lett. Még inkább ráültem a Tai Chi mögött levő filozófiára, illetve érzésvilágra.
magyarnarancs.hu: Érdekes módon elkezdtél díjakat, elismeréseket kapni függetlenként. Mennyire számít ez neked?
GG: Szakmai visszajelzések, megerősítések. A Lábán Rudolf-díjat független kritikusok adják, fontos nekem, ahogy ők látják az előadásokat. Az Eck Imre-díjban pedig a díj névadójának a személye fontos, mert ő volt az, aki a klasszikus vonalon tudott valamilyen különlegest, alternatívot létrehozni. Ha hozzá mérnek, az megtiszteltetés.
magyarnarancs.hu: A Kérész Művek-sorozat viszont a kezdettől utolsó előadás, mert mindig egy születik belőle, és most már túl vagytok a hatvannyolcadikon is. A pandémia alatt is születtek előadások belőle, hogyan?
GG: Nem előadások voltak azok, inkább egy társulatot összetartó alkotói folyamat, amit filmre vettünk és megosztottunk a nézőkkel. Izgalmas két hónap volt, hetente csináltunk egy-egy ilyen előadást, beszélgetésekkel.
magyarnarancs.hu: Milyen metódussal készült és milyen távoli élményből indult ki tavaly a pandémia előtt bemutatott és most is látható MINDEN (is) című előadás?
GG: Kicsit hasonló módon, mint a Cseppkánonnál, az volt az érzésem, hogy valamit le kéne zárni, ezért aztán minden belefér. Aztán jött a kérdés, hogy van-e olyan egyáltalán, hogy minden? Azzal szembesültünk, hogy egymásnak ellentmondó állítások is igazak lehetnek párhuzamosan. Ha most éppen nehéz, az nem azt jelenti, hogy minden rossz. Azt kértem a csapattól, hogy hozzanak olyan gondolatokat, történeteket, képeket, bármit, amiben két egymásnak ellentmondó elem egyszerre jelen van. Mindenki elkezdett példákat hozni arra, hogyan jelenik meg mindez az ő életükben, és hogyan lehet elmondani mozgásban, képben, installációban, gesztusban, szóban, zenében, vagy bármiben. Így került elő Weöres Sándor Talizmán című a verse, ami az előadás végén elhangzik.
magyarnarancs.hu: Készülő „utolsó” előadásotok, az Érintés paradoxon ismét az előző folytatása?
GG: Egyfajta ellentmondásból indul ez is. Amikor valami egyértelműen így van, vagy úgy, az nekem gyanús. Az érintés minden előadásunkban jelen van a szó konkrét és elvont értelmében is. Ezerféleképpen lehet értelmezni az érintést. Hogy hogyan és mi által lehetek megérintve. Egyszerűen azt kerestük, hogy mit jelent a megérintettség állapota, milyen az helyzet, amikor meg vagyunk érintve és visszajutottunk a terekhez. A kapcsolat nem más, mint a két ember közötti tér. Vagyok én, vagy te, de a kettőnk közötti tér az, ami közös.
magyarnarancs.hu: A mérnök éned is azt mondja, hogy nincsen anyagi természetű érintés? A fizikusok szerint még a gondolat, a szeretet is megnyilvánul anyagi formában.
GG: Minden érintkezés egyszerre anyagi és szellemi tér – az, ahol történnek a dolgok. Na, ezt nevezem kapcsolatnak. Nem tudjuk, hogy mi van ott. Olyanokat mondunk, hogy rezgések, hullámok vagy érzés. Valójában ott egy közös tér van, ahol millióegy dolog történik, de senki se látta még, hogy mi. Az emberi test érintkezésekor is valójában csak a tereink érintkeznek. Különös, hogy mégis érzékeljük. Hiszen van érzet, és van érzés. De mit érzek akkor, ha nem érünk össze? Miért érzékelem másképp az érintést, ha valaki szimpatikus, vagy ha ellenszenves? Mitől különbözik a két érintés, ha csak az atomok közti terek találkoznak? Nincsenek egyértelmű válaszaink. Előadásaink továbbra is inkább kérdések, mint kijelentések.
magyarnarancs.hu: Mikor lesz a bemutató?
GG: November 30-án a Nemzeti Táncszínházban. Még benne vagyunk a próbafolyamatban, sok minden tisztul, sokkal több anyag van még, mint ami végül bele tud majd kerülni az előadásba. Csiszolgatunk, tömörítünk, sűrítünk.
magyarnarancs.hu: Szoktál előre látni, megálmodni dolgokat? Látod néha a jövőt?
GG: Hát, el tudom dönteni, hogy akarom-e látni, vagy nem. A jövőt általában nem akarom látni.
magyarnarancs.hu: Olyan szempontból sem, mint egy előadás végkifejletét?
GG: Azt meg egyenesen tilos látnom, mert onnantól nem tudok rugalmas lenni, és csak azt akarnám létrehozni, amit a jövőben látok. Akkor csak legyártanék valamit inspiráció, gondolkodás, ihlet nélkül. Irányok vannak, tudjuk, merre megyünk, mi a forrás, mi a gondolat, mi mozgatja az egészet, de nem döntöttük el, hogy hova akarunk megérkezni. Reméljük, hogy időre kikristályosodik, és olyan formát ölt, hogy az érvényes, megosztható és értékes lesz, de ezt most ebben a pillanatban nem tudom, és nem is akarom tudni. Ha arra gondolok, hogy milyen lesz a bemutató, azt le kell tiltanom magamban, mert onnantól kezdve órákig vagy napokig nem tudok dolgozni.
magyarnarancs.hu: Akkor azt pláne nem tudod elképzelni, hogy mondjuk a 40 éves Artus majd hogy fog kinézni? Lesz-e egyáltalán?
GG: Most sem gondolkodom öt, vagy tíz éves tervekben. Az életem végét sem tervezem. Arra szeretnék odafigyelni, ami most történik és azokra, akikkel most dolgozom.
magyarnarancs.hu: Mitől függ az nálatok, hogy mennyi ideig marad műsoron egy előadás? Melyik a legrégebbi, ami repertoáron van?
GG: Leginkább attól, hogy meddig nézik. A Kérész Művek-sorozat 2010-től az Artusban, a Cseppkánon 2015 óta a Müpában, A Szél kapuja a Nemzeti Táncszínházban 2017 óta megy. Ott az intézmények döntése számít. Itt a gyárban addig tartunk műsoron valamit, amíg úgy érezzük, hogy van kinek, van kivel együtt színházat csinálni. És itt a nézőkre gondolok.
magyarnarancs.hu: Nagyon más nézők mennek oda, mint ide?
GG: Van átjárás.
magyarnarancs.hu: És itt mi az, ami megy még? Azon kívül, hogy az Ulysses nappalija című előadás díszlete ott van a büfében, úgyhogy mindig egy előadásban érezhetjük magunkat.
GG: A Kérész Művek-sorozat folyamatosan műsoron van, és a MINDEN (is). Mi magunk vagyunk itt, és mindaz, amit képviselünk.
Bemutató: 2021. november 30-án 19 órakor, a Nemzeti Táncszínházban. Következő előadás: 2022. január 14., 19 óra.
Kedves Olvasónk!
Elindult hírlevelünk, ha szeretné, hogy önnek is elküldjük heti ajánlónkat, kattintson ide a feliratkozásért.
A Magyar Narancs független, szabad politikai és kulturális hetilap.
Jöjjön el mindennap: fontos napi híreink ingyenesen hozzáférhetők. De a nyomtatott Narancs is zsákszám tartalmaz fontos, remek cikkeket, s ezek digitálisan is előfizethetők itt.
Fizessen elő, vagy támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
