A két önálló, innovatív balett etűdből álló kortárs táncprodukció központi témája a mulandóság. Az Összetartozás című szürreális hangulatú, expresszív első részt Eno Peçi fiatal koreográfus, a Wiener Staatsballett első albán szólótáncosa rendezte vendégként. Lehet, hogy túl egyértelmű a rohanó időt óriási, guruló órákkal megjeleníteni, mégis hatásos, ahogy a fekete jelmezes táncosok a nehézkes díszletelemekkel könnyedén együtt mozdulva válnak eggyé mintegy az idővel. Később, amikor megjelenik a hétköznapi életünk társas magányát megjelenítő „szóló páros”, már órák nélkül is a sürgető, állni látszó, vagy elvesztegetett időt szimbolizálják. Egy babaház, két elhagyatott pad, résnyire nyíló ajtók és fénycsóvák: egy nő és egy férfi kapcsolódási kísérletei. Míves mozdulataik időtlenné emelik mindennapi gyötrelmeinket, miközben a zenei montázs váltásai meg-megtörik a dinamikát.
Az Elválás című második, kicsit rövidebb, ám annál erősebb opuszt Lukács András jegyzi, aki idén augusztustól a győri társulat művészeti vezetője. Test és lélek születéskori egyesüléséről és halál utáni szétválásáról filozofál a cselekmény nélküli, a zenével szorosan együtt hömpölygő tánc. Lukács munkája technikailag letisztult, erős nyomot hagyott rajta a William Forsythe vezette Ballett Frankfurt neoklasszicizmusa (korábban ennek az együttesnek a táncosa volt). Keményen küzd itt a halált megjelenítő táncosok kara az egész testet eltakaró fekete jelmezzel, mégis költészetté válik és elrepül általuk az idő, megtestesül az összeforrás és kettészakadás gondolata.
Győri Nemzeti Színház, 2020. október 31.
