rés a présen: Hogy kerültél Szegedről Erdélybe?
Trabalka Cecília: Most jubilálok, tíz éve vagyok Romániában. 2010-ben jöttem Marosvásárhelyre, a színművészeti egyetemre. Felvételiztem előtte az SZFE-re és Kaposvárra is, de nem sikerült. Akkor még nem volt nagy divat határon túli egyetemekre menni, egy-két magyarországi volt csak az osztályokban. Sokat tanultunk egymástól, itt kezdtem felnőni, itt szocializálódtam, és ahogy vége lett az egyetemnek, mivel minden kapcsolat és barátság idekötött, nem éreztem vágyat arra, hogy hazamenjek és kezdjek mindent elölről. Otthonos volt a közeg, sok meghatározó ember volt az életemben, akikkel szerettem volna együtt dolgozni.
rap: Kik voltak nagy hatással a szakmai életedre?
TC: Az erdélyi színházi közeg olyan, mintha el lenne osztva Budapest egy nagyobb területen. Mindenki mindenkit ismer Sepsiszentgyörgytől Nagyváradig. Az osztályfőnökeim Tompa Klára, Gáspárik Attila és Papp Éva voltak az egyetemen, és nagyon szerencsés vagyok, mert tanított Bíró József színművész és András Lóránt koreográfus is, szóval erős és sokszínű tanári gárdánk volt. Az egyetemet általában is a sokszínűség jellemezte. Polihisztorokat ismertem meg, és ez annyira inspirált, hogy az egyetem végén elkezdtem zenével foglalkozni, és megtanultam egy másik szakmát.
rap: A mozgás, a tánc is fontosnak tűnik a színészetedben.
TC: Ez most születik újra, nem volt mindig benne. A Hamlet bemutatójával jött, amelyet a pandémia első hulláma utáni időszakban kezdtünk el próbálni a nagyváradi Szigligeti Színház társulatával, Telihay Péter rendezésében. Az egész próbaidőszak olyan volt, mintha újrafogalmaztam volna magamat. Lőrinc Katalinnak, az előadás koreográfusának köszönhetően hihetetlen módon felszabadult a testem, de minden szereplőre nagy hatással volt ez a munka. Az erdélyi magyar színházban eleve van egy expresszívebb testhasználat, de ez eddig nem volt annyira magától értetődő nekem. Kati táncban fogalmazta meg egy-egy szerepnek az esszenciáját és nagyon jól nyúlt a társasághoz.
rap: Mióta vagy a nagyváradi színház társulatának tagja?
TC: Ez a negyedik évadom. Az egyetem után két évig nem szerződtem sehova, szabadúszóként dolgoztam, és elkezdtem aktívan színházi zeneszerzéssel és elektronikus zenével foglalkozni. Közben hívtak rendezők, dolgoztam egy-két kisebb, független produkcióban az Ariel Színházban Marosvásárhelyen, egyetemi vizsgarendezésekben. Most pont Kolozsváron a Váróterem Projektnél csinálok zenét Benedek Zsolt rendezéséhez – ez a kevés független társulat egyike itt. Novák Eszterrel, a nagyváradi színház művészeti vezetőjével egyszer beszéltem az egyetem után, de nem volt hely, majd 2017-ben hívott, hogy próbáljam ki, milyen színésznek lenni. Az idén kezdtem el érezni igazán, hogy milyen. Az egyik marosvásárhelyi osztálytársam, Sebestyén Hunor már itt volt. Ő játssza most Hamletet az új előadásban. Vele volt már közös nyelv, közös múlt, amelyből azóta is élünk, és ez most ebben a próbafolyamatban teljesedett ki. Most érzem igazán, hogy lassan vége a húszas éveink tépelődéseinek, és jönnek a harmincas éveink tépelődései.
rap: Még milyen előadásokban lehet látni téged?
TC: Bemutattuk a Schroffenstein családot Kovács D. Dániel rendezésében március elején, lejátszottuk az előadást, és minden bezárt, onnantól online próbafolyamat következett, lehetőségeket kerestünk arra, hogyan lehet zoomban dolgozni, mint gondolom sokan mások. Előadások nem lehettek, viszont június elejétől próbálhattuk Balogh Attila és Benedek Zsolt közös, Y című előadását, amely úgy készült, hogy mi bejárhattunk, de nézőket nem fogadhattunk, ezért lehetett élő streamben látni az interneten. Az Y még menni fog, és bízunk benne, mert formája nemcsak újszerű, hanem a járványügyi előírásoknak is megfelel. A Schroffenstein családot felújítottuk, de az egy évnél régebbi előadásokkal most nem foglalkozunk.
rap: A Hamlet bemutatóján több utalás is volt az SZFE iránti szolidaritásra. Te külön beépítetted a titkos egyetem dalát az egyik jelenetedbe. Miért fontos ez neked?
TC: Szakmai körökben a határon túl is nagyon fontos az SZFE ügye. Az előadás kezdete előtt pár órával beszéltük meg a rendezővel, hogy ha már lehetőségünk van a pandémia közepén a színházi struktúrára egyébként is reflektáló Hamletet játszani, akkor azt dedikáljuk egy kicsit a szakmánk becsületéért küzdő fiataloknak. Szerettük volna leróni a tiszteletünket. Ha már nem tudtam ott lenni a Vas utcában, mert nekem fel kellett mennem a színpadra, legalább nyugodtabban feküdtem le aznap este.
rap: Mik a hosszú távú terveid?
TC: Azt érzem most, hogy bármi belefér, de az biztos, hogy életem végéig színházzal szeretnék foglalkozni. Olyan célom nincs, hogy a világ legnagyobb színésznője vagy zeneszerzője legyek. Nekem az ad erőt, hogy ez nem egy magányos szakma. A zenélés persze egy befelé tartó alkotói folyamat, de majd jól egyensúlyozok a kettő között.
