Ezt hívják turizmusnak. Van ennek értelme, és nem csak gazdasági szempontból, hiszen mégiscsak emberek milliói néznek meg színdarabokat. Ám hogy ténylegesen mi a tartalma annak, hogy "eredeti", amit a Globe kínál... Hát, mint a vasárnapi matyóhímzéses pólónak a budai várban.
Az eredetinek aurája és jelenléte, de főleg egyszerisége van. A Globe Shakespeare-darabjai egymással abszolút felcserélhetők, aki egyet látott, nem vágyik vissza egy másikra, mert "már látta". Legfeljebb abban különböznek, vagy vannak kosztümösek és kosztümösebbek. A rendezők láthatatlanok, de jobb is. Csak a név számít. Nem a színészeké, hanem a teátrumé. Nem lesz "értelmezés", dramaturgiai aprítás, semmi szélsőség - mondjuk egy csattanós csók az erotika non plus ultrája, a verekedés legfeljebb (félprofi) kardozás, vér nuku, a genderkérdés szemérmesen elkerülve, ahogy minden élesebb értelmezési buktató is. Egy (egyetlen) fekete színész szerepel a Gyulára meghívott Sok hűhó semmiért című előadásában: ő mindig a szolga, beosztott, cseléd, egyszóval az ábrázolás még csak nem is posztkoloniális, kimozdítva a feketéket a sztereotípiákból, hanem ellenkezőleg, gyarmatosító, mert megerősíti az elnyomást. Nehéz elhinni, hogy mindez Londonból jön 2014-ben.
A lényeg: a nyelv. Lassú, kitett, tisztán ejtett szóvégi mássalhangzókkal, lehetőleg semmi ne hasonlítson az utca nyelvére. Tiszta nyelvlecke. Annak remek. Néha az ember behunyja a szemét, hogy a rossz színészi játékot feledje, és élvezhesse a nyelvet. A díszlet minimalista és utaztatható, a gyönyörű gyulai várat semmire nem használják, egyetlen elemét sem, csak arra, hogy a színészek néha felnézzenek a "páholyokba", a tömegekhez; tömegek tényleg vannak, tömve a vár, de páholy nincs, sebaj. A színészi játékmód durván ábrázoló, mindig a legelső jelentést játsszák, mintha a felszín alatt semmi sem volna. Az éhséget gyomorsimogatással mutatják, mint az amatőr játékban, a mimika erős és szemforgatós. Humor van azért, mert van ügyes színész is, és a Shakespeare-szöveg nem oltható ki annyira, hogy egyetlen nevetés ne maradna. Amikor a Sok hűhó második felvonása sötétebb árnyakat ölt, mert a becsületében megsértett lánynak hivatalosan meg kell halnia, a komédiázó színészek egyáltalán nem boldogulnak a drámával, szövegfelmondás történik. Ám a nagy Shakespeare-buktatón itt végleg elvéreznek: dramaturgiailag össze van farigcsálva a darab, még némi gyakorlattal sem értem meg, hogyan rágalmazzák meg a lányt, és miért.
Az egyébként világsztár flamand Luk Percevalnak már nincs annyi rajongója a felújított gyulai művelődési házban, de a szakmai érdeklődés jelentős. Orosz rendezéssel, egy Macbethtel érkezik - már sokadszorra - Magyarországra. Perceval számos Shakespeare-t vitt már színre; amit Gyulán látni, éppen fényévekre van a Globe "eredetijétől". Csakhogy itt tényleg egy eredeti műalkotással találkozunk, aminek kisugárzása, egyénisége van. A színt hosszú, keresztbe-szögekbe állított rudak szabdalják; a hátulról érkező, mindvégig a színen tartott szereplők derekukat meghajlítva jöhetnek a szín elejére. Ez az akadály mindenkit meghajlásra késztet - fogalmaz a kép. Mintha máris a darab végén majd Macbeth ellen meginduló birnami erdő válna láthatóvá. A darab nem történetet mesél, nem "reprezentál" semmit, nem is (lelki) folyamatot mond, inkább egy belső állapotot rögzít képekben, gesztusokban. A színt nagyon lassan népesítik be az előadás szereplői, üres, feszült, figyelmet követelő csöndben: először a (leendő) vészbanyák, meztelen, földig érő hajjal fedett nők, szinte irreális látvány. Az előadás alatt számuk megszaporodik, ahogy Macbeth fejében is eluralkodnak. Perceval gazdag előadásából - amelynek kisugárzása valamiért mégis kissé elakad ebben a térben - számtalan momentum volna kiemelhető, kettőt említek csupán. Az öldöklő, a hatalmat bármilyen eszközzel magához ragadni vágyó Macbeth történetéből ki szokták hagyni a (véres) előtörténet jelentőségét: hogy Macbeth vitéz katona, aki a király elismerését vívja ki a norvégok elleni csatában; felhasít egy embert és fejét a várfalra tűzi. Macbeth eleve öl, emeli ki Perceval, szinte innen indítja a darab szövegét, míg Macbeth egy vödörben kezét mossa (mint teszi Lady Macbeth a szövegben, de nem teszi a darabban). A hangsúly tehát a tettre, a gyilkolásra kerül, s hogy ki ellen irányul, már majdnem mindegy is; ezzel az előadás nem hagyja jóvá a bármikori gyilkolás gesztusát, amit talán Shakespeare még üdvözölt. A másik momentum: a boszorkányok ebben az előadásban némák, szavukat Macbeth mondja ki, hiszen ő fogalmazza meg saját uralmi vágyait. Lady Macbeth pedig valós árnya, tükörképe ezeknek az alakoknak, a hajmotívum, a testkép összeköti őket. Igéző erejű színésznő, igazi színház.
Shakespeare Fesztivál, Gyula, július 10. és 11.
