Egy Hamlet című dráma szolgált Radoslaw Rychcik rendezésének alapjául; a nézői feladat nem az, hogy megtalálja az összes változtatást (nem hangzik el egy sem a híres mondatok, monológok közül; szereplők tűnnek el vagy cserélnek nemet; szinte minden szereplő viszonyrendszere átalakul), hanem az, hogy sikerüljön teljesen elvonatkoztatnia az alapműtől. Mert azzal, hogy nem jelenik meg Hamlet atyjának szelleme, és így nem is kér semmit a fiától, mindenestül kicserélődnek a dráma tétjei: bosszúról, Hamletre rótt feladatról szó sincs. Itt a késő kamaszok generációja lázad fel szüleik korosztálya, a végtelenül álszent, cinikus és a hatalomért mindenre képes uralkodó réteg ellen.
Az előadásban minden ugyanabban a szobában zajlik, és a legtöbb szereplő általában jelen is van a színen, hallva, amit a másik róla mond, vagy látva, hogy a másik hallani fogja a "félre" tett megjegyzéseit: ebben a világban már olyan általános a képmutatás, hogy nem az a lényeg, ki mit hall, hanem hogy mit áll érdekében meghallani. (Vagy fordítva: az alárendeltnek hatalmában áll-e felháborodni azon, amit róla mondtak.) Ebbe a rendszerbe rondít bele a lázadó Hamlet, amikor lelövi a (persze nem függöny mögött) hallgatózó Poloniust.
Ebben a kifordult világban - ahol az érzelmek mindig szélsőségesek, kicsit úgy, mint Andrei Serbannál, ötperces kacagásokkal és hisztériarohamokkal - az idősebbek abba buknak bele, hogy nem értik: nem lehet elfogadni az ő szabályrendszerüket, az ő mintáikat követni a hatalomgyakorlásban. Pedig a kiábrándult fiatalok változást akarnak (azt, hogy legyen más a politika), csak közben maguk is tévelyegnek, keresik a helyüket, identitásukat - mint az Opheliára is kacsintgató, de Laertesszel járó Hamlet.
Elég kellemetlen vízió: a következő generáció szembeszáll a fennálló rendszerrel, csak nemigen tud mit állítani a helyébe.
A Teatr Zeromskiego vendégjátéka a gyulai Shakespeare Fesztiválon, július 11.
