Nekem tulajdonképpen tetszik, hogy a Thealter Fesztivált Szabad Színházak Nemzetközi Találkozójának hívják, mármint hivatalosan. Hosszú története van a kőszínházon kívüli teátrumok (te jó ég, ezt is, mármint a teátrum szót, vissza kell venni a politikától) elnevezésének; az egyik nekik nem tetszik, például az "alternatív" (mihez képest és milyen értelemben, ugye), a másik viszont nem tartalmi, például a "független" (mert a struktúrára utal, valamint az állami-önkormányzati támogatás hanyagolására). De ez a "szabad", ez jó - bár mintha az is benne lenne, hogy a kőszínház nem szabad.
A Thealter öregebb, mint a POSZT - egyéb összehasonlításoktól igyekszem tartózkodni, hátha sikerül -; ez a mostani a huszonkettedik volt, viszont az első olyan, amelyben a szegedi MASZK Egyesület mellett a FESZ, vagyis a Független Előadó-művészeti Szövetség szervezőként van jelen. Ez a szervezet tömöríti a struktúrán kívüli előadóművészeket, vagyis nagyjából azokat, amelyekről az intézményes világ mostanában igyekszik tudomást sem venni. Színháziak, zenészek, táncosok, cirkuszosok és a besorolhatatlan alkotók tartoznak ide, meg persze dramaturgok, kritikusok is, amúgy támogatólag.
A Thealternek is lett díszvendége: Pintér Béla és Társulata hozta el két előadását, a Tündöklő középszert és a Kaisers TV, Ungarnt - ez utóbbit hangosan és vehemensen hiányolták a POSZT-ról azok, akik ki merték nyitni a szájukat. De itt, Szegeden legalább méltó sikert aratott: a Kisszínházban épp háromszor annyian nézték, mint amennyien a saját helyére, a Szkénébe beférnek, és pont ennyien tomboltak a végén.
Ivo Dimcsev
Fotó: Révész Róbert
A program egy részét a független szcéna jó ismerői válogatták, más részét pályázók közül választották ki. Külföldiek is voltak - ez ugyanis nemzetközi fesztivál: a szabadkaiakon kívül eljött például a bolgár szupersztár, Ivo Dimcsev, és I-On című performanszával - melynek alcíme: Franz West néhány adaptív szobrának performatív feltérképezése - lenyűgözte a közönséget, nem találtunk szavakat, na. Magam is legföljebb Erika Fischer-Lichte alapvető teoretikus opusát, A performativitás esztétikáját tudtam volna kódfejtéshez használni, Ivo Dimcsev ugyanis minden ízében és porcikájával illusztrálta a posztmodern színházelmélet alapvetését. Performansza semmilyen értelemben nem "üzen", nem "jelent", a közönséget közösségként nem, legföljebb egyénenként éri el (már akit); megismételhetetlen, legalábbis mindig más - és hát a fizikai jelenlét és annak végtelen változatossága az, ami leginkább hatásos benne. Asszociációs ötletroham.
Via Negativa
Fotó: Révész Róbert
Amiként valami ilyesmi - persze egészen más - a szlovén Via Negativa csapatának produkciója is; Szégyen címmel hoztak többrészes etűdöket. Sok pucérság és lazán egymáshoz kapcsolódó performeri jelenlétek (így is hívják magukat: performerek ők, nem színészek) ki-kiadnak ugyan egy-egy billenékeny sztorit, de a közönség jobban teszi, ha nem próbálkozik a töredékek egésszé illesztésével. Elvagyunk a zsöllyében, mint a befőtt, és jó esetben elgondolkodunk azon, mi itt a szégyen, és mi nekünk a szégyen. Mire a válaszig jutnánk, már vége is. Ügyes, technikás, a jelenlét intenzitására tréningezett csapat.
A Thealterben - egyebek mellett - az a jó, hogy teátrális képtelenségek férnek meg jól egymás mellett, ilyenformán edzik befogadói rugalmasságunkat. Aki tudja, kicsoda Perovics Zoltán - legutóbb a Jeles András rendezte kaposvári egyetemi előadás, a Téli utazás fantasztikus látványvilágát teremtette meg -, az tudja, hogy mit értek rugalmasságon: elementáris rácsodálkozást arra, hogy hogyan öltenek testet és teret a gondolati asszociációk. Csapatát - színházát? - Metanoia Artopédiának hívják, produkciójának címe: Köszönöm, jól! - van benne valami nyugtalanító. Lakásszínházban ülünk, illetve egy szobányi black boxban; a nézőket a játszóktól többnyire áttetsző, vetítési felületként is működő fehér, tüllszerű függöny választja el. Mögötte varázslatos világ: apró lámpácskák, mint megannyi csillag, forognak, csúsznak, és csúszik-forog köztük egy tükörfalú kúp, egy kis szigeten egy fa, az előtérben villany működtette bohóc bukfencezik - sok apró technikai trükk, akár egy besűrített laterna magica. És a játszók: énekhangon mondják szövegüket, Hajast, Kafkát és másokat, fehérbohócok fent és lent, a végén pedig egy Weöres Sándorral készült interjút hallunk. Nem "üzenet" van, hanem érzet - tán nem is köz, csak privát; amiként az is teljesen privát ügylet, hogy egy-egy rész hosszúnak tűnik, és egy-egy ismétlés-ismétlődés nem emelkedik önmaga fölé. Mindazonáltal az érzet tombol - és mire kikóválygunk a vakító napfényre, föltelik hangulattal a banális kérdésre adott banális válasz: köszönöm, jól.
Érzet és etűd - ez az alapja Réti Anna Vis-a-vis című produkciójának is, melyben a sűrű tehetségű táncos (táncos?) színházi rejtőzködést ad elő (ad elő?): tükör mögött, tányér mögött, háttal nekünk, valamint egy igazi bravúr-stückkel fej nélkül jeleníti meg önmagát.
A helyspecifikus előadó-művészeti pályázat nyertesei azt vállalták, hogy produkciójuk a kijelölt helyszínhez tapad: a Tiszán egy Szabadság nevű úszóházhoz vagy a szegedi bölcsészkar legnagyobb előadójához, az "audmaxhoz". Rizikós ügylet egy-két nap alatt ütős produkciót összehozni, és igen könnyű nagyot hasalni vele. Itt mindkettőre akadt példa: az úszóház teátrális katasztrófa lett, gigantikus zagyvaság, az "audmax" könnyed, szellemes és tartalmas "mesterségvizsga".
És a fenti felsorolás két nap eseményeiből sem minden - pedig a Thealter egy sűrű, szabad, nagyon szabad hét.
Thealter, Szeged, július 25-27.(A Thealter művészeti vezetőjével, Balog Józseffel készített interjúnkat lásd június 21-i számunk fesztiválmellékletében!)
