Interjú

"Hisztérikus színház"

Radoslaw Rychcik rendező

  • Kovács Bálint
  • 2012.08.19 14:07

Színház

A gyulai Shakespeare Fesztiválon a legjobb lengyel Shakespeare-előadásnak választott Hamletjével mutatkozott be, de mi főleg az átalakítások miatt kirobbant nagyszabású színházi tiltakozásokról és a meglepően ismerős politikai nyomásról kérdeztük.

Magyar Narancs: Hogyan akarja a lengyel kormány átalakítani a színházi struktúrát?

Radoslaw Rychcik: Lengyelországban két nemzeti színház van - Krakkóban és Varsóban -, a többiek költségvetése nagyobbrészt a városvezetéstől származik. A kormány politikai döntése következtében a színházak jóval kevesebb pénzt kapnának (10 százalékos megvonásról van szó; erről bővebben lásd: Követeljük,Színház, 2012. június - K. B.). Eközben - abszolút megfeledkezve a színház missziójáról - próbálnak meggyőzni minket arról, hogy a művészetnek a nép kiszolgálásáról kellene szólnia, és nincs helye ambiciózusabb törekvéseknek; semmi olyasminek, mint például az újszerű színházi nyelvek kutatása. Volt egy olyan gondolat is a döntéshozók részéről, hogy nem művészeknek, hanem menedzsereknek kellene igazgatóként uralniuk a színházakat. Félek, hogy mindezek miatt valamiféle kapitalizmus fog kialakulni a művészetben, a piac fog uralkodni, az ideákat vagy a színház valódi misszióját semmibe véve. Ki akarunk állni ezzel a rettentően idióta politikával, a politikusok tudatlanságával szemben, így a Varsói Színházi Találkozón, de egész Lengyelországban is volt egyfajta tiltakozás, szolidaritási megmozdulás, amelyben részt vett a színházi emberek minden generációja.

MN: Három évtizede nem volt ilyen széles összefogás. De el lehet érni ezzel bármilyen változást?

RR: Nem. Azt hiszem, amit mi keltettünk, csak vihar volt egy pohár vízben, még ha szeretjük is romantikusan látni ezt a szituációt. Kimondhatjuk, hogy a tiltakozás nem volt sikeres.

MN: Pedig lényegében mindenki az ügy mögé állt, aki számít a lengyel színházi életben.

RR: Tényleg nagyot szólt a médiában, mert legnagyobb színészeink is felszólaltak, és az ilyesmire mindig jól harap a sajtó. De nézzünk szembe a tényekkel: a lengyeleket ez az egész nem érdekelte. A politikusok pontosan tudják, hogy a művészek - az a nagyjából négyezer ember, aki aláírta a petíciót - csak nagyon kis százaléka a szavazóknak. Igazság szerint elég kínos, hogy csak ennyi aláírónk volt.

MN: A megvonások már megtörténtek, de a menedzser-igazgatók kinevezése egyelőre még csak terv - amely ezek szerint gond nélkül meg is fog valósulni?

RR: Most mindenesetre épp békés a szituáció, egyelőre még nem neveztek ki igazgatót ilyen alapon.

MN: A tiltakozás szlogenje az volt: "A színház nem áru, a néző nem vásárló". Értem a lényeget, de azért ez kicsit túl szigorú így: bizonyos értelemben azért mégiscsak áru a színház is, amit el kell juttatni a "vásárlóhoz".

RR: Nehéz téma ez, mert arról, hogy "a piac diktál", könnyű arra asszociálni, ami a tévében is van, márpedig ott a legtöbben az idióta szappanoperákon szeretnek szórakozni. A szlogen persze kicsit radikális volt, de azt akartuk kifejezni vele, hogy ha csak azt vesszük figyelembe, amit az emberek szeretnének, elveszítünk mindent. Amikor a kormány nem érti meg, hogy amit mi csinálunk, annak van valamiféle missziója is, akkor megfeledkezik arról, ami a művészetben igazán fontos. Pedig Lengyelországban a színház eléggé népszerű, fontos szerepet tölt be az emberek műveltségében.

MN: Jellemző Lengyelországban, hogy a színházcsinálók politikailag, akár pártpolitikailag elfogultak?

RR: Nem, a művészekre nem jellemző, hogy nagyon meg szeretnének felelni jobbra vagy balra. Néhány városban - de csak kevésben - akad olyan színházigazgató, aki feltétlenül lojális a városvezetéshez, és mindent megtesz, amit csak kérnek tőle.

MN: A tiltakozók az előadások előtt olvastak fel egy nyílt levelet - de mit gondolsz, szükséges, hogy egy-egy ilyen témáról előadások, performanszok szülessenek, vagy ennek kívül kell maradnia a színpadon?

RR: Nem tartozom azok közé, akik nagyon szeretnének az aktualitásokkal foglalkozni, hogy itt és most milyen a politikai helyzet. Én fiktív történeteket szeretek létrehozni, amelyek inkább metaforikus módon kapcsolódnak a valósághoz, miközben univerzális problémákról szólnak: magányról, szeretethiányról. Az én előadásaim nem politikusak, de Lengyelországban erős tendencia, hogy annál jobb, minél naprakészebbek vagyunk a színpadon - azok az előadások, amelyek konkrét lengyel eseményekről, problémákról szólnak, nagyon népszerűek.

MN: Krystian Lupa, Lengyelország talán legnagyobb rendezője asszisztenseként dolgoztál. Hatással volt rád a munkássága?

RR: Ez több volt munkánál, hiszen az egyetemen is mesterem volt. A vele való találkozás persze nagyon erőteljes, de nem volt rám hatással: mindig tudtam, hogy a színházcsinálás másik módját kell megkeresnem. Mindig eljön az a pillanat, amikor meg kell ölnöd a mesteredet a saját érdekedben.

MN: Mi ez a másik mód, amit megtaláltál?

RR: A színházam talán inkább fizikai, mint pszichologizáló. Talán nem az benne a legfontosabb, hogy elmeséljen egy sztorit, inkább abban szélsőséges, ahogyan az érzelmekről beszél. Szeretem azt a definíciót, hogy "hisztérikus színház". Az érzelmeknek a színházban nagyon intenzíveknek kell lenniük; nem hiszem, hogy a színház tükör lenne, ahol a saját életünket látjuk. A színpadon inkább a saját félelmeinket és sikolyainkat kell viszontlátnunk.


Neked ajánljuk