„A zsarolás tárgya tehát az lett, hogy homoszexuális vagyok” – mondta a beszervezéséről egy interjúban Tar Sándor (lásd: „Ebből nem lehet kijönni”, Magyar Narancs, 2002. január 24.), aki egykor Hajdú néven jelentett írótársairól.
Legalább három témája/címe volt a darabnak, amíg a végső – végső? – kialakult: először mint román–magyar focimérkőzés került szóba, majd „belekeveredett” egy klasszikus mű, az Amphitryon (ennek most nyomát sem lelem), aztán hirdették Ustawka címen is, végül bemutatták Dongóként (ez a cím kicsit fityeg rajta, az egyik szereplő neve).
„Jó értelemben vett kulturális területfoglalásra készülünk” – mondja Fekete Péter, aki a rossz emlékeket idéző „nemzeti cirkuszművészeti stratégia kidolgozásáért felelős miniszteri biztos” címet viseli. Közben egyre jobban jön fel az újcirkusz és a szociális cirkusz.
Ezek szerint mégis van hős és katarzis is, amit Kerényi Imre pár éve annyira hiányolt a magyar színházból. Olyan tragikus hős, aki a tisztesség elvesztése és az égő áldozat közül az utóbbit választja. Valódi, drámai dilemma ott fenn a színpadon, és tanulság idelent a vörös bársonyszékben. Mintha az idők megint a nagy, tragikus hősöknek kedveznének.
Nemrég vették át az egyik legrangosabb európai kulturális díjat. A magyar állam vezetői nem mentek el a díjátadóra, megjelent viszont a Krétakörnél a NAV.
Fáklyászenék és költemények, országosan megünnepelt jubileumok és hódolattal elkeresztelt tyúkhúslevesek – a régi magyar közönség hamar kitanulta a módját, hogyan tisztelegjen kedvenc színészei előtt.
Húsz éve oszlopos tagjai a legendás inárcsi színjátszásnak, és alapítói az abból kinövő, egyre sikeresebb KB35 Inárcs társulatnak. A MU Színházban látható Engedjki! az első előadás, ahol a hasonlóságuk a rendezői koncepció része.
Egyre inkább nevetni és a valóságról pár órára megfeledkezni vágynak a színházba járók – a színházak pedig kénytelen-kelletlen követik az igények változását. A tendencia a függetleneket sem kíméli.