Színház

Ringyóm-bingyom

Edward Albee: Nem félünk a farkastól

Színház

„Szín: kellemesen berendezett családi pokol. Jobbra bejárat Norvégia felől, balra kijárat Amerika felé. […] Ízléses puskaporos hordó a szoba közepén, csipketerítővel letakarva.”

Az Így írtok ti egyik Lengyel Menyhért-paródiája indul e sorokkal, jeléül annak, hogy Karinthy Frigyes legalább Edward Albee majdani működéséig okvetlenül előre látta a jövőt. Mert Strindberg és mások nyomában, bizony épp ilyen a hatvanas évek elején megírt, majd a Burton–Taylor-páros filmje révén legendássá lett Albee-darab színpada is. Egymást bensőségesen gyilkoló középkorú házaspár „játszik” itt a saját meg az éjszakára vendégül hívott fiatalabb, de ugyancsak egyetemi pár életé­vel-élethazugságaival. Unaloműző mókák az utolsó vérig.

A Centrál Színház bemutatóján most igen jól érvényesült Martha és George közös poklának egymást nyílt lángon sütögető, durván penetráns, s mégis valódi ragaszkodást jelző belvilága. A szándékolt tartalmában lélektani, ám színpadi technikájában nagyrészt jóféle társalgási darab előadásának kulcskérdése ugyanis a két főszereplő magas fokú összhangja, s ezt Básti Juli és Rudolf Péter már az első estén pazarul felmutatta. Básti egyszerre terjeszkedő és törékeny asszonyszörnyetege talán kevésbé „nagy nő”, mint Liz Taylor volt e szerepben, viszont az ordenáré vonásokat is oly meghittnek mutatja, hogy az a néző számára is kényelmetlenül ismerősnek tűnhet. Teljes testbedobással kísért rikácsolása egyszerre bizonysága fejlett komikai készségének, valamint a párkapcsolati erőjátékokról való enciklopédikus művészi tudásá­nak. Oldalán-árnyékában Rudolf Péter maga a színészi biztonság megtestesülése: ha a whiskyspoharakat olykor összecseréli is, azért elkínzott arca, szélsőségeiben is fojtott gesztusai, az ütemérzékét dicsérő gyorsításai és tódító hangemelései – mind a színpadi fegyelem s persze a jellemformáló játék diadalát hirdetik. Kettősük feladja a leckét a fiatalabb párt alakító Ágoston Katalinnak és Schmied Zoltánnak: Ágoston kedvvel merül el az ostobácska kislány egydimenziós szerepében, míg Schmied nagy igyekezettel és sikeresen mutatja fel a korrekt szürkeséget férfias elánnal elegyítő típust.

A Puskás Tamás által motorizált előadás ott fullad le valamelyest, ahol maga a darab is: a harmadik felvonásban, ahol is nagy sokára rá kellene jönnünk, hogy Martha és George egy csupán kitalált gyermeket emleget. Ennek az ötletnek az izzadmányos erőltetettsége, mache jellege, őszintén megvallva, még visszamenőleg is levon valamennyit a darabnak kijáró lelkesedésből, ám a mesterségesen fenntartott lendület így is épségben eljuttatja az előadást a záró függönyig.

A Centrál bemutatója új fordításban bocsátotta a közönség elé Albee klasszikusát: Ungvári Tamás magyarítását most Hamvai Kornélé váltotta. Hamvai friss, jól mondható és sok helyütt szellemes dialógusokat gyártott le, az öldöklő játékok szövegezése hatásosnak bizonyult a színpadon. Munkájának értékét korántsem csökkenti, hogy legnagyobb dicséretéül mégis ez mondható: bölcs önmérséklettel nem váltotta formálisan hívebbre az eredeti angol cím – Who’s Afraid of Virginia Woolf? – Ungvári-féle, találó fordítását.

Centrál Színház, március 6.

Neked ajánljuk