A magyar színháztörténet kezdeteire jellemző általános megkésettség, illetve lemaradás természetesen a színpad népszerű művészeit övező kultusz vagy egyszerűbben fogalmazva a sztárolás terén is kimutatható. Így az angol vagy a francia színházi világ már a 18. század derekán istenítette a maga csodáltjait (mondjuk, David Garricket vagy nálánál is korábban Adrienne Lecouvreurt), amikor nálunk még híre sem volt Kelemen László úttörő vállalkozásának. Aztán ennek az 1790-ben Budán bemutatkozó társulatnak sem jutott elég ideje arra, hogy nemes törekvései mellett az első magyar sztárokat is kinevelje. Annál is kevésbé, hiszen e kiemelkedő rang elérése legalább annyira a külső, a közönség általi visszaigazolás függvénye, mint a színészi fejlődésé.
A korban oly sokat emlegetett „pártolás” itt is nélkülözhetetlen lett volna, s ennek hiányában Kelemen társulatának legtehetségesebbjeire a színpadi megdicsőülés helyett más végzet várt. A vezető színésznő, Moór Anna hamar talált magának egy Rehák nevű ügyvédet, aki feleségül vette, s bár utóbb még alkalmanként fellépett, élete hátralevő részét Pesten, majd férje pilisvörösvári birtokán töltötte – távol a színpadtól. Kelemen legtehetségesebb férfi színésze, Sehy Ferenc pedig egy kocsmai verekedés áldozata lett, amiben alkalmasint lehetett némi része annak is, hogy az összeférhetetlen alkatú színészről köztudott volt: besúgó.
A jeles dalosné
A megkésettségnek azonban volt haszna is, mert amikor a 19. században végre meglódult a magyar színjátszás kordés szekere, akkor nálunk jóval gyorsabban emelkedhetett a színészet megbecsülése. A fejedelmek által ünnepelt tragika (Lecouvreur), akit halála után nem engednek megszentelt földbe temetni, Magyarhonban elképzelhetetlen kettősség lett volna. A magyar nyelv és kultúra, azaz a „nemzetiség” terjesztésével a (vándor)színészek kivívták önmaguk számára „a nemzet napszámosai” megtisztelő elnevezést, melyet csak egy későbbi kor testált az éppily fontos és kevéssé meghálált szolgálatot ellátó pedagógusokra.
A magyar színpadok első sztárjai kevéssé meglepő módon a színésznők, a primadonnák voltak. Déryné Széppataki Róza naplóformájú visszaemlékezésében már megannyi mozzanat jelzi a kultikus tisztelet gesztusait. A „háromszoros tapsok” és ékszerajándékok éppúgy említhetők bizonyságképpen, mint az a férfiúi fölajánlás, amely 1000 forintért vásárolt volna egyetlen csókot „a jeles dalosnénak és színésznének csudás szövedékétől”. A Déryné körüli egykorú kultuszban felbukkant az a később állandósuló kísérőjelenség is, amely a színpadi sztár öltözködését mintegy követendő példának teszi meg más színésznők, illetve a divatosságra törekvő civil asszonyok számára.
A látványos elismerés formái a reformkorban mindinkább polgáriasultak: az arisztokraták szeszélyből fakadó ajándékai helyett immár az egész közönség hódolatát reprezentáló gesztusok váltak hangsúlyossá. Ilyenek voltak a jubileumok, jutalomjátékok és vendégszereplések alkalmával átnyújtott koszorúk, a röplapokon terjesztett alkalmi költemények, az úgynevezett szóróversek. Az előadás közben, illetve annak végeztével a közönség közé szórt tisztelgő zengeményeket képviselje itt egy későbbi, 1877-es idézet, mellyel a kolozsvári líceum diákjai tisztelegtek a jeles Othello, E. Kovács Gyula művészete előtt:
„Igaz művészeted varázshatásán
Előttünk áll az eszmény, testet ölt,
Magával vonzza tőlünk a mi égi,
És megtisztítja bennünk a mi föld…
Minket tanítsz, művelsz művészeteddel,
Fogadd szerény hódolatunk ezért,
Ennek koszorúját nyújtjuk ma Neked
Méltóbb kézből vedd a méltóbb babért!”
(E. Kovács Gyula egyébiránt még a halálával is erősítette kultuszát: 1899-ben, a Petőfi halálának 50. évfordulójára rendezett segesvári ünnepélyen, szavalás közben érte a halál.)
Aki Petőfit énekelt Haynaunak
A sztár és a világ kapcsolata persze nem feltétlenül problémamentes, mi több, a látványos koccanások éppúgy részei a képletnek, akárcsak az úgynevezett sztárallűrök és a pletykák. Ezt jelzi Schodelné Klein Róza példája is, aki túlzás nélkül a magyar opera korai nemtőjének tekinthető. A német nyelvterületen sikerrel működő koloratúrszoprán 1837-ben szerződött az éppen csak megnyílt Pesti Magyar Színházhoz, s miközben professzionálisan kiművelt hangja és ambiciózus színpadi működése rögtön átütő sikert aratott, addig gázsiéhsége rögvest visszatetszést is szült a prózai kollégák és a pest-budai literátorok körében. Viszonya a színházat felügyelő Pest vármegyei alispánnal, Nyáry Pállal szintúgy árnyalta a személye iránti érzéseket. 1840-ben tehát korántsem véletlenül Nyáry Pál nyújtotta át Schodelnénak a közönség hódolatát jelképező ezüstsarlót, s ekkor énekelte el a jeles szoprán Norma áriáját a budai Viharbükk tövében – életre híva ezzel a Normafa helynevet. Míg a publikum és a kollégák kevésbé barátságos fele inkább megkeseríteni igyekezett Schodelné dolgát: hagymakoszorút felhajítva a művésznőnek, aki egy ízben így fakadt ki a színpadon: „Kígyók között nem lehet énekelni!”
A színház falain túlterjedő tiszteletet és rajongást, a külvilágban is emelt rangot a legkönnyebben olyan művésznők érték el a 19. század derekán és a század második felében, akik már hazulról is hoztak magukkal némi születési előkelőséget vagy presztízst. Ennek köszönhetően válhatott pillanatok alatt a polgári és úri közönség kedvencévé a jómódú birtokos, sőt idővel nemesített örmény családból származó Hollósy Kornélia, „a magyar csalogány”. Ő 1850-ben megtehette, hogy Haynau jelenlétében Petőfi-vers eldalolásával kezdje pesti búcsúkoncertjét, s a hazafias publikum nem neheztelt meg érte, amiért kevéssel utóbb már Ferenc József előtt énekelt Bécsben. A családi-rokoni háttér erejét mindazonáltal még jobban bizonyíthatja „a szőke csoda”, Márkus Emília pályaindulása. Ő 1875-ben egy nagytekintélyű volt miniszter (Horváth Boldizsár) unokahúgaként és egy majdani főpolgármester (Márkus József) húgaként kezdte meg a pályáját, s két évvel később (17 évesen) már a Nemzeti Színház tagja lett. Márkus személye körül ugyanakkor az immár félreismerhetetlenül erotikus rajongás légköre is hamar kialakult: a Monna Vanna szerepében mindössze egyetlen köpenyt viselő színésznő, s az ő érzéki hajzuhataga új fejezetet nyitott a magyar színház s még inkább a magyar sztárkultusz történetében. A sztár mint szexszimbólum: Márkus Emília esetében már teljességgel indokolt e képlet láttamozása. Krúdy szerint Márkus parfümje dühös hímoroszlánokat ejt csapdába, s ugyanő ír arról is, hogy a korabeli pesti asszonyok szerelmes órán Márkus búgó hangját próbálták utánozni (míg ellenben családi veszekedések idején Jászai Mari tragikai hanghordozását mímelték). A hétköznapi (színész)nő státuszát messze meghaladó rangját bizonyította az is, hogy adósságait egy ízben maga az uralkodó egyenlítette ki. S ezt a rangot bizonyította az is, hogy miután első férje (a Szépművészeti igazgatójaként meghurcolt és öngyilkosságba kergetett Pulszky Károly) nevéből egy P-t illesztett a vezetékneve elé, utóbb második férje Andorról sietve Párdányra változtatta a maga nevét, a művésznői brandnév változatlanságát fenntartva.
Áldott bálvány
A színésznő, aki a színpad sztárjaként főnemeseket emel magához: e modell létezése ugyancsak kimutatható a 19. század második felében. Míg Déryné csak grófi szerető lehetett, addig az alacsonyról induló Blaha Lujzából (azaz Reindl Ludovikából) Blaha karmester halála után előbb földbirtokos-feleség, majd Splényi báróné vált. Pálmay Ilka pedig, aki elvesztegetettnek ítélt minden napot, amikor nem írt róla a sajtó, már mint Kinsky grófné vetette papírra visszaemlékezéseit. S voltaképpen Jászai Mari sem kivétel, csupán ő a születés arisztokráciája helyett a szellem, a tehetség arisztokráciájával adta össze magát: egyenrangú kapcsolatokra törekedve, de váltig súlyosabb egyéniségnek bizonyulva ifjabb választottjainál.
A 19. század végére a kultikus tisztelet jelei szinte intézményesültek. A nagy színésznők, a primadonnák követendő példákká váltak a divat és az elegáns tónus terén, míg a férfiak a nőhódítás vagy épp a kellemes-bohém életmód jelképes alakjaivá lettek. Így vált a Mesterből, azaz Újházi Edéből egy tyúkhúsleves névadója, s így alakult ki a primadonnaünneplések menetrend szerinti főaktusa: a lovak kifogása a művésznő kocsijából. (Érdekes, s tán jellemző adalék egyúttal, hogy az utolsó ilyen gesztus Tolnay Klárinak jutott, valamikor 1980 táján, Mensáros László szervezésében.) A színpad legnagyobb sztárjai a kedvencei révén egyúttal önmagát is ünneplő közönség evilági isteneivé emelkedtek, akárcsak Jókai vagy Erkel. „Nemzeti bálvány lett, de nemcsak csodálták, hanem fölényes hatalmát hálálkodva áldották is” – írta Blaha Lujza ötvenéves jubileumán a 19. századra visszatekintő Nagy Endre, s mi tudjuk, ez a bálványozás utóbb is folytatódott, máig bizonyság erre az egyik legforgalmasabb pesti közterünk. De ez már a 20. század fejleménye volt, akárcsak a sztárság mellett egy új típus, a bulvárceleb kétesebb rangját is betöltő Fedák Sári híres-hírhedt pályafutása.
