„Nagy szabadságot kaptunk”

Bálint Anett és Bálint Petra színészek

Húsz éve oszlopos tagjai a legendás inárcsi színjátszásnak, és alapítói az abból kinövő, egyre sikeresebb KB35 Inárcs társulatnak. A MU Színházban látható Engedjki! az első előadás, ahol a hasonlóságuk a rendezői koncepció része.

Magyar Narancs: Mikre emlékeztek a kezdeti, gyerekszínjátszós időkből?

Petra: Voltam egyszer Füles.

Anett: Egyszer bokor voltam a Szentivánéji álomban, hosszú percekig kellett guggolnunk a többiekkel, az nem volt egyszerű, de alázatra tanított. Arra emlékszem, hogy 10 évesen, ötödikben lettünk gyerekszínjátszók. Kovácsné Lapu Mari indított csoportot Inárcson, nem volt semmiféle válogatás, hogy ki ügyes, ki tehetséges, aki szeretett volna, játszhatott. Sok helyzetgyakorlatot csináltunk, improvizáltunk.

Petra: Annak a közösségi színháznak, amit most művelünk, az alapjait akkor raktuk le. Azt, hogy önmagunkra építünk, önmagunkból hozunk létre jelenetet. Mari soha nem játszott elő semmit. Nagy szabadságot kaptunk.

MN: Vannak olyan előadások, amelyekre szívesen visszaemlékeztek?

Petra: Az Élhettünk volna gyönyörűen! Megnyertük vele az Országos Gyerekszínjátszó Fesztivált. Úttörődalokból, Örkény- és Esterházy-szövegekből készítettük. Nagy közösségi erő volt benne. Megtapasztaltuk, hogy ha a játék jelenében segítjük a másikat, nem összeadódnak az energiáink, hanem megsokszorozódnak.

Anett: Ott kaptunk rá az önirónia ízére. Nagyon fontos azóta is a csoporton belüli közös humor, hogy ne vegyük magunkat mindig túl komolyan.

MN: Az Élhettünk volna gyönyörűen 1999-es, a 2002-es Pisti szintén Örkényhez nyúl, fontos benne a humor, az önirónia. Az már KB35-ös előadás volt?

Anett: A Pisti eredetileg tábori darab volt. Minden nyáron van Zamárdiban egy színjátszótábor, ami fontos a csapat életében, sok barátság ott kezdődött. A Pisti a vérzivatarban című drámával is ott kezdtünk foglalkozni. Szivák-Tóth Viktor és Kovács Zoltán játszottak benne nagyobb szerepeket, ők azóta a csoport vezetői lettek. Akkor még nem KB35 néven futottunk, most számoltuk ki, hogy tíz éve, egy Bulgakov-előadásnál írtuk ki így magunkat a plakátra először.

Petra: Voltak, akik elmentek, voltak, akik visszajöttek. A gimnázium alatt évről évre abbahagyta valaki a színjátszót az általános iskolai csapattársak közül, amit kamaszként nagyon rosszul éltem meg. Tizenhat évesen sokkal nosztalgikusabb voltam, mint most, betegesen vágytam vissza az óvodába. Aztán később természetessé vált, hogy változik a csapat összetétele. Fél évig voltunk Erasmusszal külföldön, akkor mi sem játszottunk. Az első asszociációm az egészről mégis a kontinuitás. A családom mellett az inárcsiak a második fix vonatkoztatási pont az éle­temben. Tudom, ha évekre kiköltöznék külföldre, és utána visszajönnék, a KB35-ben gond nélkül tudnám folytatni. Olyan összetartó közösség, amiből nem biztos, hogy nagyon sok van. Ez főleg akkor tudatosult bennem, amikor Toulonban éltem. Ültem a kollégiumi szobámban 2007-ben, néztem ki az ablakon, és folytak a könnyeim.

MN: Gondolkoztál rajta, hogy külföldre költözz?

Petra: Igen, többször is. A barátom francia, most úgy van, hogy ő költözik ide, de ha meggondolná magát, képes lennék máshol élni. Csak azért, hogy ne legyek Magyarországon, azért nem.

Anett: Volt egy régi darabunk, a Müller táncosai. Abban az évben készítettük, mikor Petra Franciaországban volt, ezért nem volt benne. Amikor hét év után fel akartuk újítani, az első próbán rájöttünk, hogy már nincs hozzá sok közünk. Elkezdtünk témát keresni, és egyértelmű lett, hogy sokunkat nap mint nap érintenek az oktatásügy problémái. Eleinte rosszul is voltam a próbákon, gondoltam, na, benne vagyok a közoktatásban egész héten, szívatnak az adminisztrációval, péntek este meg megyek a terápiás csoportba. „Milyen tanár­típusok vannak a kollégáitok között? Milyen egy értekezlet, milyen konfliktusok vannak?” Azt hittem, meg fogok őrülni.

MN: Nagy siker a TIKK, számos díjat és fesztivált megnyert.

Anett: A próbákon végül nagyon megszerettem. Otthonos, demokratikus légkörben dolgoztunk, ahol igazán kreatív tudtam lenni. Közösen találtunk helyzeteket, hétről hétre építettük a figurákat. Szeretem játszani Vikit, a testnevelés-tanárnőt. Szeretem a mondatait, ha hitelesen tudom őket mondani, az azért van, mert én találtam ki őket. Persze a rúdtáncoló Cindkyét is legalább ennyire szeretem a Titanic vízirevüben, akinek csak négy mondata van, és azokat is Tasnádi írta.

MN: Az elmúlt években a MU Színházban havi rendszerességgel láthat benneteket a közönség. Milyen érzés?

Petra: Otthonos. Jó helyen vagyunk a MU-ban, a pultosoktól kezdve a kávásokig mindenki nagy szeretettel viszonyul hozzánk. Erős Balázsék (a MU Színház művészeti vezetője – a szerk.) részéről megható ez a feltétel nélküli bizalom, amit kapunk. Ez a Titanic vízirevüvel indult, aztán jött a TIKK. Biztos benne van az is, hogy eddig mindig meg tudtuk tölteni a nézőteret. Megvalósult két nagy célkitűzésünk, az egyik, hogy legyen egy állandó budapesti játszóhelyünk, a másik, hogy legyen olyan közönségünk, amelyik nem csak az ismerőseinkből áll. Terjed a hírünk, elfogynak a jegyek mindenféle jelentős marketingtevékenység nélkül.

MN: Nem gondoltok arra, hogy lehetne több előadást készíteni és játszani, ha a polgári munkahelyeteken kevesebbet dolgoznátok?

Anett: Az irreális, hogy felduzzasztva a repertoárunkat, havi 20-25 este játsszunk, mint egy profi színház. Ami még érdekel és mozgat, azok a drámapedagógiai projektek. Most is van belőle néhány, Viktor vezetésével, helyi problémákra fókuszáló foglalkozások, drámajátékos faluszínház, tantestületi fejlesztőtréningek. Ezt talán tudnám csinálni teljes állásban, de akkor meg a munkám hiányozna.

Petra: Én sem tudom elképzelni, hogy ez töltse ki az időm száz százalékát. Egy nyelv­iskolában dolgozom, szabadabban bánok az időmmel, mint Anett. De érzem, hogy szükség van a civil létezésre, főleg egy próbával töltött hosszú hétvége után.

MN: Régebben gondoltatok rá, hogy diplomás színészek legyetek?

Anett: Soha eszembe se jutott. Nem is gondoltam rá, hogy elmenjek felvételizni a Színművészetire. Levesz egy terhet a játékról, hogy nem ebből akarok megélni. Azt tudtam, hogy emberekkel szeretnék foglalkozni, ezért lettem középiskolai tanár. Ez egy hivatás, ami boldoggá tesz. Idén ballag az első osztályom, vonulok majd velük, és sírdogálok szép csendesen.

Petra: Én sem gondoltam rá soha. Nagyon szeretek emberekre figyelni, történeteket hallgatni. A tanítás közben is azt szeretem, ha rá tudok hangolódni a tanítványokra. Ugyanaz a jelenidejűség van a tanításban, mint a színpadon. Emlékszem, a család is csak egyszer próbált befuttatni minket. Nagymami akart minket elküldeni egy szereplőválogatásra. A Família Kft. ikreinek kerestek barátnőket. Ők akkor 15 évesek voltak, mi meg csak 10. Mondtam nagymaminak, hogy szerintem mi ehhez kicsik vagyunk, biztos nagyobb lányokat keresnek, úgyhogy szerencsére nem lett belőle semmi.

MN: Játszottatok valaha ikreket színpadon, vagy játszottatok azzal, hogy nagyon hasonlítotok?

Anett: Szerencsére nem. Soha nem használta egyetlen előadás sem, hogy nagyon hasonlítunk. Talán egyszer, egy nyári táborban kaptunk egy ilyen instrukciót: „Sétáljatok a fiú két oldalán, vicces lesz.” Biztosan jól mutatott a szimmetria. Azt nagyon nem szerettem.

Petra: Szerintem pont Boda Tibi oldalán kellett sétálnunk, aki most az Engedjki!-t rendezi. Itt viszont a rendezői koncepció része, hogy hasonlítunk.

MN: Milyen élmény, hogy az egyik csapattársatok, akivel együtt játszottatok, most rendez?

Anett: Tibi olyan, mintha a testvérünk lenne. De nem volt egyszerű ez a próbafolyamat, bőven kiléptünk a komfortzónánkból. Ami nagyon izgalmas volt, sok tapasztalattal járt. Tibi fix koncepcióval érkezett, amit feltétel nélkül elfogadni nagy kihívás volt. Nem gondolom, hogy kész lenne az előadás, ahogy a többi darabunkat, ezt is próbáljuk még, kísérletezünk vele.

MN: Olvastátok az előadásról írt kritikákat?

Anett: Kettő van, az egyik nagyon lelkes és jóleső, bár van benne pár pontatlanság. A másik inkább negatív.

Petra: Sokáig nem akartam megnézni, úgy éreztem, nem állok rá készen. Aztán pár hete elolvastam, és amellett, hogy sok hasznos észrevétel van benne, nagyon jól szórakoztam. Azt írja, hogy mind a két lány ugyanolyan elviselhetetlen, és egészen természetes, hogy a köztük ingázó srác menekülne előlük. Igazából örültem ennek a megfogalmazásnak, mert én is irritálom magamat, mikor a Fiút alakító Gergővel ezeket a játszmákat játsszuk. Egy működésképtelen párkapcsolatban ugyanaz a rossz forgatókönyv, ugyanazok a körök ismétlődnek végtelenszer. Persze, hogy ez irritáló. Emellett, ha egy jelenet idegesíti, mozgatja a nézőt, jelentheti azt, hogy a látottakkal valami dolga van.

MN: Kovácsné Lapu Mari, az inárcsi színjátszó közösség alapítója tavaly nyáron halt meg. Hogy viseli a csapat a hiányát?

Anett: A halála után tudtam magamnak megfogalmazni, hogy Mari közeli barátom volt. Barát volt, anya és mentor.

Petra: Ha ő nincs, nem mentünk volna bölcsészkarra sem. Hatással volt ránk a látásmódja, kritikai gondolkodásra, nyitottságra tanított. A betegsége miatt a búcsúzás folyamattá alakult, ami még nem ért véget. A mi helyzetünket könnyíti, és a gyerekeinek, Annának és Zolinak is segít, hogy amit létrehozott, velünk van. Ahogy Viktor fogalmazott, nem életművet hagyott hátra, hanem életet. Stabil, erős öröksége van, amit mi működtetünk. Jó, hogy színjátszás közben a gyászt aktívan tudjuk megélni, közösen át tudjuk formálni teremtő energiává.

Mi ez a KB35?

A KB35 Inárcsi Színjátszó Közhasznú Egyesület az inárcsi színjátszó hagyományok intézményesült folytatója. Nevét onnan kapta, hogy Inárcs nagyjából 35 kilométerre fekszik Budapesttől, délkeleti irányban. A szervezet együttműködik a dabasi székhelyű Múzsák Alapfokú Művészeti Iskolával. Az inárcsi színjátszók a magyar amatőr színjátszás élvonalába tartoznak már évek óta, minden korosztályban, a 9-10 évesektől a felnőttekig. Mint írják: „A drámapedagógia komplex személyiség- és közösségfejlesztő pedagógiai módszere az önállóság kialakításában és a demokratikus kultúra elsajátításában nyújt hatékony segítséget a fiatalok számára. Lehetőséget nyújt nekik arra, hogy egy olyan közösségben találják meg a nekik leginkább megfelelő szerepet, amely támogató légkört biztosít, és saját élményeik kifejezésére épül. E tevékenységen keresztül nemcsak saját csoportjuk, hanem a falu kulturális életének is aktív szereplőivé válnak.” Az inárcsi kö­zös­ség­építő munkát Kovácsné Lapu Mária és férje, Kovács Géza pedagógusok kezdték a nyolcvanas évek végen.