Magyar Narancs: Bár zenés színházzal foglalkozol, az operett eddig nem bukkant fel a repertoárodban. Miért szedted most elő Zerkowitz örökbecsűjét, a Csókos asszonyt?
Urbán András: Bár Szarajevóban játsszák a Csárdáskirálynőt, tény, hogy a térségben a kelet-közép-európai vagy a magyar operett nem annyira ismert, inkább a musicalek divatosak. De a műfaji kérdések nem elsőrendűek számomra. Az már inkább, hogy az operett a 19. század 60-as, 70-es éveiben nagyon szabados, politikailag is provokatív, szemtelen műfajként kezdte, aztán Offenbach után kezdődött el a verseny, hogy ki tud butább darabbal benevezni. Elvileg mi az ősi operettformához jutottunk el valamilyen módon azzal, hogy megfogalmazzuk a kérdéseinket és válaszainkat azokra a minket érő kritikákra, melyek szerint nem foglalkozunk szép, felemelő vagy akár nemzetibb dolgokkal. Gondoltuk, akkor bemutatjuk, amit látni és hallani szeretnének, és hazudozunk mindenféle hülyeséget a színpadon arról, hogyan élünk, hogyan dolgozunk.
MN: Magyarországról jövő elvárásokról beszélünk?
UA: Amikor azt mondod, hogy magyarországi, az az én tapasztalataim alapján budapestit jelent. A jelenlegi politikai helyzetben nehéz bármit is mondani úgy, hogy azzal ne rögtön valamelyik politikai oldalt támogassam, a másikat meg támadjam. De Budapest számomra mindig zárt közeg volt, és e közeget nemhogy az nem érdekelte, hogy mi történik a Vajdaságban, de az sem, ami Nyíregyházán vagy Békéscsabán. A magyar színházi életet semmi más nem érdekelte önmagán kívül, a saját gesztenyéjét kapirgászta mindenki. Húsz éve is ezt a színházat csináltam, megélve, hogy Magyarországon a kutyát nem érdekelte, mi történik itt. Most érdekeljen, hogy fel akarnak-e épp használni valamire vagy sem? Mindegy. Szóval, amikor itt azt mondod, hogy magyar vagy, és esetleg ezt az átlagosnál keményebben mondod ki, nyilván azt a szerb többség szempontjából sem árt értelmezni. Ami egyfajta kiállás, netán lázadás is lehet. Budapesten is az.
Számomra nagyon vicces és fájdalmas, hogy mennyire megosztó ez a téma. A nemzeti politikum azt hiszi, hogy kisajátíthatja a nemzeti identitást, mint valami brandet, és megmondhatja, hogy mi a magyar, mik az összetevői, hogyan viselkedik a magyar. De a liberális oldal reakciói a viccesek, mintha nem értenék, hogy miről van szó. Most, mikor az utolsó függetleneket is kivéreztetik, mindenki hiányolja a szolidaritást, pedig annak a hiánya nem ma kezdődött. Mindemellett az a nemzeti művészeti koncepció természetesen nem érdekel, melyben attól kéne elszállni, milyen szép a nyelvünk, milyen isteni a történelmünk, és azt sem képviselem, hogy azért menjünk a színházba, hogy ott az adott nemzeti közösséghez tartozás közös élményétől magasztos, felemelő érzéseket kapjunk. Ha létezik olyan, hogy nemzeti művészet, akkor az épp a nemzeti közösség problémáival foglalkozó történet. Szerintem ezek bemutatása a nemzeti színházak egyik kötelessége, nem a romantikus bájolgás. A színház lokális műfaj, egy adott közösséghez szól elsősorban. Nekem ebben az értelemben olyan népszínház az ideálom, amelyik szókimondó és nem ismeri el az autoritást, szabadon beszél, így vállal politikai szerepet. Talán rebellis plebejus színháznak lehetne nevezni. A művészetben egyébként sincsenek tabu témák, ideje lenne ezt a gyakorlatban is erőteljesebben felmutatni.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
