Moszkvában kettős valóságban sétál az ember. A Tverszkaján lévő kortárs történelmi múzeumban a Krím visszatér című propagandakiállítás látható, a közszolgálati adón két és fél órás dokumentumfilm a „visszatérésről”. Három éve jártam utoljára itt, azon az Arany Maszknak nevezett orosz (nemzeti) színházi fesztiválon, ahova másfél évtizede ilyen-olyan rendszerességgel kimegyek. Wolanddal szólva: Moszkvában nagyon megváltoztak az emberek. Illetve „a helyzet”. A három évvel ezelőtti, mostanra beérett ún. „konzervatív fordulat” a színházban is messzemenően érezteti a hatását.
| ||
Elkezdődött a Bolotnaja-korszak. 2012 májusában a Bolotnaja téri Putyin-ellenes tüntetések „tömeges rendzavaróit” bebörtönözték, őket ma politikai foglyoknak lehet tekinteni. Néhányan a téli olimpia előtt amnesztiát kaptak, de többen házi őrizetben vannak. „Május 6-i bizottság” néven – aznap volt a Bolotnajatüntetés – létrejött a fogvatartottak szabadulásáért harcoló szervezet. A tüntetések egyik fő szervezője, Borisz Nyemcov ellenzéki politikus már halott, merénylet áldozata lett. Azon a hídon, ahol Nyemcovot lelőtték, hatalmas, rendezett virághalmok, több „Nyemcov híd” feliratot is felszereltek a korlátra. A virágokat őrzik ugyan, ám éjszakánként a városi közterületesek eltakarítják őket. Másnap megint megjelennek.
Színházkutatás
Május 6-án mutatták be a Bolotnaja-ügy című darabot a Teatr.doc-ban, amelyet a BBC a legbátrabb orosz színháznak nevez, ugyanakkor felteszi a kérdést: vajon egy 100 ülőhelyes piciny magánszínház tényleg fenyegetést jelentene Putyin birodalmára? A Teatr.doc valóban a legbátrabb. Igaz, nagy előnnyel indul, hisz jószerivel ez az egyetlen magán- vagy független színház. A Teatr.doc (Doc) bűnei számosak, és hatása is megdöbbentően nagy. Magyarországon is járt előadásuk Szergej Magnyickij ügyvédről, aki állami pénzmosodát leplezett le, és börtönben halt meg; a darab hatására számos orosz csinovnyikot
feketelistára tettek az EU-ban. A Doc Putyin mamája című előadása az elnök állítólagos, Grúziában élő édesanyjáról szól.
A színház főleg dokumentarista előadásokkal „nyúl bele” a valóságba: azaz kiemel belőle valamit, sokszor interjúk, dokumentumok alapján, de visszafelé is hatni akar a valóságra. Például Oleg Szencov ukrán filmrendező darabjából is tartottak felolvasást – a krími származású Szencov nem akarta felvenni az orosz állampolgárságot a Krím elfoglalása után, támogatója volt a Majdannak, most pedig börtönben ül terrorizmus vádjával. Szabadon bocsátásáért az Európai Filmakadémia is harcol, számosan írták alá a szabadon bocsátásáért indított petíciót.
Ottjártamkor a Vjatlag című darabot „mondják” el a színházban: az előadás külsőségei nagyon egyszerűek, az egyetlen szereplő kis cetlikből olvas fel, egy 1941-től több évtizedig fogva tartott lett parasztember megrendítő naplójából. A színész civil hangon elmeséli, hogy a mellette ülő lány barátja a Bolotnaja téri tüntetések után került börtönbe, már másfél éve ott ül, és ennek hatására szeretne megemlékezni a lett emberről, Artūrs Stradiņšról, aki cigarettapapírra írta naplóját, és akit az mentett meg, hogy nem dohányzott: nemcsak írni volt esélye, de a dohányt ételre cserélhette.
Jelena Gremina, a nagymamakorú drámaíró-rendező, a Teatr.doc alapítója nyugodt mosollyal, ráérősen mutatja be a színház új játszóhelyét. A régiből 2014 decemberében kiebrudalta a város. Éppen azon a napon tartottak házkutatást, amikor a színházban az Erősebb, mint a fegyver című ukrán dokumentumfilmet vetítették volna a közelmúlt ukrán eseményeiről. Valaki, meséli Gremina asszony, hirtelen felkiáltott: „bomba!”. Az emberek elhagyták a termet, két civil ruhás rendőr elkezdett jegyzetelni, majd megjött a rendőrség, és feltúrta a helyet. Aztán kilakoltatta őket a város, mondván, hogy más célokra kell a kis pincehelyiség. Idén februártól a Doc már új, egyébként sokkal jobb helyen működik, több néző is fér be.
Létük állandó fenyegetettségben zajlik: Gremina rögtön publikálta Facebook-oldalán, hogy a Bolotnaja-ügy próbáin és az előadás napján különböző időpontokban számos rendőr jelent meg, fotóztak, felírtak telefonszámokat, vizsgálódtak, és az előadás napján házkutatást tartottak. Gremina fényképet is közzétett a vendégekről – ezt sosem mulasztja el. „Van B terv” – feleli nyugodtan arra a kérdésre, hogy mi van, ha a hatalom innen is kirakja. A város azóta felmondta a bérleti szerződést.
Marina Davidova Európa egyik legjobb fesztiválja, a Wiener Festwochen művészeti vezetője, és az egyik legfontosabb kritikus ma a világon. De amikor találkozunk vele, úgy tűnik, minden külföldi színházi embert két dolog érdekel: az orosz cenzúra működése és a betiltott Tannhäuser ügye.
Novoszibirszk majdnem akkora, mint Budapest, és nagy színházkultúrájáról ismert. Híres és valóban progresszív operája a fiatal Tyimofej Kuljabin rendezésében mutatta be Wagner Tannhäuserét. Marina Davidova szerint jelentős kortárs produkció született, ami minden operaház büszkesége volna. Az előadást nem tekinti provokatívnak sem, csak komoly értelmezésnek. Az egyház másképpen gondolta.
A pravoszláv orosz egyház Putyint támogató hatalmi intézménnyé vált. „Az orosz ortodox egyház fontos szerepet játszott abban, hogy Putyin konszolidálja az orosz társadalmat, hogy vonzóvá tegye a hagyományos orosz értékeket, szemben a nyugati liberalizmussal” – írja a The Guardian. A novoszibirszki bíróság februárban „vallási szimbólumok szándékos nyilvános gyalázása” miatt indított eljárást. A feljelentést a helyi egyházmegye tette egy vallásos aktivista csoport hatására, akik a „hívők vallásos érzelmeinek gyalázása” miatt bírósági eljárást kértek (ugyanezen paragrafus alapján ítélték el a Pussy Riot tagjait is). A kifogás: a főszereplő nem költő, mint Wagnernél, hanem filmrendező, aki egy Krisztusra emlékeztető alak korai éveiről forgat erotikus képekkel dolgozó filmet.
A botrány hatására a kulturális miniszter felmentette az opera igazgatóját, és kinevezte utódját, aki levette a darabot. Az új igazgató magát hívő pravoszláv zsidónak nevezi, Kuljabin rendezését pedig „gyalázatnak”. Az előadás felvételének vetítését is betiltotta. A szakminisztert áprilisban kifütyülték és kitapsolták az Arany Maszk díjátadó gáláján, miután valaki bekiabálta: „Add vissza a Tannhäusert!” Az előadás levételét egyébként nem helyeselte a miniszter – ő a „kijavítását” javasolta.
Több helyen tüntetéseket tartottak az előadás mellett, például a Teatr.doc-ban is. Közben egyre többen szajkózzák a klasszikusok „helyes” értelmezéséről szóló dogmatikus állításokat. Davidova az egyik legnagyobb problémának azt látja, hogy minisztériumi csinovnyikok, „magánemberek” vagy az egyház, vagyis mindenféle hatalmi pozícióban ülő laikus hirtelen tudni véli, milyennek kell lennie a színházi reprezentációnak és a kortárs művészetnek.
| ||
A Tannhäuser-ügyből precedens lehet, vélik sokan, és ezért tartják félelmetesnek. Hiszen ugyancsak az egyház kérésére tiltották be Vzjagincev Leviatán című filmjét. A klasszikus kérdésre, hogy mi volna a teendő, Davidova azt válaszolja: „ne szokjunk hozzá!”. A cenzúrát sokan természetes jelenségként emlegetik. Egy színház művészeti vezetője mondja, mennyire tetszett neki Schilling Lúzere, de sajnos Oroszországban nem lehet bemutatni a cenzúra miatt.
A 2014-es cenzúra (lásd: Mindig a jók győznek , Magyar Narancs, 2014. augusztus 7.) bevezetése óta a Mejerhold Központban például levettek minden „olyan” előadást. Mások bölcsebben kivártak. A fesztiválon szinte nincs előadás, ami ne reflektálna valahogy a cenzúrára: ha valaki káromkodni készül, mint a Művész Színház 19.14 című, az első világháborút kabarészerűen ábrázoló előadásában, rögtön a függöny mögé bújva „súg”, bújócskázik a cenzorral. Persze mindent hallani. Egy kiváló voronyezsi dokumentarista előadásban pedig egyszerűen bejelentik az elején: csúnya szavak lesznek benne és gendertémák. A legtöbb színház anyagán ott a 16-os vagy 18-as karika.
Más világ
A jó színház (mást nem is látunk) nagyjából három irányt mutat most. Az egyik a Doc útja: a felforgató, a valóságba direkt módon beleavatkozni igyekvő színház. Vannak szimbolikusabb, közvetetten politikai színházi formák, amelyek főleg klasszikusokon keresztül beszélnek. Mások, főleg a Vasziljev-tanítványok köréből, „másik világokat”, önálló esztétikai univerzumokat hoznak létre.
A Russian Case válogatója, Pavel Rudnyev másfajta hármasságról beszél: az orosz színház tabuiról. Az egyház ábrázolásának tabujával eltűnt a valódi hit megjelenítése is, állítja Rudnyev, aki szerint a másik tabu a háború – nem általában, hanem a II. világháborús orosz szereplés újragondolása. A nemzetiségek közti kapcsolat szintén „láthatatlan”. Mindez Rudnyev szerint öncenzúra, hiszen a nemzetiségek közti konfliktusok ábrázolását semmi sem tiltja. Ellentétben a genderkérdéssel, amely tabunál is több: törvénysértés. Különösen a meleg kapcsolatok ábrázolása tilos; ehhez képest láttam bátor dokumentarista előadást a meleg kapcsolat nehézségeiről az orosz társadalomban.
A hatalom működése, a „kultúrpolitika” azonban nehezen ismerhető ki. A legkevésbé progresszív, poros Sztanyiszlavszkij Színházat pályázati úton megkapta Borisz Juhananov, az alternatív, radikális, valódi underground rendező a csapatával. Ő írta a legjobb pályázatot, mondják a szakemberek, és „akkor még”, tehát három éve, ez számított. Valóban voltak reformtörekvések, rövid ideig. Moszkvában létrejöttek a minisztérium mellett működő szakbizottságok. A 2012-es fordulattal ennek is vége: minden szakmai bizottságot felszámoltak, azaz lecseréltek.
Vasziljev egyik legismertebb tanítványa, Juhananov viszont elképesztő fordulatot vitt véghez: a színházat radikálisan átépítette, a legmodernebb technikával, mobil színpaddal szerelte fel, igazi közösségi hellyé, hubbá varázsolta, hatalmas állami és még nagyobb mecénási támogatásból. A Tverszkajáról, az említett kortárs történelmi múzeum szomszédságából csak úgy besétál ide az ember wifizni és kávézni az Elektrotyeatr (villamos színház, ahogy régen magyarul is hívták a mozit) 21. századi épületébe, ahol radikális nyugati rendezők (Heiner Goebbels, Castellucci) és fiatal oroszok egyaránt dolgoznak majd. Az Elektrotyeatr csak egy a nagy kulturális beruházások és színházfelújítások sorában, amelyek pénzmosásra is remekül alkalmasak.
Csodálatosan felújított, átalakított a Gogol Központ is, Kirill Szerebrennyikov, az egyik legismertebb rendező saját színháza, amely a „szabadság terének” nevezi magát. És tényleg: a napokban itt elemzi a közönségnek Davidova a Tannhäusert. A 2013-ban megnyitott (tehát még „előtte” létrehozott) projekt is igazi kulturális központ, kávézóval, könyvesbolttal, trendi cuccokkal. A német Meyenburg Mártír című darabját nézem itt, Szerebrennyikov rendezésében: erős előadás és állítás, ami ebben a közegben a konzervatív fordulatról, vallásról, dogmákról szól, arról, ahogy a társadalom végül elfordul a modernizmus értékeitől.
A cenzúra bevezetése és a Tannhäuser-ügy óta az ortodox egyház annyira tabuvá vált, hogy a kemény, politikus Borisz Godunovban az (ortodox) pátriárkát öltönyben játsszák, mintha „világi” volna, a katolikus papot pedig reverendában – hiszen ő nem orosz. De a színpadi pátriárka egyszer csak lecsatolja óráját: nagy nevetés a teremben, mert Kirill pátriárka mostanában mindig sokmilliós órákat villant. Moszkva egyik legdrágább színházában, a Lenkomban vagyunk, a Godunovra akár 7000 rubelért (vagyis 35 ezer forintért) is lehet jegyet venni, de az olcsó jegy is 2000 rubel. (A Gogol Központban 3000 a legdrágább jegy, míg a Docba ezerért be lehet menni.) A Lenkom színház tele, a népek szépen öltözöttek, ide járni presztízs, és nyilván csak keveseknek adatik meg. A rendező, Konsztantyin Bogomolov középkorú, nagy tekintélyű szakelem, akinek már „mindent szabad”. Mai hatalmi harcot mutat a színpadon: Borisz elnyomó, egyszemélyes uralma után szinte csak a terror jöhet.
A nagy, ismert intézményvezető művészek viszont csapdában vannak: az állami támogatásért cserébe időnként kérnek tőlük „egy kis szívességet”. Például tavaly is sokan írták alá a Krím visszacsatolását támogató „elnöki pozíciót”. Az 500-as lista a szokásos: Oleg Tabakov, Valerij Gergijev, Fokin, Andrej Mogucsij (utóbbi kettő szerepelt tavaly a MITEM-en). A Teatr.doc vezetője elmondja: van olyan színésze, aki aláírt Putyinnak; ő ebbe nem szól bele. „Itt mindenki szabad” – és ezt ő komolyan veszi.
Aki kicsit is függ az államtól, és az egész kulturális szféra ilyen, az nem érezheti magát biztonságban. A legnyíltabban fogalmazó Marina Davidova Tyeatr nevű folyóirata is bajba került. Igaz, nagy az ő bűne a kritikáin kívül is: nemrég egy ukrán tematikus számot publikált. Hirtelen, egyik napról a másikra a minisztérium 18 színházi lap „meghallgatását” rendelte el, mert a lapok „nem hatékonyak”. A Tyeatrt állami pénzből adja ki az Orosz Színházi Szövetség, amely jelenleg még a lap mellett áll, bár a költségvetésből már csak egyetlen számra futja.
Oroszországtól több külföldi rendező távol marad, nem utaznak előadásaikkal, nem mennek rendezni. De a bojkottnak a művészetben nincs értelme – szögezi le Davidova. Ez a gondolkodás látszik a német és osztrák színházak döntésén, amelyek nem bojkottálták a Nemzeti Színház fesztiválját, a MITEM-et, viszont nem hagyták szó nélkül a magyarországi helyzetet. Schilling Árpád ugyanakkor elhárította az Elektrotyeatr meghívását. A rendező levelében arról érdeklődött, a színház hogyan viszonyul az orosz–ukrán helyzethez, és mivel „maszatos” választ kapott, úgy vélte, nem fognak tudni együtt dolgozni.
Az Arany Maszk fesztivál szűk alválogatást nyújtott Russian Case címen külföldieknek, olyan előadásokkal, amelyeket jelentősnek, meghívhatónak tartanak. Az övék is ellentmondásos helyzet: minél politikusabbra hangolt egy fesztivál, annál jobban marginalizálja magát ebben a rendszerben. Látható, hogy egyre jobban szegényedik a Russian Case, kevés a vidékről hozott előadás és a speciális összeállítás, mert nem tudják meggyőzni állami fenntartójukat, hogy az orosz színház megmutatása a külföldi szakmának fontos, kultúrpolitikai tett. Most nem tolonganak a külföldiek, úgy hetvenen vagyunk mindössze (összehasonlításképp: a tavaszi DunaParton, a magyar független szemlén kétszázan voltak). Látványos az amerikaiak távolmaradása, már-már bojkottja. A fesztivál az ellenállás formája, annak kellene lennie, ám minél inkább azzá válik, annál nehezebb helyzetbe kormányozza magát.
