Magyar Narancs: Korábban még nem volt példa hasonló magyar showcase-re. Hogyan kezdődött a szervezés?
Tompa Andrea: Tizenkét éve dolgozom együtt Philip Arnoult-val, az amerikai Center for International Theatre Development (CITD) alapítójával, aki rendszeresen eljött Magyarországra más érdeklődő szakemberekkel együtt, és néha meghívott egy-egy alkotót. A 2011-es POSZT-on is volt 17 külföldi vendég, köztük sok amerikai; tavaly megkérdezték tőlem, hogy érdemes-e újra eljönni. Ilyesmiben csak őszintének szabad lenni: nem tudtam ajánlani nekik, hiszen a válogatás tele volt kompromisszumokkal, nagyon fontos előadások maradtak ki a programból. Ha egy kicsit jobb lett volna a POSZT, nem kellett volna létrehozni a showcase-t. Így viszont megkértek, hogy szervezzünk nekik valamit, és egy kis pénzt is adtak rá. Azt gondoltuk, hogy megpróbálunk meghívni másokat is, csak találunk még tíz embert - de ha eljönnek hatvanan - mondtuk -, akkor az hatalmas siker lesz.
MN: Miért jó az előadásoknak vagy a magyar színháznak, hogy ennyien eljönnek?
TA: Az, hogy a magyar színház iránt ilyen óriási az érdeklődés, nagyon jó, ezt nem is kell tovább magyarázni - ezt a Krétakör csinálta meg úgy tíz évvel ezelőtt, és talán még harminc éve a Katona. Lesznek kézzelfogható eredmények: együttműködések, közös produkciók, meghívások, producerként létrehozott előadások, erős lesz a sajtónyilvánosság, hiszen rengeteg a vendég újságíró. De ha eljön egy fesztiváligazgató, aki esetleg nem hív meg egy előadást sem, már az is nagyon jó, mert tájékozódik arról, milyen a magyar színházi élet. És egy pici gazdasági hozadéka is van, mert ha 120 ember eltölt itt 5-5 napot, az hatszáz szállodai vendégéjszaka.
MN: A trafós Barda Beával és Jászay Tamás kritikussal együtt válogattatok. Túl azon, hogy jó előadások szerepeljenek, milyen szempontok alapján állítottátok össze a programot?
TA: Ezenkívül egyetlen szempont volt: hogy az adott darab érdekelje a külföldieket. Ez nem egy piac: sok előadás lesz, amit biztosan nem fognak meghívni sehová, mert túl nagy, vagy mert más közegben nem működne - mégis beválogattuk, mert erős Magyarország-képet ad. Fontos volt számunkra, hogy a program reflektáljon a világra, amelyben élünk. Nem önmagáért esztétizáló színházi programot akartunk, hanem olyan sorozatot, amit ha valaki az elejétől a végéig megnéz, utána azt mondja: "tudom, milyen országban jártam, milyen az emberek, a művészek közérzete". Így sok olyan előadás van, amely a társadalmi környezetünkkel, politikai klímánkkal foglalkozik - de hát mi másról kéne most színházat csinálni? Ezenkívül akartunk még valami olyat is mutatni, ami nem ismert, de érdemes rá figyelniük a külföldieknek: ez lett A Dohány utcai seriff című előadás.
MN: Milyen bírálatokat kaptatok eddig?
TA: A bírálatok egy része jogos: például valóban csak budapesti előadások szerepelnek a programban. De ennyi pénzből, körülbelül négymillió forintból (ez nagyjából a fele egyetlen, nem túl drága kőszínházi bemutató költségeinek - K. B.) nem tudunk vidékről, Debrecenből vagy a határon túlról felhozni előadást. Ez a kritika részben jogos, bár talán a vidéki színházak túlzott sértettsége áll mögötte, hiszen Budapesten kétszer annyi színház van, mint az országban összesen, és a külföldi érdeklődésre számot tartó rendezők nagy része itt dolgozik. Hogy egy civil szervezet több tízmillió forintot érő önkéntes munkával megvalósít egy ilyen programot, az nagyon jó, de hosszú távon nem fog működni: ehhez állami feladat, állami segítség kell. Minden országban egy minisztérium, egy állami fenntartású fesztiváliroda vagy egy nemzeti kulturális alap áll az ilyen showcase mögött, mert fontosnak tartják, hogy külföldről jöjjenek és nézzék az ő kultúrájukat. Náluk erre soha nem volt állami akarat.
MN: Mit gondolsz, milyen képet mutat a showcase a magyar színházról?
TA: Remélem, nagyon jót: olyat, ami miatt a vendégek két-három év múlva is vissza szeretnének jönni, hogy megnézzék, azóta mi történt.
MN: De van olyan jó valójában a magyar színházi élet, amilyennek a showcase mutatni fogja?
TA: Amit a showcase mutat, nem az átlag. Tény, hogy csomó olyan előadást is beválogattunk, ami már régebb óta műsoron van, hogy a tengerentúliak, akik nem tudnak évente idejönni, és esetleg nem voltak itt 15-20 éve, vagy Ascher Tamás Három nővére óta, szintén képbe kerüljenek. Igaz tehát, hogy az idei évad nem ennyire jó, de mivel ezek az előadások is műsoron vannak még, a magyar színház van ilyen jó.
MN: Hol van a magyar színház helye a világban?
TA: A most harmincas-negyvenes éveiben járó, főleg a független területen dolgozó rendezőgeneráció, amely rengeteget szerepel külföldön - Schilling Árpád, Mundruczó Kornél, Bodó Viktor, Pintér Béla -, ismertté tette a magyar színházat. Elsősorban nekik köszönhető, hogy híresek vagyunk a világban. Ilyen ismertsége nagyon kevés európai országnak van; talán még az oroszoknak és a lengyeleknek. Egy kőszínház kevésbé mobilis, költségesebb, nagyobb, így kevésbé tudják meghívni őket. Természetes, hogy a hírnév elsősorban a függetleneknek köszönhető.
