Magyar Narancs: Hogy jött az ötlet, hogy Kárpáti Péterrel és Zsótér Sándorral Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvéből kiindulva előadást csináljatok?
Stork Natasa: Régi vágyam volt, hogy eljátsszak egy színésznőt. Amikor a Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre című filmet forgattuk, újra elővettem a könyvet, amelyet még gyerekkoromban apukám (Stork Csaba látványtervező – C. D.) adott a kezembe, és felidéztem, miket mond benne Sheryl a színészetről. Pár hónap múlva pedig összefutottam Zsótérral, és mondtam neki, hogy nagyon szeretnék vele dolgozni. Ő meg erre, hogy „jól van, fiam, majd jövőre hívom”. Mire én azt válaszoltam, hogy én úgy szeretnék vele dolgozni, mint színész a színésszel. „Jó, de miben?” – kérdezte. És akkor bedobtam a Pilinszky-féle beszélgetőkönyvet, amire rögtön igent mondott. Bennem már akkor felmerült, hogy Kárpáti Pétert kellene felkérni rendezőnek. Vele nagyon sokat dolgoztam korábban, izgalmas a munkamódszere: néha csak improvizáltat, aztán abból ír szövegkönyvet. Péter nagyon elfoglalt volt akkoriban, épp könyvet írt, de amikor elővezettem az ötletet, ő is azonnal rábólintott. Kilenc hónapon át improvizáltunk. Hetente egyszer találkoztunk, olyan volt, mint amikor az ember pszichológushoz jár. Minden alkalommal több órát beszélgettünk, amit rögzítettünk diktafonnal, majd egy ponton Péter elkezdte leírni, ami addig elhangzott. Készült először egy monstre szövegkönyv, amelyet négy alkalommal voltunk csak képesek végigolvasni, de aztán ez az egész kiadta a struktúrát, amely köré a darab szerveződött végül. A munka során Péterrel próbáltuk megtalálni a rögzített beszélgetések mélyén azt a feloldhatatlan konfliktust, amit Pilinszky „mozdulatlan drámának” nevez. A cím végül A nagy kapituláció lett, és ez a központi fogalom képezi az előadás magját. Ez aztán számunkra is teljesen új fénytörésbe került a munka során, a többi közt az SZFE ügye kapcsán is. Dermesztő volt, hogy amit hónapok óta próbálunk, egyszer csak elkezd az aktuális eseményekről szólni. Mint egy jóslat.
MN: Hogyan írható körül, hogy mi az a kapituláció?
SN: A fogalom benne van a Pilinszky-könyvben, bár nagyon ködös, hogy mit takar. Sokat vitatkoztunk erről, és az előadásban is felmerül a kérdés. Szerintem színészként az jelenti a kapitulációt, amikor az ember kivonja magát a folyamatból, és „csatornává”, közvetítővé válik. Az előadás alapja, hogy alkotó emberek munkáról, életről, művészetről beszélnek. Zsótér egy rendezőt játszik, én pedig egy színésznőt. Azt is megőriztük a kapcsolatunkból, hogy ez egy volt tanár–diák-viszony (Zsótér Sándor Zsámbéki Gáborral volt Stork osztályfőnöke a Színház- és Filmművészeti Egyetemen – C. D.).
MN: Mindezek fényében milyen volt a közös munka?
SN: Mindig volt köztünk egyfajta nagyon erős kapcsolódás, mély megértés. Ez olyasmi, ami eljátszhatatlan, vagy van, vagy nincs, ezt szokták leegyszerűsítve a színészek közötti kémiának nevezni. Talán azért is volt felszabadítóan könnyű a próbafolyamat, mert nem kellett érzéseket gerjeszteni, hiszen az érzések megvoltak. Amikor félkész állapotban, először mutattuk meg az előadást ismerősöknek, azt mondták, hogy nem mindig értik, hogy pontosan mi, de érzékelhetően történik köztünk valami, aminek ereje, húzása van.
MN: Sheryl Sutton a könyv szerint azt írta Pilinszkynek az egyik levelében, hogy „a valóságot csak fikción keresztül lehet igazán megközelíteni”. Ez igaz?
SN: Kárpáti improvizáció alapú előadásaiban nem lehet tudni, hol van a képzelet és a valóság határa. Mindig sok személyes élmény, mondat kerül a darabjaiba, amelyek keverednek aztán fiktív elemekkel, így zökkentve ki a művet a realitás keretéből. Ez egyrészt jó effekt, másfelől színészként fedezék is: nagy szabadságot ad. Jó értelemben pofátlan érzés, hogy egyik pillanatban „hazudsz”, a másikban igazat mondasz. És a végtermék igazabb a valóságnál.
MN: Így elég sok rétege lehet az értelmezésnek.
SN: Épp az előadás apropóján beszéltünk arról, hogy ez esetben sokat számíthat, ki mennyire ismer minket, mennyire van képben például Zsótér múltjával. Mert annyiféle értelmezés létezik, ahányféle előtudással érkeznek az emberek. De persze annak is érvényes az előadás, aki semmiféle ilyesfajta felkészültséggel nem rendelkezik.
| ||
MN: Többször mondtad már, hogy igyekszel elkerülni játék közben a blöfföt.
SN: Ebben az előadásban kicsit más kontextusba kerül a blöffölés. A nézőt végig bizonytalanságban tartja, hogy épp magunkról beszélünk-e vagy sem. Ez a kettősség teremti meg a különleges mesei világot.
MN: Nemrég volt egy másik bemutatód is, a Kelet. Többször dolgoztál már a Dollár Papa Gyermekei alkotóival. Ördög Tamás rendező is sajátos munkamódszerrel dolgozik.
SN: Épp a sajátos megközelítése miatt is szeretek ennyire vele dolgozni. Azt szokta mondani, hogy ő csak struktúrát ad, azon belül nem akarja megszabni, pontosan hogyan történjenek a dolgok. Ennek a munkamódszernek az előfeltétele természetesen egy erős és erre alkalmas csapat. Nincsenek klasszikus színházi rendelkező próbák, Tamás partnernek tekinti a színészeket, és mindenki keresi a saját érvényes megközelítését, akár előadásról előadásra is. Engem ez a fajta munka nagyon izgat. Mert hiába kötött egy előadás, a kötöttségeken belül igazából mindig improvizálsz.
MN: A független előadások mellett legutóbb az Örkény Színházban játszottál, ahol Kovalik Balázs Térey János utolsó drámáját rendezte. A kőszínházi vagy a független forma a testhezállóbb neked?
SN: Régen azt éreztem, hogy a film az én világom, mert az apró rezdülések érdekeltek, a legtermészetesebb színészi játék, ahol nem visz el energiát a néző és a színész közötti távolság áthidalása. De idővel ráéreztem az effajta változatosság varázsára. Hogy milyen az, ha egyszer egy nagyszínpadon kell helyt állni, utána egy pici térben, ahol a nézők egészen közel ülnek, aztán pedig a kamera előtt.
MN: Mostanában filmszerepekből is kijutott neked: dolgoztál Horvát Lilivel a Felkészülés…-ben, de Szilágyi Fannival is van egy projekted.
SN: Horvát Lilivel az első pillanattól fogva gördülékeny volt a kommunikáció, értettük egymást. Nyitott és érzékeny volt arra, ahogy dolgozom. Inspirált az okossága, higgadtsága és a benne lévő nagyon különös empátia, amit leginkább annak tulajdonítottam, hogy anyuka. Lili szerencsére nem ragaszkodott egy konkrét karakter ábrázolásához, hanem azt a metszetet kerestük, ami Mártában és bennem közös. (A filmről Horvát Lilivel készült interjúnkat lásd: „Hogyan néz bele egy tükörbe”, Magyar Narancs, 2020. szeptember 24.) Szilágyi Fannit 2016-ban ismertem meg, amikor felkért A csatárnő bal lába életveszélyes című rövidfilm főszerepére. Onnantól kezdve nagy álmom volt, hogy újra dolgozhassak vele. Fanni világa egészen egyedi, egy külön univerzum. Mindig van valami csodás elem a filmjeiben, a figurái pedig nagyon szerethetők. A Veszélyes lehet a fagyi című filmben egy ikerpárt játszom, akik frusztrálják egymást, és mindkettejük szemszögéből megismerjük a történetet.
MN: A Felkészülés…-ben bemutattok egy nőt, aki találkozik egy férfival, feladja a szuper karrierjét, majd éri egy furcsa csalódás, de nem nyugszik bele. Szerinted miről szól ez a film?
SN: Ez egy szerelempárti film. Ugyanakkor valamelyest szkeptikus is a szerelmet illetően, hiszen Márta, aki egy racionálisan gondolkodó nő, nagyon sérülékeny elmeállapotba kerül a találkozás hatására, és hajlandó illogikus lépéseket is megtenni. Azt látjuk tehát, hogy az érzelmek akár egy ilyen intellektuális ember esetében is felülírhatják a józan észt.
MN: A Velencei Filmfesztiválon ti is kiálltatok Horvát Lilivel a Színház- és Filmművészeti Egyetem függetlensége mellett. Hogy látod az SZFE ügyét?
SN: Személyes történettel tudom leginkább érzékeltetni, mit gondolok. Az elmúlt hat-hét évben megadatott, hogy sokat dolgoztam színházi projektekben külföldön, például Párizsban, Brüsszelben, Hágában, Hamburgban, Luzernben. Amikor megkérdezem ezektől a külföldi rendezőktől, miért épp engem kerestek meg, általában azzal kezdődik a válasz, hogy azért, mert mindenképpen akartak egy magyar színészt a stábba, mert a magyar színjátszást annyira unikálisnak tartják, hogy látni szeretnék, hogy ez a fajta energia hogyan hat az előadásukra. Nem is gondolnánk, hogy a magyar színháznak milyen komoly presztízse van külföldön. Ebben persze benne van az is, hogy bizonyára ismerik Mundruczó Kornél vagy Bodó Viktor előadásait. Ez igazi kultúrkincs, s nem tudom, mennyire vannak ezzel tisztában azok, akik megkérdőjelezik ezt a hagyományt.
