A folytatásban Almaviva egykori cinkosa, Figaro készül házasodni, annyi nehezítéssel, hogy a gróf szemet vet a menyasszonyára és ebből számos további konfliktus támad.
A pörgős, szellemes vígjáték érvényességét az az általános törvényszerűség adja, hogy a hatalmat gyakorlók mindig vissza fognak élni a hatalmukkal (rendező: Alföldi Róbert). A szereplők mai figurák, a helyszín, a „kastély” egy meglehetősen giccses polgári szalon, mely talán a mai politikai elit ízlését tükrözi, ahogy a kert is a kiábrándító tujákkal. A rendezés ráadásul a szájmaszkot és a járványidőszak viselkedési kódexét is finoman beleszövi az előadásba.
A számos aktuális poénnal és gesztussal feltuningolt átirat végső soron szellemesnek mondható, bár a harsány, túltolt játék meglehet, az eredetinek is sajátja, itt jobbára a showműsorok vagy szappanoperák szereplőinek ripacskodása lett rápakolva.
A címszereplő Chován Gábor szédítő mélységbe kalauzolja a nézőket egy nagymonológban, a Querubint alakító Böröndi Bence és a Marcelinát játszó Spolarics Andrea viszont szétrázzák a kis szerepeik keretét. Hartai Petra Susana, a szobalány és menyasszony szerepében sokszínű játékával tűnik ki, a grófot adó Makranczi Zalán pedig ügyesen balanszíroz a balfék és az úriember között. Felhőtlen, néha fülhasogató szórakozás, kissé otromba díszletben.
Budaörsi Latinovits Színház, 2020. szeptember 5.
