A műfaj természetéből következik, hogy annál hatásosabbak a képzettársítások és fordulatok, minél messzebb rugaszkodnak az előadók a kézenfekvő megoldásoktól, ami nagyjából ki is zárja a közhelyes, elcsépelt fordulatokat. Az improvizációs színház hihetetlenül intenzív jelenlétet, koncentrációt, sebes és szabad gondolkodást kíván az előadóktól, és ez a felpörgetett kreativitás a nézőre is hamar átragad, a gyorsaság kényszere által automatikusan kialakuló feszültséggel együtt.
A jeleneteknek különféle szabályok adnak keretet, ami értelemszerűen korlátokat jelent, viszont megakadályozza, hogy a színpadi események parttalan elvontságba, netán unalomba fulladjanak. Ilyen értelemben az improvizációs színház alapvetően játék, szórakoztató ötletek kavalkádja, amely azonban bármikor komolyra, netán drámaira fordulhat, felforrósodhat egy apró gesztustól is.
Na jó, ezt azért ne túlozzuk el: a hét társulatból összeválogatott improvizációs szupergrupp elsősorban persze kíméletlen poénvadászatot rendezett, de a legtöbb szereplőnek azért adódott rá alkalma, hogy önmagából - vagy szerepként felvett önmagából - is villantson valamit.
Hiába is igyekszik elvetemült ötletekkel előhozakodni a közönség, az ezekből kiinduló jelenetek közvetlenül vagy reflektáltan, de valamennyire mindig hétköznapi élethelyzetekre csatolnak vissza, és a játék általában ezek többértelműsége, a mindennapok szerepeinek értelmezései, árnyalatai körül forog. Az utalások egy része aztán a semmibe vész, vagyis a miénk lesz, szabad felhasználásra. Szinte érezzük, ahogy forrósodnak agyunkban a kábelek, kattognak az asszociációs kapcsolók, csattannak a gesztusok jelentéskisülései.
Impró - kreatív töltőállomás, Bp. VI., Ó utca 4., március 31.
