A Latabár-dinasztia

„Jeles tehetségét árnyékba borította”

Színház

Valószínűleg nincs a világon még egy olyan család, amelynek tagjai már hat generáció óta színészkednek. A Latabárok 1831 óta állnak a színpadon, volt köztük zseni, epizodista és dilettáns.

„A múlt héten Latabár Kálmán, városunk szülötte és a Nemzeti Színház tagja vendégszerepelt színpadunkon. (…) Jó közönséges színész. És bár megengedjük, hogy a kellő nagyságot elérni benne nem hiányzik a lelki tehetség, de egy-két organikus fogyatkozását olyannak tapasztaltuk, annyira útjában állnak, hogy azokat legyőznie – tekintve már meglehetősen előrehaladott színészi pályáját – aligha sikerülend.” A Borsod-Miskolci Értesítő színikritikusának sorai mai szemmel azért zavarba ejtők, mert legalább 80 éve a Latabár Kálmán név hallatán egy örökmozgó, örök mosolyú alak idéződik meg, akit idős korában is becéztek, és aki nemcsak az egyik legnagyobb magyar nevettető volt, de a hazai színjátszás egyik legnagyobb mestere is. Lassan ötven éve, hogy meghalt, de népszerűsége – elsősorban az olyan filmeknek köszönhetően, mint az Egy szoknya, egy nadrág vagy az Egy bolond százat csinál – sokkal kevésbé halványult, mint azon kortársainak, akiket már életükben nagy színészként emlegettek. De ez a siker egyúttal árnyékvető – legalábbis, ami a családi vonatkozásokat illeti. Noha köztudott a Latabár család nemzedékeken átívelő színészi pályafutása, a többiekre alig emlékszünk.

Az idézett, 1885-ös cikkben szereplő Latabár Kálmán (olykor Latabár Kálmán Árpád) a nagypapa volt, a Nemzeti Színház színésze, később rendező, a színművészeti akadémia tanár-titkára, aki gyerekként már az 1860-as évek elején színpadra állt. Keresztapja, későbbi pártfogója, Paulay Ede vette fel a Nemzeti társulatába, amelynek 27 évig volt tagja. „Jeles tehetségét árnyékba borította a Náday Ferencek, Vízvári Gyulák, Újházi Edék ragyogása. De ő valami különös, bizarr, ma már érthetetlen ellentéte a mai színészléleknek, boldog megadással vette tudomásul ezeknek az óriásoknak a tündöklését. Nem panaszkodott, nem lett keserű ember, hanem büszkén játszotta a kisebb szerepeket is” – írták róla 1924-ben nekrológjában, külön is kiemelve, hogy „ő nem a mai színészek véréből való volt”. De szó szerint is így volt: Latabár Kálmán Árpád apja, Latabár Endre 19. századi színjátszásunk egyik legismertebb direktora volt, akinek kalandos életét – jócskán kiszínezve – éppen a fia elbeszéléséből ismerhette meg az olvasó.

 

Pályaválasztás
puskalövéssel

Abban nem lehet vita, hogy Latabár Endre 1811-ben, Kiskunhalason (akkor: Halas) született – eredetileg András keresztnévvel – egy olyan családba, melynek nemesi rangja kétes eredetű, de anyagi helyzete átlagon felüli volt. A debreceni református kollégiumban tanult, jogi pályára készült, ám 20 évesen hátat fordított a biztos jövőnek, beállt az akkoriban igen népszerű Kilényi Dávid színtársulatba, és megkezdte színházi karrierjét.

Fia elmondása szerint a pályamódosítás előzménye az volt, hogy Latabár Endre egy vadászaton véletlenül lelőtt egy parasztasszonyt, és ezért kellett otthonról elmenekülnie, bár ennél valamivel életszerűbb, hogy az ifjút már debreceni diákévei alatt megbabonázta a színjátszás, miközben apjával anyagi természetű nézeteltérései voltak. A legenda szerint Lavotta János tanította hegedülni, kár, hogy a híres cigányprímás már nem élt, amikor Latabár Debrecenben volt…

Annyi biztos, hogy valahogy megtanult zenélni, és húszévesen valóban elhagyta a családját. Kilényi 1831-ben másodtenorként szerződtette társulatához, Miskolcon mutatkozott be, művészetét elsősorban énekesként értékelték. A Honművész 1833. július 18-án megjelent kritikája szerint a Csörgősapka című darabban „Sofranónak a személyét Latabár nemhogy jól nem adta, hanem valóban az egészre sűrű homályt boríta”, ám azt is megjegyzik, hogy a „vigyázatlan” ifjút kizárólag „az énekek következésében érdemesítették e fő szerepre”. Noha a későbbi kritikákban komikus szerepeit is méltatják, a legnagyobb sikereit Almaviva grófként A sevillai borbélyban és Pollioneként a Normában aratta. De hiába volt több hangszeren is játszó, tehetséges énekes, azzal egyáltalán nem törődött, hogy vigyázzon magára. Hét évig fújta teli torokból, nem csoda, hogy 1838-ra elhasználódtak a hangszálai, bár ő nem adta fel. Rendezőként, korrepetitorként a társulatnál maradt, Bellini Romeó és Júlia című operájának nemcsak a rendezője volt, de a fordítója is. Még csak 27 éves volt, ám az akkori körülmények között aki hét évet lehúzott vándorszínészként, az veteránnak számított. Ráadásul rendezőként, zenészként sokkal tehetségesebb volt, mint a színpadon. „Mi lett volna Kilényi társulatából is, ha Latabár Endre nincs. Azon időben, midőn Latabár föllépett mint már nagy, értelmes muzsikai tehetség, minden apró és nagyobb város éneket akart hallani. Ugyan honnan termett volna elé az az ismeret, zeneértelmesség, ha Latabár nincs?” – írta a társulat leghíresebb tagja, Déryné a naplójába, így az sem véletlen, hogy pár évvel később, amikor a megfáradt Kilényi nem tudta vezetni a társulatot, nem hivatalosan ő lett a főnök, de miután 1841 végén sikertelenül pályázott a Nemzeti Színház tagságára, inkább saját truppot alapított.

 

Leszálló ág

Latabár Endre társulata nemcsak azért vált nagyon hamar a legmenőbb vidéki társulattá, mert a direktor folyamatosan radarozta a nemzetközi színházi és operavilágot, és igyekezett gyorsan lecsapni a legnépszerűbb művekre, hanem azért is, mert 1850-től, saját keserű tapasztalataiból kiindulva olyan korrekt, fix gá­zsis szerződéseket kínált, amelyekre nem lehetett nemet mondani. De Latabár a tehetségkutatásban is jeleskedett, és mivel színiiskolák még nem voltak, a tanítást is maga vállalta. Nem lehetett rossz pedagógus, nála kezdett Paulay Ede, Újházi Ede, Halmy Ferenc, akik aztán a korszak legnagyobb sztárjaivá váltak.

Ugyanez nem mondható el a három fiáról. A legkisebbről, Kálmán Árpádról volt már szó, ő vitte a legtöbbre: „büszkén játszotta a kisebb szerepeket is”, de valószínűleg mindenki jobban járt volna, ha ifj. Latabár Endre, az elsőszülött máshol próbál szerencsét.
A középső fiú, Latabár Dezső nem volt akkora antitalentum, mint a bátyja, gyakorlatilag a színpadon cseperedett fel, és a papa leszerződtette a saját társulatába. Főleg vígjátékokban lépett fel, ha pedig nem játszott, volt ügyelő és látványfelelős – még görögtüzet is tudott produkálni. Apja halála után elindult a lejtőn: tíz évig próbálkozott mindenféle vidéki színházakban, majd az 1880-as évekre eltűnt a süllyesztőben.

Nemcsak a két idősebb Latabár fiúnak nem osztottak lapot a színházi világban, az ő fiaiknak sem. Ifj. Latabár Endre fiát, Rezsőt számos színházi kudarc után felszippantotta a vendéglátóipar, finoman szólva, alkoholproblémákkal küzdött. Mindenféle lebujokban lépett fel, állítólag Seress Rezső is kísérte, de pincérkedett is. Latabár Dezső fia még rosszabbul végezte: Latabár Endre Gyula hiába kapott az 1890-es években egyre komolyabb szerepeket vidéki társulatoknál, a csúcsra nem juthatott fel, mert 1901-ben 29 évesen meghalt.

 

Ketten az árnyékban

Latabár Kálmán Árpád fia, akit a változatosság kedvéért Árpádnak neveztek, már nem csak a családon belül tanulta a szakmát, a színiakadémiát is elvégezte. 1898-tól különböző vidéki társulatoknak volt tagja, 1911-ben került Pestre, a Király Színházba. Több mint húsz évig ott is maradt, és a fiai pályakezdéséig ő volt a legnépszerűbb színész Latabár. Remekül énekelt és táncolt, noha hízásra hajlamos, nagydarab ember volt. „Igazi operettbuffó. A kedély, a humor veleszületett adottsága volt. A nála alacsonyabb termetű, ragyogó táncos-komikussal, Rátkai Mártonnal nagyszerűen megértették, kiegészítették egymást. Az ő páros jeleneteik jelentették a Király Színház operett-előadásainak mindenkor a csúcspontját” – írták róla, hozzátéve azt is, hogy először őt nevezte Latyinak a közönség.

De később már csak Öreg Latyinak mondták, és a neve elé került az is, hogy „id.”, mivel a fiai, Kálmán és Árpád sokkal nagyobb sztárok voltak. Kálmán volt az idősebb, gyerekkorától a színpadra készült, 21 évesen lett profi, miután 1922-ben Rákosi Szidi színiiskoláját is elvégezte. Viszont a két évvel fiatalabb Árpád – állítólag – csak „véletlenül” lett színész. A legenda szerint 1923-ban, amikor megnézte a bátyja egyik előadását, csatlakozott a társulathoz – autodidaktaként. Kisebb szerepeket kapott, a rendezők nem láttak fantáziát abban, hogy közösen szerepeltessék a Latabár testvéreket, mivel nem hasonlítottak egymásra. Kálmán örökmozgó, jó svádájú, a közönséggel azonnal szót értő, szeretetre méltó figura volt, tökéletes ellentéte a jóval magasabb, kimért, hallgatag Árpádnak, aki ráadásul szemüveges volt. Ezt használták ki, amikor 1927-ben összefogva „világgá mentek”. Cirkuszokban, varietékben ugyanúgy felléptek, mint a Theater an der Wienben vagy a Max Reinhardt-féle berlini Großes Schauspielhausban. Ügyesek voltak és nagyon viccesek, és mivel ekkoriban épp az olyan, különböző karakterekből álló duók, mint Stan és Pan vagy Zoro és Huru, voltak a legnagyobb nevettetők, a két Latabárnak is kellő babér termett.

De amikor a harmincas években hazatértek, különváltak útjaik, Kálmán pár év alatt a legnagyobb hazai táncos-komikussá vált, Árpád meg afféle vándormadárrá; nem volt társulati tag, egyes szerepekre szerződött, és ha a Moulin Rouge-ba kerestek táncos-koreográfust, vállalta azt is. És persze rengeteget haknizott a bátyjával, a „2 Latabár” fellépése ugyanis kortól és rendszertől függetlenül garancia volt a sikerre. A fennmaradt felvételek alapján e műsorszámokban Latabár Árpád láthatóan élvezte alárendelt szerepét, mert neki általában csak annyi dolga volt, hogy fapofával föladja a poénokat, ezért biztosak lehetünk benne, hogy nem volt féltékeny a testvére sikereire. „Ő is komolyan vette a mesterségét, de más oldalról közelített hozzá, inkább alakító színész volt – emlékezett rá kollégája, Bilicsi Tivadar, hozzátéve, míg Kálmán „magára húzta a rendszerint testére szabott szerepeit”, addig Árpád „hozzátörte magát a szerepeihez”.

„Mikor odaálltam Kálmán mellé, rajtam is elkezdtek nevetni. Hórihorgas, langaléta alak vagyok, mulatságosan hatott a kontraszt. Sokat játszottunk aztán együtt külföldön is, idehaza is, de mellette valahogy – hiába vagyok nála magasabb – én kisebbnek érzem magam” – mondta egyik utolsó interjújában, és abban, hogy ne lett volna őszinte, nincs okunk kételkedni.

Mint ahogy az ifjabb Latabár Kálmán szavai­ban sem, aki 1962-ben, friss diplomásként ezt mondta a Magyar Ifjúság újságírójának: „Idén végeztem el a főiskolát, de türelmetlen vagyok. Szeretném, hogyha látnának az embe­rek, vagy a hangom hallják – ne az emlékeikben motozzanak, hasonlatosságokat keressenek… Engem lássanak.” Csakhogy ifj. Latabár Kálmánnak erre esélye sem volt. Zenés darabokban lépett fel, előbb Pécsen, majd 1964-től az Operettszínházban, tehát ott, ahol az apja még akkor is a legnagyobb sztárok közé tartozott. És ahol később, 36 éven keresztül ugyanazokat a szerepeket kapta, mint az a Latabár Kálmán, akinek soha nem írták a neve elé, hogy „idősebb”.

„Egész életén át nyomasztotta, hogy nem tudott önmaga lenni. Vesztére ugyanúgy nézett ki, mint apu, és ugyanazt várták tőle is, de nem azt kapták. Higgye el, ha nem apu fia, nagyon nagy karriert csinált volna! Gyönyörűen zongorázott, táncolt, énekelt. Nagyszerű operettszínész lehetett volna belőle. Nem tudott mit csinálni. Apu szerepeit adták neki, és a közönség észrevette a differenciát” – nyilatkozta nemrég 2000-ben elhunyt bátyjáról Latabár Katalin, akinek eszébe nem jutott volna színésznek állni – hasonlóképpen a többi Latabár lányhoz az elmúlt 180 évben.

A színészcsalád története ifjabb Latabár Kálmán fiával, Árpáddal folytatódott, aki 1982-ben Zalaegerszegen mutatkozott be, majd a Pécsi Nemzeti Színházban és a Kecskeméti Katona József Színházban játszott. Minden bizonnyal a sors szeszélye, hogy 1999-ben épp a Miskolci Nemzeti Színházhoz került, mely műintézet első direktora 1857-ben Latabár Endre volt. De úgy tíz évvel ezelőtt a leg­ifjabb Latabár végleg szakított a színházzal, így nem biztos, hogy a dinasztiának „folytatása következik”.

Neked ajánljuk