A 2018-ban a Játékszín falai közé, majd most onnan egy estére a Városmajorba elérkező magyar változat is biztosra ment: a szemérmet nem ismerő ripacskodás és gagyi meg a mélyen önreflexív színpad- és életismeret regisztereinek összenyitásával. Négy női alak, négy klisé (profi, celeb, vega, háztartásbeli) liftezik az éppily kevéssé valóságos Bloomingdale’s áruház emeletei között, hogy közben alapos leltárt készítsen a menopauzához kapcsolódó fizikai tünetekről és sitcomközhelyekről.
A készlet hiánytalan, hőhullámtól a depresszióig, a bepisiléstől a bekakilásig mindahány szimptóma előkerül, rendszerint nem is egyszer. A verejtékezésnek – a változás kora valóságos slágertünetének – például, ha jól számoltuk, két szám és egy repríz jut, noha a darab éppenséggel az „egy popsláger – egy kórisme” szisztémáját követi, s a hölgyközönség rendszerint már akkor dől a nevetéstől, amikor a bevezető taktusok révén felismeri, hogy épp melyik örökzöld Cher-, George Michael- vagy Tina Turner-szám válik a soros egészségügyi panasz keretévé. Az előnevetés amúgy kimondottan jótékony hatású, mert a dalszövegek (Bach Szilvia és Lombos Márton munkái) vajmi ritkán elementárisak, ellenben csak szórványosan érthetők, s mi tagadás, igen sok antiklimax-pillanatot teremtenek: „nincs dugi”, halljuk például a Don’t Worry Be Happy átköltésében.
A négy színésznő (meg a téma) persze még így is könnyen eladta a Városmajorban ezt az éppen csak jelzésszerű darabot, s ebben bizonnyal a pályatárs Tallós Rita rezzenetlenül harsány rendezésének is számottevő érdeme lehetett. A legzajosabb siker Szulák Andreáé (A vega) volt, hála egészen példás színpadi fegyelmének, a testét szinte Csala Zsuzsa-i merészséggel játékba lendítő színpadi temperamentumának, no meg a dögnek, amely mindmáig ott van a hangjában. Hernádi Judit (A profi) szokott és kedvelt blazírtságával hajolt le a szerepéhez, hogy aztán mind merészebben merüljön el a jobb-rosszabb, olykor szó szerint altesti poénokban. Valamint a feltárulkozás gesztusában, hiszen a produkció egyik legérvényesebb szakaszát éppenséggel az a poénmentes dal jelentette, amelyet Hernádi a saját fiatalkori fotói előtt adott elő, civil női méltóságából is kölcsönözve e semmi kis darab számára. Náray Erika (A hátébé) színvonalasan énekelt és dicséretes szorgalommal adta a bohózati másod-, illetve harmadhegedűst, míg Tóth Enikőt (A celeb) eredendően sokkalta finomabb és elegánsabb színpadi lénye még a legnagyobb igyekezet dacára is sokszor meggátolta abban, hogy úgy istenigazából közönségesnek hathasson. A kvartett együttműködése mindazonáltal így is harmonikusnak bizonyult, amihez az ötödik szereplő, a minden kis poénért hálás közönség is lelkesen hozzátette a magáét: hőhullám ide, járvány oda.
Városmajori Szabadtéri Színpad, július 30.
