A koncepció első látásra szikár, mint az eredetileg francia nyelven írt magyar történet szövege. Aztán, ahogy a regény szövetébe egyre beljebb visz a narráció, egyre súlyosabban koppannak, mégis megtelnek élettel, drámával a kegyetlennek és érzelemmentesnek tűnő rövid szavak és mozdulatszekvenciák. A színészek felváltva mondják a történetet, s az így megmarad dokumentumszerűnek, amit csak tovább erősít az Archimboldo festményeit és a nyomorúságot egyszerre idéző színpadkép. Ökrös Csaba egy szál hegedűvel, a játék részeként előadott népzenei alapú szerzeményei pedig szervesen, mintegy fájdalomcsillapítóként vegyülnek a történésekbe.
A saját törvényei szerint működő paraszti világot a színpadon felépített mobil zöldségraktár szimbolizálja, amelybe krumpliszsáklegóból hordják össze a színészek a jövőt. Ide, a nyers tészta és a káposzta világába, a nagyanyai házba menekíti a második világháború borzalmai elől édesanyjuk az elválaszthatatlan ikerfiúkat. Andrássy Máté nagymama "átöltöző" szerepe igen kevés komikumot hordoz, inkább félelmetes, mint egy haragos istené, aki a tökéletlenre alkotott, kegyetlen világban próbál rendet teremteni, irányítani és a két élre vasalt városi unokáját az életre tanítani. Szigorú jelenléte a színpadon a sisakkészítő Halász Pétert idézi, a mozdulatai pedig egy felsőbb geometriát, amely talán az indián varázslók világából ered.
Krisztik Csaba és Nagy Norbert rendíthetetlen jellemű gyermekekként egyszerre mozdulnak, mint a halraj, a fizikai és szellemi összeköttetés megtestesülései, lám, a baj és az öröm nem jár egyedül. Intellektuális, ugyanakkor nyers kettősük útmutatás Kristóf Ágota kettős személyiségének megértéséhez, ugyanakkor jól segíti az eligazodást a gyermekkor őserdejében és a pusztulás világában egyaránt.
Az összes mellékszerepet Simkó Katalin és Kádas József játssza; egészen követhetetlen néha, ahogy átalakulnak és - figyelem! - benépesítik a színpadot. Blaskó Bori táncosként ezúttal is jól leválasztható a műegészről, ugyanakkor tagadhatatlanul teljes szerep az övé: egy halmozottan hátrányos helyzetű, kitaszított lányt jelenít meg - paralitikus balerinaként. Helyzetét megkönnyíti, hogy a szavak szinte természetesen válnak hiteltelenné a látható világban, ahol a gyermekeknek is meg kell tanulniuk leplezni az érzéseiket. Az előadás végére komplett káosz a színpad, csak a hálát szimbolizáló vidám növények, a tökök maradnak rendületlenek. Háborúnak, nagymamának vége, az egyik fiú átszökik a határon, mert meg kell tanulni egymás nélkül lenni - most, hogy egymáson kívül nem maradt senkijük. Talán csak egy kicsi kéne a boldog véghez, ahogy az emberi kapcsolatokban is sokszor, de nem ezt tanították nekünk - ennyiben komplett magyar identitástörténet ez. Ráadásul éppoly szerethető, mint a vöröshagyma és az erős paprika.
Szkéné Színház, február 15.
