Magyar Narancs: Társaddal, Urbanovits Krisztával a Kaposvári Csiky Gergely Színházban dolgoztatok együtt.
Száger Zsuzsa: És már a kaposvári években, éjszakánként próbálva csináltunk úgynevezett svarcmunkákat. Az első az Amerikai szeretők volt, majd ezt követte az első igazi, már KV-s darab, a Fürdőszoba. Felmerült, mi lenne, ha visszaadnánk azt a tapasztalatot, ahogy mi a női létezés rétegzettségét és sokszínűségét minden elemében megéljük az egyes számú női öltözőben. Úgy éreztük, ebből tudnánk dolgozni: ahogy a nők csevegnek sminkről és fogyókúráról, majd akár egyetlen pillanat alatt átváltanak egy másik szintre, hogy olyan nagyon is komoly témákat vitassanak meg, mint a gyereknevelés, a színház vagy a politika. Az öltöző a darabban egy házibuli fürdőszobájává alakult át, Krisztivel ketten írtuk a szövegkönyvet, s ketten is rendeztük. A díszleteket is mi magunk készítettük, igaz, kaptunk segítséget a Katonából, és az iparművész anyukám is csatlakozott. Második, már társulati darabunk a Fellebbezés volt, a gyereknevelés kérdésével a középpontban. Itt fellázadt tinédzserek tűnnek el, és mi azt néztük, a szülők hogyan élik meg ezt. Bár eleinte csak az mozgatott minket, hogy saját projektet hozzunk létre, itt már kezdett derengeni valamiféle irányvonal. Azt láttuk, hogy ez a női szemszög érdekel minket, innen tudunk a témáinkhoz közelíteni. Nők, színészek, anyák, feleségek, szerelmek: szerettünk volna hangot adni a sokféle női szerepnek. Női humorral, de persze sosem kizárva a férfiakat.
MN: Nem féltél az ismeretlenbe ugrani a biztonságos Kaposvár után?
SZZS: Egyáltalán nem. Eredetileg festőnek készültem, Bécsben tanultam a képzőművészeti főiskolán. Idősebb koromban, érzem, hogy visszatérek majd a festészethez, de a színészet, amit végül New Yorkban kezdtem el tanulni – öt évig éltem ott –, nagyobb szerelem lett. Előbb a William Esper Studióban tanultam, majd három éven át a Herbert Berghof Studio növendéke voltam. Ezután független színházakban játszottam és filmeztem is kint, de elkezdtem érezni, hogy színházat igazán az anyanyelvén tud csinálni az ember, így hát hazajöttem. New York után Kaposvár éles váltás volt. És ki is derült, hogy ez nem az én utam. Az önkifejezés szabadsága mindig is fontos volt nekem, és menet közben világossá vált, hogy nem tudom egy kőszínházban megélni. Pedig a legjobb években érkeztem. Babarczy László volt az igazgató, Ascher a főrendező, Mohácsival, Keszéggel, Rusznyákkal dolgozhattam. De a behatároltságnak az az érzése, ahogy állok a próbatábla előtt, azt nézve, épp milyen szerep jutott nekem, sokszor lehangolt. Úgy éreztem, ennél sokkal több saját mondanivalóm van. Feszített New York öröksége is, ahol a különböző kultúrák és etnikumok keveredése maga a csoda, ahogy az önkifejezés merészsége, sokszínűsége, meglepő ereje is. Kerestem itthon is a lehetőségét, hogy a bennünk lévő alkotói energia magabiztosan és szabadon áramolhasson. És ebben a keresésben nagy adomány, hogy Krisztával ennyire egy hullámhosszon tudunk gondolkodni, ez ad erőt ahhoz, hogy megteremtsük a munkánk anyagi feltételeit is.
MN: Amikor elkezdtétek, még nem volt a #metoo sem – azóta felfeslett a hallgatás szövete.
SZZS: Akkoriban még tényleg úttörőnek számítottunk azok között, akik tudatosan keresik és vállalják ezeket a témákat. Ma már valóban egyre inkább előtérbe kerültek az addig elhallgatott történetek és jelenségek, és társadalmi szinten is egyre nagyobb az igény a kibeszélésre. Ám nem mindegy, ez hogyan történik meg. A mi célunk behozni új nézőpontokat, megnyitni a párbeszédet.
MN: Létezik még tabu egyáltalán? Mintha kimondottan tapicskolnánk a korábban tabunak számító témákban.
SZZS: Rengeteg. Januárban mutattuk be O. Horváth Sári Lenni vagy nem című, a szülés témakörét körbejáró darabját, amely szinte katalógusszerűen tabutémák tárházát veti fel – mindegyik megérne egy-egy külön előadást. A nők folyamatos nyomás alatt vannak, „szülni, szülni, szülni”. És közben van, hogy roma nőket a tudtukon kívül elkötnek. Vagy ott az örökbefogadás kérdése. Nem maga a procedúra, hanem az olyan vetületei, hogy mennyire maradsz magadra a kérdéseiddel, vagy meleg párként mivel kell szembenézned. Érdekes megnézni a gyermektelenség arcait is, mind a társadalom, mind az egyes női vélemények tükrében. Micsoda részvéttel fordulnak egy meddő nőhöz, és micsoda gyűlölet tud egy tudatosan gyermektelen nő felé áramlani! Bár látom, hogy az irodalom már erősen foglalkozik a témával, színdarabban még nem találkoztam hasonlóval. Az én karakterem például egy olyan nő, aki nem merte vállalni, hogy nem szeretne gyereket, majd azt sem, hogy bár megszülte, és el is látja a kicsit, érzelmileg mégsem tud kötődni hozzá, mint ahogy magával az anyaszereppel is képtelen azonosulni. Sokan a neten keresnek segítséget, olyan oldalakon, mint amilyen az Anonim Anyák Klubja is. És pontosan tudják, hogy nyíltan nem vállalhatják az érzéseiket, mert megköveznék őket.
MN: A Kiállok érted című, a Láthatáron Csoporttal közösen készült, a fiatalkori prostitúcióról szóló ifjúsági előadásotok bekerült az ORFK bűnmegelőzési programjába, a megyeszékhelyeken rendszeresen megrendezett ORFK Bűnmegelőzési Napokon az állami gondozásban élő fiatalkorúak és a nevelőik nézhetik meg.
SZZS: A harmadik partnerünk a Névtelen Utak Alapítvány, amely védett házakat működtet, hogy segítse azokat, akik ki szeretnének szállni, előmozdítva az áldozatok integrálódását is. Egy munkatársuk a nevelőknek tart foglalkozást, majd a végén a gyerekeknek is beszél arról, hogy igenis létezik segítség. És vannak, akik jelentkeznek is utána. Ezek között a gyerekek között már sokan ekkor prostituáltak vagy más módon veszélyeztetettek. Volt olyan, aki kétszer is eljött megnézni a darabot, és utólag elmesélte, hogy először, bár be volt drogozva és végigröhögte az egészet, mégis érezte, hogy valami fontos történt. Így másodjára tudatosan készült, majd jelentkezett is az alapítványnál. Ő ma már azon gondolkodik, hogyan tudna a sorstársain segíteni a saját tapasztalataival.
MN: Mi történik egy-egy ilyen foglalkozáson?
SZZS: Drámás feladatokon keresztül értelmezzük az előadást, amely egy vonaton játszódik – ez már maga is sokrétűen szimbolikus tér. Egy állami gondozásból már kikerült 18 éves lány Hollandiából visszajön egy barátnőjéért, azt hazudva, hogy kint pultos állás várja. Gyakori, hogy a stricik egy másik áldozatra bízzák a feladatot, tudván, hogy ezek a lányok csak egymásban bíznak. A vonaton ott egy régi nevelő, aki – átlátva a szituációt – segíteni szeretne. De mit tud mondani? Ehhez lejátsszuk együtt a jelenetet, és megrázó, ahogy a fiatalok maguk mondják ki az olykor egészen kemény szavakat is: „Kurva leszel, undorító emberekkel kell lefeküdnöd, bedrogoznak!” Érvelnek, míg a lány valóban le nem száll. Ez katartikus tud lenni. Sokuknak ezáltal tudatosul, hogy amit ellenük elkövetnek, az bűn. Ez rólam szól – mondják. Célunk az önbizalmuk helyreállítása. Most ennek az előadásnak a párját készítjük elő, olyan sikeres sorsokkal, amelyek példaként szolgálhatnak, erősítve, hogy igenis van remény.
MN: Milyen inspirációk hajtottak még a női témák irányába?
SZZS: Életszakaszonként változtak. Fiatalon írók, művészek, filmek formáltak, felnőttként pedig már a környezetem, a körülöttem zajló élet érintett meg a legerősebben. A viszonyaink – a harcok és szövetségek – a férfiakkal, a szerelem, a szex. És emellett a napi élethelyzetek is megihletnek, folyamatosan figyelek a társadalmi rezdülésekre, és persze a politikára is, ahol még mindig teljes a férfidominancia. A gyerekem is kimeríthetetlen inspiráció. És a többi fiatalt is figyelem, ahogy a színházcsinálásban és most a színházvédésben is példaértékűek. A nők maguk máshogy hatnak rám, az egy erősebben befelé néző motiváció. Amikor lelkileg azonosulok a problémáikkal, küzdelmeikkel, nehéz helyzetben vagyok, mert mélyen megvisel mindez. Olyan női előképeim vannak, mint Sylvia Plath, Marina Abramović, Monori Lili vagy akár Tennesse Williams Almája A nyár és füstből. Nagyon fontosnak tartom, hogy kérlelhetetlenül kutassam mind magamban, mind a világban a nő szerepét és helyét. Közös ügyünk erről szabadon gondolkodni, őszintén és mélyen leásva. Ezek a témák minden nőt foglalkoztatnak, muszáj beszélni róluk, és muszáj meghallgatnunk egymást. Sok nőre felnézek, tisztelem őket, hősként hordozom a szívemen őket, most a minszki nők állnak előttem példaként.
MN: Miben más egy női vezetésű társulat?
SZZS: Talán azért hangsúlyozzák ki velünk kapcsolatban ezt, mert kevés ilyen társulat létezik, mint ahogy női rendezőkből sincs olyan nagyon sok. De számomra ez nem releváns megközelítés – nem tudom így nézni magunkat.
MN: Akkor mit szólsz ahhoz, hogy 2024-től az Oscart szigorú diverzitási szabályokhoz kötik, és a szereplők legalább 30 százalékának két „alulreprezentált” kisebbségből kell származnia, s ezalatt a fogyatékkal élők és LMBTQ+ közösség mellett a nőket is értik?
SZZS: Semmiféle megkötést nem szeretek. Ez alapján Cassavetes Férjekje sem menne át, holott őrületes film, és bár nem szerepelnek benne nők, azért minden egyes jelenetet átitat a láthatatlan jelenlétük. Nem pontokba és ukázokba foglalva szeretnék a nőkért harcolni és az őket érintő dolgokról beszélni, ennek így kevés értelme van.
MN: Nálunk, igaz máshogyan, de minden a korlátozások és a beszűkülés felé halad, úgy az oktatásban, mint a szépre és jóra nevelő színház eszményében.
SZZS: Amit az SZFE-vel csinálnak: bűn. Hogy az egyetemisták kiállnak, és egyre többen támogatják őket, az fantasztikus, de ennek kellene lennie az alapnak. Hiszen ők mindannyiunkért harcolnak. Mindannyiunkat úgy darálnak be, mint most őket. A legszebb egy nagy összefogás lenne, mert nem elég a sok kis fellobbanó tüntetés, a szolidaritás szikrája. Már rég csatlakoznia kellett volna a megmozduláshoz valamennyi felsőoktatási intézménynek. És a gimnáziumoknak, a tanároknak, hiszen tudjuk, mit tesznek az oktatással, kezdve a stupid egyentankönyvtől. És csatlakoznia kellene minden egészségügyisnek. Minden művésznek. Nem lenne szabad ezeket a különböző csoportokra mért csapásokat külön-külön kezelni. Mintha nem is emlékeznénk a CEU és az Akadémia ügyére. Decemberben, a függetlenek tüntetése után mérhetetlenül csalódott voltam. Miért álltunk meg? A taoelvonás – ami minket, mert picikék vagyunk – annyira nem sújtott, de sok társulatot nagyon komoly veszteségek értek, csak egy pont. A támadások sorozatban történnek, és mindent keresztülvisznek. Minszkre függesztem a szemem. Csodálatos, ami ott történik, még mindig százezrek vannak kint az utcákon, az életüket kockáztatva. Persze nem az erőszakot szomjazom, hanem a változást. Borzalmas tapasztalatom, hogy a félelem mindent áthat. Érzem, tapintom magam körül. Hallom színész ismerőseimtől is, hogy nemhogy kiállni, már posztolni se mernek. A médiamanipuláció felsőfokon pörög, de szerintem már nem lehet tovább hülyíteni az embereket. Mi lesz velünk, ha nem állunk ki a fontos dolgokért?
MN: Ámokfutásba kezdünk, mint legújabb darabotok, a híres Fassbinder-film színpadi adaptációjában, az Ördög Tamás rendezésében színpadra állított Miért lett R. úr ámokfutó?-ban R. úr?
SZZS: A lefojtott indulatok, ha elszabadulnak, az életveszélyes. Mi van elrejtve a csöndekben? Mi az egyén felelőssége abban, ha valaki odáig jut, hogy nem marad más, mint a tombolás? Innen nézve ez társadalmi parabola is, hiszen mind a családban, mind a tágabb környezetünkben igenis az egyénen a felelősség, hogy jelezze a problémákat, hogy kibeszélhessük és megoldhassuk azokat. Merni kell kommunikálni. Különben megfulladunk.
