Amióta senki nem zeng ódákat a négymillió eladott színházjegyről és az országos telt házról, színházi bűvészmutatványok sorozatának vagyunk szemtanúi. A találékonyságra és a rugalmasságra nagyobb szükség van, mint eddig bármikor; és ez még majdnem semmi, ha egy színház a közönségen kívül a színvonalra is ad. A politika - a kultúra egészével együtt (mínusz foci) - a színházakat is ejtette, és a maga szempontjából igaza van: a színház alkalmatlan az ideológiai szócső szerepére, mert ha bevállalja, nem lesz nézője neki.
A magaskultúra mai, a kormányzat részéről szándékos és többoldalú elsorvasztásának következtében tehát a színház önmagára lett utalva. Régi, bejáratott közönsége egyre szegényebb, miközben egyre éhesebb a szépre, jóra, újra. A potenciális nézőt viszont hosszan kell keresni, ezt a keresgélést nevezzük a műsortervvel, a tálalással való kísérletezésnek. A tartalmi, művészi kísérletezés - a színház legsajátabbja - mostanában egyre inkább pincébe-padlásra-peremkerületbe szorul, kivált a nagyobb nézőtérrel "megvert" színházakból; a közepesek és a kicsik pedig sokszor meggondolják, mit és mennyit engednek meg maguknak ebből a delikát ügyletből, az igazi színházcsinálásból.
És akkor még csak a fővárosi színházakról beszéltünk - a vidékiekről majd legközelebb.
A Vígszínház (a Pesti Színházzal súlyosbítva) kivált nehéz helyzetben van: esténként nagyjából ezerhétszáz embert kell meggyőznie arról, hogy zsöllyéiben a helye, kerül, amibe kerül. És ha egyszer meggyőzte őket, percekre sem dőlhet hátra elégedetten: máris újra agitálnia kell. Megtartani az eljövőket, és újakat hívni melléjük - és nem állni le, nyomni, nyomni, nyomni. Mert a kérdés ez: lenni vagy nem lenni.
Akárcsak a Lengyel Menyhért forgatókönyvéből készült, Korda Sándor által producerelt, Ernst Lubitsch rendezte 1942-es filmben, melyből színdarab is készült, amelyet Radnóti Zsuzsa és Deres Péter igazított a Víg színpadára. Színház a színházban, ráadásul komédiában, vagyis színész és szerep többlépcsős találkozásában, plusz még a háború, Hitler, a színpadon és a valóságban. A kacagás garantált.
És tényleg. A profi szerzőt Marton László ugyancsak profi rendezése tálalja föl a szórakozni vágyó közönségnek. Tekintet a fősodorra: a "színház a színházban" játékra, melynek Molnár Ferencet idéző mellékzöngéi kifejezetten hasznára vannak az előadásnak. Miként a történelmi körítés is, amelyet Marton ugyancsak kihasznál: a náci térhódítás közepette a mozgalmi ellenállásba belekényszerült színtársulat további lehetőséget kap nemcsak a civil kurázsi, hanem a színészi készségek megmutatására is. A Hamletet játszó, élvonalba ragadt színész egy hosszú és sikeres pályán tette magáévá mindazon manírokat, amelyek nem engedik lecsúszni az élről, de ugyanezen manírok jönnek kapóra a náci kettős ügynök szerepében is. Ja, és Lukács Sándor vastagon önironikus alakításában a saját manírjaival sem fukarkodik, sőt.
A kellemesség terepén flottul haladó előadás minden résztvevőnek kínál hálás pillanatokat - ha egész figurát, komoly szerepet nem is. Fesztbaum Béla Hitler-imitációja a megszólalás után is hatásos, Gyuriska János SS-tisztje szintén. Nem kell erőlködnie Mészáros Máténak sem a gyorsan meggyilkolt ügynök szerepében, amiként a Hegyi Barbara által játszott könnyűvérű színésznő is csupa kimunkált kliséből áll. És mivel még csak a háború elején járunk, jólesik a happy end a végén, akkor is, ha tudjuk, lesz másik vég is, igen keserű; de itt, ez a színtársulat elrepül a náci megszállás elől. Igaz, a színháznak alighanem annyi...
A Pesti Színházban bemutatott Punk Rock című előadás a kamaszokat célozza meg: középiskolások kis közösségéről szól, felvonultatva számos devianciát és egy manapság távolról sem ritka tragikus véget: gyilkosság történik. A darab - Simon Stephens írta - a trendi színházi cuccok közül való: közvetlenül irányít reflektorfényt egy (több) súlyos társadalmi (és benne családi) problémára. Az író nem bajlódott sem a dokuműfajjal, sem a magas művészettel: beérte a közhelyparádéval. Pedig a klasszikus opusokban bővelkedő téma ma is terem igazi értéket, hogy most csak Janne Teller Semmi című, nemrégiben megjelent regényére utaljak. A Pesti Színház előadásában, Eszenyi Enikő rendezésében azonban leragadunk a felszínen - "a világgal sok a baj" -, és a hatásosan csomagolt, könynyen emészthető tanulságnál. Varju Kálmán szerencsére önmagában is hitelesíti a gátlásos, ezért kiszámíthatatlan robbanásokra hajlamos kamasz fiút, aki sikertelenségét a kevésbé látványosan sikerteleneken meg fogja bosszulni. És jó Telekes Péter Chadwickje, aki a maga mesterkélt és mesterséges világképével próbál leválni a többiekről. A kisközösségben alfa-hímet játszó Bennett - Lengyel Tamás alakításában - maga is megérne egy hosszas analízist, de ehhez a dolgok mélyére kellene ásni. Nincs ásás: a kamaszok ismerősen csattannak a környezet emelte falakon - a nézőtéri kamaszok pedig elégedetten nyugtázzák, hogy a színpadi szörnyűség nem igazi, viszont szórakoztató, és jó hozzá a zene: domesztikált punk-rock.
Vígszínház, október 26.; Pesti Színház, november 18.
