Interjú

"Feladatunk a hangulatkeltés"

Csizmadia Tibor rendezõ, a Magyar Színházi Társaság elnöke

  • Kovács Bálint
  • 2011. december 19.

Színház

Az egri színház korábbi igazgatójával, a Színmûvészeti Egyetem tanárával, a hazai színházi szervezetek nagyját képviselõ MSZT elnökével beszélgettünk arról, hogyan érvényesítheti az érdekeit a szakma a hatalommal szemben, és lesz-e a tiltakozásoknak bármi foganatjuk.

Magyar Narancs: Nemrég mutatták be az Ódry Színpadon rendezésedet, a Szép új világot. A színlapon mûfaj-meghatározásként az szerepel: nem utópia.


Csizmadia Tibor: A Szép új világ bevezetõje szerint az utópiák mostanában olyasmikrõl szólnak, amiknek nem szabadna megtörténniük. De a Huxley által a harmincas években elképzelt világból mára sok minden megvalósult; például hogy amikor a magas mûvészet és a boldogság között kellett választani, mi az utóbbit választottuk, vagy hogy a hatalom egyenférfiakat és egyennõket akar, mert úgy sokkal egyszerûbb a világ. A színház nem mehet el az ilyen dolgok mellett, és ezáltal egy bizonyos közönségréteg számára fontosabbá is vált, mint öt vagy tíz évvel ezelõtt. Tulajdonképpen nem is a színház reagál az ilyesmikre, hanem a nézõk, és ez ad értelmet az egésznek.

 

MN: Mondod, hogy a színház feladata az ilyen elõadások létrehozása - van-e a Színházi Társaságnak bármiféle lehetõsége arra, hogy elérje: több valóban fontos elõadás szülessen?

 

CST: A társaság deklaráltan egy szakmai érdekvédelmi szervezet, és mint ilyennek az a fontos, hogy szakmai értékek alapján mûködjenek a színházak. Ebbe beletartozik az is, hogy mivel foglalkoznak, hogy "tükröt tartanak-e a természetnek". Sokszor együtt kell mûködnünk a fenntartókkal, a hatalommal; ha pedig a szakmaiság ellenében születnek intézkedések, akár anyagi, akár kultúrpolitikai döntések eredményeként, akkor érvelni kell, tiltakozni, adott esetben támadni.

 

 


Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Milyen eszközök vannak minderre?

 

CST: A társaság egy demokratikus ernyõszervezet, amelyben több mint hetven színházi szervezõdés van jelen, így amiben egyetértünk, azt nagyon erõsen képviselnünk kell a tizenegy tagú elnökség által. Ez az elnökség mûködteti a szervezetet a közgyûlések között, ez képviseli a társaság eszmerendszerét, azaz különféle szakmai dialógusokat folytat - szakmabeliekkel és színházfenntartókkal -, egyeztet a szakmán belüli vitákban, mûködteti a POSZT-ot és így tovább. De az utóbbi idõben inkább az oppozíció szerepe jutott nekünk, mivel a fennálló intézményrendszer fenntartói nagyon sokszor nem a szakmaiságot veszik figyelembe, vagy a legnagyobb jóindulat mellett sem eléggé elõkészített, végiggondolt döntéseket hoznak, ezzel káros tendenciákat indítva el az igazgatói kinevezésektõl a finanszírozási, jogalkotási kérdésekig. Az a kétségbeejtõ eset is elõfordulhat, hogy a fenntartónak nincs elég pénze a saját intézményének mûködtetésére, és erre hivatkozva úgy ad kevesebb pénzt, hogy nem gondolja végig: ez több évig kiható minõségi romláshoz vezet, amely szinte értelmetlenné teszi a színházi mûködést.

 

MN: A társaság gyakran küld nyílt leveleket. Ezenkívül milyen formái lehetnek az oppozíciónak?

 

CST: Nem pusztán tiltakozásról van szó, de egyfajta adatgyûjtésrõl is: a társaság dokumentálva, rendszerezve és feldolgozva õrzi a korábbi évek döntéseinek, folyamatainak tapasztalatait. Tehát amikor valaki minden elõkészítettség nélkül hoz egy döntést, akkor mi látjuk, hogy ugyanez már hat vagy nyolc évvel ezelõtt csõdöt mondott, mert rendelkezünk egy olyan elemzéssel, ami bemutatja a bevezetendõ elképzelés mûködésképtelenségét. Ezzel pedig a döntéshozó nem biztos, hogy tisztában van.

 

MN: Tegyük fel, hogy születik egy rossz döntés, a társaság leteszi az asztalra az errõl szóló tanulmányt, majd a fenntartó azt mondja, hogy mindez nem érdekli. Mit lehet még tenni?

 

CST: Szóvá tesszük, hogy odaadtuk a tanulmányt, felállítottunk egy érvrendszert, de hiába. Az a feladatunk, hogy ilyenkor ne maradjunk némák. Az Új Színház ügyében például mi szólaltunk meg elsõként, és nem véletlenül reagált erre érzékenyen a fõpolgármester. "Ne keltsünk hangulatot!" - szólt a válasz. De nekünk feladatunk a hangulatkeltés, másként mondva a figyelem ráirányítása egy tarthatatlan helyzetre. És ne felejtsük el, hogy nemcsak tiltakozásról volt szó, hanem egy érvrendszer felállításáról is - például arról, hogy hogyan lehetne visszavonni vagy érvénytelennek tekinteni a döntést. Túl sok eszközünk mindenesetre nincsen - korábban annyival volt több, hogy akkor a fennálló intézményrendszert mûködtetõ hatalom többé-kevésbé tekintettel volt ezekre a szakmai érvekre.

 

MN: Érezhetõ tehát egy cezúra, amely elõtt könnyebb volt a szakma helyzete, és amióta már nehezebb?

 

CST: Ha színháztörténetet írnának, abban az lenne, hogy 2006-ig, a második Gyurcsány-kormány idejéig viszonylagos együttmûködés volt. Amikor az önkormányzati választásokon a Fidesz jelöltjei gyõztek, az egyik programpontjuk az lett, hogy a párt emberei kerüljenek az önkormányzati intézmények vezetõi pozícióiba. Elkezdõdött egy politikai alapon szervezõdõ kinevezési folyamat, és azóta a szakmaiság egyre kevésbé szempont. Természetesen elõtte is volt egy-két hasonló eset; amennyiben ezek szélsõségesek voltak, a társaság ezeket szóvá is tette. Tehát nem a jobb- vagy baloldalhoz kötõdik mindez, de tipikussá 2006 után vált. Azzal együtt, hogy némelyik politikai kinevezett késõbb bizonyította, hogy szakmailag is hiteles. Tudjuk, hogy Magyarországon politikai döntés eredményeként nevezik ki az intézményvezetõket, nemcsak színházaknál, de könyvtáraknál, iskoláknál, levéltáraknál is. Ez önmagában szomorú, de ha nem is fogadható el, a realitásokkal számolva tudomásul vehetõ. A fájdalmas az, ha a politika mindig felülírja a szakmaiságot - ez 2006-tól kezdõdõen zajlik gõzerõvel.

 

MN: Miskolcon a fenntartó önkormányzat közvetlenül az évad kezdete elõtt nagy összeget "zárolt" a színház költségvetésébõl, majd alig valamivel késõbb - hihetetlen cinizmussal - "rossz gazdálkodás" miatt nevezett ki önkormányzati biztost, és szólította fel az igazgatót az idõ elõtti lemondásra. Optimistább vagy az oppozíció sikerét illetõen, amikor könnyen cáfolhatók a fenntartó érvei?

 

CST: Nem vagyok optimistább, de - az eredménytõl függetlenül - nem lehet nem felszólalni, mert különben úgy tûnik, mintha egy igazolható döntésrõl lenne szó. Nekünk kötelességünk artikulálni a véleményünket, és mint egy éket, betolni abba a mechanizmusba, amelyik a színházi szakmaiság ellen hat. A Színházi Társaság írt a polgármesternek a miskolci üggyel kapcsolatban. Korábban már felhívtuk rá a figyelmét, hogy a folyamatos pénzelvonás olyan módon kényszeríti a vezetõt mûsorterv-változtatásra, hogy az visszahat az egész színház mûködésére, és végül a nézõt károsítja meg. Én mindig a nézõbõl indulok ki; az ilyen önkormányzat azt nem veszi figyelembe, hogy ilyenkor a saját lakosai ellen tesz lépéseket.

 

MN: Miután Egerben a szakma hangos tiltakozása ellenére kinevezték Blaskó Balázst a színház élére, egy idõ után mindenki elcsendesedett, és most zavartalanul zajlik az új évad. Az Új Színházban is ez várható?

 

CST: Egerben maga Blaskó Balázs kavarta fel az indulatokat, amikor azzal az elmúlt tíz évvel fordult szembe, amelynek õ súlyosan része volt, folyamatosan játszott és rendezett. Erre lehetett rácsodálkozni: mi ez a skizofrénia? Ilyen szempontból az ottani helyzet nem összehasonlítható az Új Színházzal. Nem lehet egy szélsõséges ideológiának odaadni egy színházat. Ezt az is bizonyítani fogja, hogy a színháznak nem lesz tartósan közönsége. Meggyõzõdésem, hogy a bemutatókat ünnepelni fogják, de mi lesz a harmincadik elõadással? Egyáltalán lesz-e harmincadik elõadás?

 

MN: Létezhetne olyan színházi szervezet, amely hasonló ügyekben konkrétabb eredményeket tudna elérni?

 

CST: Erre kevés esélyt látok. Még nem beszéltünk a Magyar Teátrumi Társaságról, amely közelebb áll a hatalomhoz: adott esetben õket is meg kéne gyõzni, hogy egy döntés nem helyes. És még ez sem tûnik elégnek. Most például Vidnyánszky Attila is megjegyezte, hogy Dörner kinevezése elhamarkodott lépés volt.

 

MN: Milyen a viszony a Teátrumi Társasággal?

 

CST: Mivel a Teátrumi Társaság egy bizonyos ideológia mellett elkötelezett szervezõdés, nagyon nehéz az együttmûködés. De nem reménytelen, és nem is gondolom, hogy fel kéne adnunk ennek a lehetõségét. Pár napja beszéltem Vidnyánszky Attilával egy aktuális színházszakmai kérdésekrõl szóló konferenciáról. Kértem, hogy a Teátrumi Társaság is vegyen részt a szervezésben, és hogy mûködjünk együtt minél több területen.

 

MN: Sokan úgy látják, hogy a két társaság homlokegyenest eltérõ nézeteket és érdekeket képvisel, és folyamatosan harcban állnak.

 

CST: Attól, hogy a Teátrumi Társaság egy ideológia mellett tette le a voksát, a helyzet automatikusan olyanná vált, mintha a Színházi Társaság a másik oldal képviselõje lenne. Ha ez így lenne, akkor valóban harcról lenne szó. De én nem tudom, hogy a Színházi Társaság elnökségi tagjainak milyenek a pártpreferenciái. Cseke Péter mindkét szervezet elnökségében benne van, és ennek örülünk is. Mi nem baloldaliak, hanem szakmaiak vagyunk.

 

MN: A Független Színházak és Táncmûhelyek Szövetsége új elnökségének megválasztásával, úgy tûnik, ez a szervezet jobban jelen lesz a szakmában, mint korábban. Mennyire képviseli a függetleneket a Színházi Társaság?

 

CST: Korábban sem kezeltük különállóként a függetleneket, még ha néha az is fogalmazódott meg a részükrõl, hogy a kõszínházak a függetlenek ellen vannak. Az új, háromfõs elnökségbõl Erõs Balázs tagja a társaság elnökségének is, pont azért, hogy a függetleneket képviselje.

 

MN: Úgy érzed, jobbára összetart a szakma?

 

CST: Folyamatosan érezni széthúzásokat; állandóan látni, hogy mennyire széttagoltak vagyunk. De más nézõpontból nézve ugyanezt, mondhatjuk, hogy ez egy sokszínû terület; ezért is fontos, hogy legyen olyan ernyõszervezet, mint a Színházi Társaság, amelyben nem egyének, hanem különféle szervezetek képviseltetik magukat.

 

MN: Célja-e a társaságnak, hogy létrejöjjön egy egységes, tömbszerûen fellépni képes szakma?

 

CST: Soha az életben nem fogjuk elérni ezt a fajta egységet, ezzel együtt kell élnünk. A Szép új világgal kezdtük a beszélgetést: borzalmas lenne, ha egyenférfiak, egyennõk és egyenszervezetek lennének. Ugyanakkor bizonyos ügyek mellett, mint amilyen az Új Színházé is, szükség van a nagyon sokféle hangra, és arra, hogy ez a sok hang egy irányba szóljon. Sõt a jelenlegi kultúrpolitikával szemben ideális esetben egységesen léphetne fel az összes mûvészeti vagy kulturális szereplõ, hiszen az egész kultúrát érinti az a megszorítás, az érdekérvényesítõ képességnek az a minimalizálása, ami jelenleg a politikában tapasztalható.


Neked ajánljuk