Nekrológ

Szervusztok, pajtikák!

Kemény Henrik (1925-2011)

  • Bori Erzsébet
  • 2011.12.20 19:00

Színház

A félelmet nem ismerõ Vitéz László nemzedékek sorának volt népi hõse. Elbánt az ijesztõ szellemekkel, a barna, a fekete és a vörös ördöggel, de még a halált is legyõzte. Elszorul a szívünk, mert nincs már az, aki hadra fogja Lászlót a gonosz ellen.

Kemény Henrik úgy halt meg nyolcvanhét évesen, hogy megtartotta a szavát: amíg a kezét emelni tudja, addig játszani fog. Pedig kemény fizikai munka egy órán át feltartott kézzel állni a paraván mögött, pörögni-fordulni, szúrni, vágni, ütni, fél tucat figurát megszemélyesítve beszélni, énekelni, ordítani, minden elõadásra háton, vállon, bõröndben cipelni, felépíteni és lebontani az egyszemélyes színházat. Amelyhez maga faragta, festette, öltöztette a bábokat, készítette a díszletet.

 

Ha olyan ívet rajzolunk a történetnek, amely a Galíciából bevándorolt Korngut Salamontól a magyar népmûvészet mesterévé lett unokáig vezet, akkor nem hazudunk, de elsiklunk afelett, milyen tipikusan magyar sors a Kemény családé, amelynek eseményei a magyar történelem hol szerencsés, még többször sötét és tragikus fordulataihoz kötõdnek. "A nagyapa tanult mestersége csizmadia volt, járta a vásárokat a saját készítésû csizmáival. Kackiásra pödrött, hetyke bajuszú, jó svádájú, jó hangú volt az öreg." (Az idézet és a történetek fõ forrása Granasztói Szilvia interjúja a Beszélõ 1992/38. számából.) A vásárokon látott cirkuszoktól és mutatványosoktól kapott kedvet, hogy õ is fellépjen énekesként, bûvészként, bohócként; 1897-ben megszerezte a belügyminiszteri mutatványosengedélyt, és az egész Monarchiát beutazta. A Felvidéken és Csehországban ismerte meg Kaspareket, Ausztriában Kaspert, Fiuméból Olaszországba átruccanva Pulcinellát, a magyar vásárokon Paprikajancsit - õk Vitéz László legközelebbi rokonai. Na meg az angol Punch, de vele csak a fia, idõsebb Kemény Henrik találkozhatott Amerikában, ahonnét a "legjobbkor" jött haza, hogy harcoljon, megsebesüljön és hadifogságba essen az I. világháborúban. Szabadulása után õ vitte tovább a bábszínházat, amely 1926-ban a fõváros új közparkjába, a Népligetbe költözött, azon belül is a Mutatványos tér 3. szám alá. Ott tartották hétköznaponként a - közönségérdeklõdéstõl függõen - három-négy elõadást, és ott is laktak. A mama tányérozott, és varrta a bábuk ruháit, a papa készítette a bábokat, találta ki a darabokat. A három gyerek - Henrik, az öccse és a húga - már kiskorától besegített a családi vállalkozásba, Henrik még nem volt tízéves, amikor már egy sámlin állva kesztyûbábokat mozgatott, de megtanult marionettel is bánni, a papától és az ismerõs öreg szakiktól elleste az asztalosság, a villanyszerelés, a lakatosság, a tûzzománcozás és a festés fogásait, mindazt, ami egy bábszínház felállításához és mûködtetéséhez kell.

 

A háború a Kemény családot sem kímélte: a papát munkaszolgálatra vitték, és nem tért vissza; az öcs fogságba került. Henrik 1945. május elsején egyszemélyes színházként indította újra a Bódét, és a mutatványosok másik nagy napján, augusztus 20-án a papát kivéve újra együtt a családi vállalkozás. Egy-két reményteli év után szorulni kezd a hurok: 1947-ben kezdõdtek a korlátozások, betiltások, ki játszhat, mit játszhat, hogy játszhat. Vitéz Lászlónak, a népi hõsnek nem volt helye a népi demokráciában. Igaz, a háború elõtt is többször kellett Paprikajancsi fedõnév alatt színpadra lépnie, mert a csendõrverõ, bírópüfölõ, nagy pofájú Lászlót nem kedvelte semmilyen hatalom. Paprikajancsi legalább rokon, de az 1948-ban helyette javasolt Traktor Ferke már vállalhatatlan volt: Kemény Henrik elnémult, és azon túl szövegmentes, virtuózra fejlesztett marionettjátékkal lépett fel. 1953-ban ennek is vége szakadt, az államosító gõzhenger elérte a népligeti mutatványosokat. A Bódé maradt meg egyedül a vurstliból, mivel lakásként is szolgált.

Kemény az Állami Bábszínház mûhelyében dolgozott, majd az elsõ vidéki bábtársulat megalakítója lett Gyõrben. Ott, a környezõ falvak viszonylagos szélárnyékában éledt újra Vitéz László. A hetvenes évek közepétõl, már nyugdíjasként, Henrik a nagyapja nyomdokába lépve felcsap vándorkomédiásnak, a paravánnal, a tölcséres gramofonnal meg a barna bõrönddel jár vásárról vásárra, és a bõröndben mindig ott van Vitéz László, a hõs. A televízióban olyan híres - részben maga tervezte, készítette - figurákat mozgat, mint a Futrinka utca Böbe babája, a Zsebtévé Hakapeszije és Frigyese, vagy Süsü, a sárkány. Ez már a nyolcvanas évek, az egyszemélyes Kemény-társulat új fénykorának kezdete, amelyet növekvõ ismertség és elismertség, díjak és külhoni sikerek kísérnek. Vitéz László végre találkozhat a családjával, Punchcsal, Petruskával, Pulcinellával, Karagözzel. A Népligetben felújítják és 1989. augusztus 20-án ünnepélyesen megnyitják a Bódét. A jó szándékú terv nem váltotta be a hozzá fûzött reményeket, a Népliget nem éledt fel, és azóta sem találta meg a helyét, szerepét a fõvárosban. A kísérlet végére egy gyújtogató tett pontot, idén októberben, nem egészen két hónappal Kemény Henrik halála elõtt porig égett a Bódé.

 

Ám a piros ruhás, pirospozsgás, hegyes sipkás Vitéz László elpusztíthatatlan. Mert nemcsak erõs, bátor és szókimondó, de évszázados kora dacára meglepõen jól alkalmazkodott a modern idõkhöz, a jég hátán épp olyan remekül megél, mint az új hordozókon, a videokazettán, majd a DVD-n, a neten meg kifejezetten elemében van. A családi örökséget a 2005-ös Kossuth-díjból létrehozandó Korngut-Kemény Bábmúzeum fogja õrizni és bemutatni, de Vitéz Lászlót a gyerekek és a gyerekek gyerekei éltetik nemzedékrõl nemzedékre. Millióan ismerik a csapláros néni báli legyezõjét, viszik tovább a szófordulataik között, hogy "nehez" meg "egy, kettõ, három télen, nyáron", és kérik a sörhöz alulra a habot, ha "szomjatosak". Az elátkozott malom, A csodaláda, Az elásott kincs történetét soha nem írták le, hiszen fejbõl tudta az egész család. Egész családok tudják fejbõl.


Neked ajánljuk