„Végre egy európai ország, amelyik a válságban is jól elboldogul a színházi életben, hadd gratuláljak! Mindenképp beszámolok a helyzetről otthon is, a munka nélkül maradt görög színészek nagy része biztosan ide fog költözni” – ironizál Iphigenia Taxopoulou, a Mitos21 színházi társulás főtitkára a Katona József Színház által szervezett Színházi struktúrák, színház-finanszírozás Európában és Magyarországon – Kiút a gazdasági és társadalmi válságból című nemzetközi szakmai konferencián. Na igen, ez lesz abból, ha a politikusok – ezúttal Csomós Miklós főpolgármester-helyettes és L. Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága, valamint az NKA elnöke – próbálják a szocializmus alatt oly jól bevált sikerpropaganda eszközeivel lefesteni a hazai helyzetet a hanyatló Nyugat előtt.
Mindennel meg vagyunk elégedve
Ugyanis ha valaki véletlenül hajlamos lenne mindent elhinni, amit és ahogy kulturális életünk erős emberei előadnak, valóban úgy tűnhet, hogy a súlyos válság mindenütt szedi az áldozatait, de nálunk még mindig jobb a helyzet, mint Cseh-, Lengyel- vagy Görögországban, és nem rosszabb, mint a francia vagy a német kollégáknál. Csomós Miklós szerint például „nehéz helyzetben lenne” a színházait finanszírozó főváros, ha a cégeknek nem volna lehetőségük társasági adójuk (tao) egy részét az állam helyett a színházaknak adni (és most már a focinak, pardon, a sportnak is – K. B.). Igaz, az önkormányzatok – így Csomós – ezt a támogatások kiegészítésére és kipótlására létrehozott lehetőséget kénytelenek úgy kezelni, mintha levenné vállukról a terhek egy részét, és ennyivel is kevesebbet adni a színházaknak. Vagy épp visszavenni az egészet: Csomós kifejti, hogy a főváros úgy kívánja kifejezni elismerését és szeretetét a művészszínházak felé, hogy bevezették a fővárosi színházak által befizetendő ingatlanbérleti díjat. A mondat két részében talán nehéz megtalálni az összefüggést, segítünk hát: mivel a tao jegyeladással arányos mértékben igényelhető, így a nagyobb befogadóképességű, jellemzően bulvárszínházak járnának jól vele – ha a szemfüles önkormányzat nem vetne ki a tao összegével nagyjából megegyező sarcot rájuk (a preferált színházakra pedig kevesebbet), ezáltal elszedve úgy az államtól, mint a színházaktól a huncut forintokat.
És hamarosan még ennél is jobb lesz
L. Simon László számára is tanulságos volt a konferencia. Azt mondja, meggyőzte arról, hogy „nem olyan rossz a helyzetünk, mint amilyennek képzeljük”, hiszen a magyar állam 135 millió eurót költ a színházakra. „Tessék ezt összevetni a görög állam hatmillió eurós támogatásával!” Egyébként is, a színházak negyvenmilliárdot kapnak, bezzeg a levéltárak csak hatmilliárdot, csoda, hogy még nem ugrottak a hájjal kenegetett teátrumok torkának. A hamarosan megváltozó előadó-művészeti törvény is tovább javít ezen az Európában is kivételesen jó helyzeten, hiszen nemcsak garanciát fog nyújtani arra, hogy a politika ne szólhasson bele a színházak műsorába, de igyekszik megküzdeni azzal is, hogy „az önkormányzatok ahol csak tudtak, kiskapukat kerestek, hogy kijátsszák a törvényt, gondoljunk például a Csomós Miklós által említett bérleti díjakra”. És akkor az még szóba sem került, mit meg nem tesz a magyar állam három és fél millió magyar „kulturális önazonosságának támogatása érdekében” a határon túli színházak részfinanszírozásával.
A szomszédban bezzeg áll a bál
A konferencia legfőbb tanulsága, hogy a válságot mindenütt a kultúra érzi meg a leghamarabb – csak az a kérdés, mit lehet tenni a megváltozott helyzetben. Iphigenia Taxopoulou például arról számol be, hogy a korábbi bő esztendők során rengeteg társulat jött létre, több ezer színházi szakembert képeztek a viszonylag bőkezű, ám nem szilárd, nem átlátható támogatások miatt. A válság tehát még hasznos ösztönző is lehet a racionalizálódás, a jobb önszabályozás és hatékonyabb szabályozás létrejöttéhez – amennyiben nem vezet közben túlontúl nagy mértékű pusztuláshoz.
Vladimir Procházka, a cseh Činoherní klub igazgatója arról számol be, hogy a kulturális minisztérium rendelkezésére álló, alaposan megcsappant összegeknek nem csak a színházak, de a történelmi emlékművek, zoológiai és botanikai kertek támogatását is fedeznie kell – és a kormány az utóbbiakat részesíti előnyben. A színházakat a régi rendszer maradványainak tekintik, amiben van is valami, hiszen sokan valóban ódzkodnak az átalakulástól, amely független, szakmai alapokra helyezné bizonyos prágai színházak működését.
Az európai színiakadémiákat összefogó Europe: Union of Theatre Schools and Academies lengyel elnöke, Piotr Cieślak szerint hiába találta ki a kormány, hogy a lottóbevétel 20 százalékát a kultúrának kell adni, ha aztán az összeget rögvest megfelezték, majd egy vasutassztrájk miatt tovább kurtították. A nézőszámon kívül a színészek fizetése is csökken, emiatt arra utaznak, hogy szerepet kapjanak egy-egy szappanoperában – így viszont egyre nehezebb összeegyeztetni a próbákat, tehát a pénzhiány közvetve a társulati munka ellehetetlenüléséhez vezet.
És a németek
Manfred Weber, a Düsseldorfer Schauspielhaus menedzser-igazgatója nem a panaszra, inkább a megoldási lehetőségekre helyezi a hangsúlyt: a 213 kulturális intézmény megkérdezésével zajlott felmérés szerint legtöbben a bevételnövelésben, az új közönség megnyerésében látják a kiutat a válságból, miközben sokan próbálkoznának a mecénásoknál, színházak közti kooperációval, jegyárnöveléssel vagy helyiségeik bérbeadásával is. Ugyanakkor Weber is kifejti: semmilyen bevételnövekedés nem kompenzálhatná az állam esetleges kivonulását a szektorból. Weber honfitársa, Wolfgang Hoffmann nyugalmazott színházügyi miniszteri tanácsos mindehhez hozzáteszi: a német alkotmányban egyértelműen kimondták, hogy az államnak feladata a kultúra támogatása.
Hogy a külföldi kollégák ne csak kormányzati forrásból értesüljenek a magyar helyzetről, azért Csóti József, a Vígszínház gazdasági igazgatója felelt, aki tárgyilagos előadásában beszámolt a 2010-es, azóta is visszasírt aranyévről (amikor már létezett a tao általi adakozás, de ez a fenntartót még nem tartotta vissza a támogatástól) és a jelenlegi bizonytalan helyzetről. Hozzáteszi: a korábbi előadó-művészeti törvény túl nagy hangsúlyt fektetett a nézőszámra, mivel – szerinte – az akkori tanácsadó testület nem volt elég bátor ahhoz, hogy határozottan kettéválassza a bulvárszínházakat a művészszínházaktól. Ezt már a közönségből kommentálja középhangosan a nevezett testület egykori tagja: „Ez nem igaz: csak le voltunk szarva.”
Katona József Színház, április 28.
