Van élet az állam után?

Tanácskozás a színházak finanszírozásáról

  • Kovács Bálint
  • 2012. április 30.

Színház

Csomós Miklóstól és L. Simon Lászlótól végre megtudtuk, hogy a magyar kultúra kifejezetten szerencsés helyzetben van. A külföldiek siránkoznak, de mi nem, mi optimistán tekintünk a jövőbe! Tudósítás a Katona József Színház konferenciájáról.

„Végre egy európai ország, amelyik a válságban is jól elboldogul a színházi életben, hadd gratuláljak! Mindenképp beszámolok a helyzetről otthon is, a munka nélkül maradt görög színészek nagy része biztosan ide fog költözni” – ironizál Iphigenia Taxopoulou, a Mitos21 színházi társulás főtitkára a Katona József Színház által szervezett Színházi struktúrák, színház-finanszírozás Európában és Magyarországon – Kiút a gazdasági és társadalmi válságból című nemzetközi szakmai konferencián. Na igen, ez lesz abból, ha a politikusok – ezúttal Csomós Miklós főpolgármester-helyettes és L. Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottsága, valamint az NKA elnöke – próbálják a szocializmus alatt oly jól bevált sikerpropaganda eszközeivel lefesteni a hazai helyzetet a hanyatló Nyugat előtt.

Mindennel meg vagyunk elégedve

Ugyanis ha valaki véletlenül hajlamos lenne mindent elhinni, amit és ahogy kulturális életünk erős emberei előadnak, valóban úgy tűnhet, hogy a súlyos válság mindenütt szedi az áldozatait, de nálunk még mindig jobb a helyzet, mint Cseh-, Lengyel- vagy Görögországban, és nem rosszabb, mint a francia vagy a német kollégáknál. Csomós Miklós szerint például „nehéz helyzetben lenne” a színházait finanszírozó főváros, ha a cégeknek nem volna lehetőségük társasági adójuk (tao) egy részét az állam helyett a színházaknak adni (és most már a focinak, pardon, a sportnak is – K. B.). Igaz, az önkormányzatok – így Csomós – ezt a támogatások kiegészítésére és kipótlására létrehozott lehetőséget kénytelenek úgy kezelni, mintha levenné vállukról a terhek egy részét, és ennyivel is kevesebbet adni a színházaknak. Vagy épp visszavenni az egészet: Csomós kifejti, hogy a főváros úgy kívánja kifejezni elismerését és szeretetét a művészszínházak felé, hogy bevezették a fővárosi színházak által befizetendő ingatlanbérleti díjat. A mondat két részében talán nehéz megtalálni az összefüggést, segítünk hát: mivel a tao jegyeladással arányos mértékben igényelhető, így a nagyobb befogadóképességű, jellemzően bulvárszínházak járnának jól vele – ha a szemfüles önkormányzat nem vetne ki a tao összegével nagyjából megegyező sarcot rájuk (a preferált színházakra pedig kevesebbet), ezáltal elszedve úgy az államtól, mint a színházaktól a huncut forintokat.

És hamarosan még ennél is jobb lesz

L. Simon László számára is tanulságos volt a konferencia. Azt mondja, meggyőzte arról, hogy „nem olyan rossz a helyzetünk, mint amilyennek képzeljük”, hiszen a magyar állam 135 millió eurót költ a színházakra. „Tessék ezt összevetni a görög állam hatmillió eurós támogatásával!” Egyébként is, a színházak negyvenmilliárdot kapnak, bezzeg a levéltárak csak hatmilliárdot, csoda, hogy még nem ugrottak a hájjal kenegetett teátrumok torkának. A hamarosan megváltozó előadó-művészeti törvény is tovább javít ezen az Európában is kivételesen jó helyzeten, hiszen nemcsak garanciát fog nyújtani arra, hogy a politika ne szólhasson bele a színházak műsorába, de igyekszik megküzdeni azzal is, hogy „az önkormányzatok ahol csak tudtak, kiskapukat kerestek, hogy kijátsszák a törvényt, gondoljunk például a Csomós Miklós által említett bérleti díjakra”. És akkor az még szóba sem került, mit meg nem tesz a magyar állam három és fél millió magyar „kulturális önazonosságának támogatása érdekében” a határon túli színházak részfinanszírozásával.

A szomszédban bezzeg áll a bál

A konferencia legfőbb tanulsága, hogy a válságot mindenütt a kultúra érzi meg a leghamarabb – csak az a kérdés, mit lehet tenni a megváltozott helyzetben. Iphigenia Taxopoulou például arról számol be, hogy a korábbi bő esztendők során rengeteg társulat jött létre, több ezer színházi szakembert képeztek a viszonylag bőkezű, ám nem szilárd, nem átlátható támogatások miatt. A válság tehát még hasznos ösztönző is lehet a racionalizálódás, a jobb önszabályozás és hatékonyabb szabályozás létrejöttéhez – amennyiben nem vezet közben túlontúl nagy mértékű pusztuláshoz.

Vladimir Procházka, a cseh Činoherní klub igazgatója arról számol be, hogy a kulturális minisztérium rendelkezésére álló, alaposan megcsappant összegeknek nem csak a színházak, de a történelmi emlékművek, zoológiai és botanikai kertek támogatását is fedeznie kell – és a kormány az utóbbiakat részesíti előnyben. A színházakat a régi rendszer maradványainak tekintik, amiben van is valami, hiszen sokan valóban ódzkodnak az átalakulástól, amely független, szakmai alapokra helyezné bizonyos prágai színházak működését.

Az európai színiakadémiákat összefogó Europe: Union of Theatre Schools and Academies lengyel elnöke, Piotr Cieślak szerint hiába találta ki a kormány, hogy a lottóbevétel 20 százalékát a kultúrának kell adni, ha aztán az összeget rögvest megfelezték, majd egy vasutassztrájk miatt tovább kurtították. A nézőszámon kívül a színészek fizetése is csökken, emiatt arra utaznak, hogy szerepet kapjanak egy-egy szappanoperában – így viszont egyre nehezebb összeegyeztetni a próbákat, tehát a pénzhiány közvetve a társulati munka ellehetetlenüléséhez vezet.

És a németek

Manfred Weber, a Düsseldorfer Schauspielhaus menedzser-igazgatója nem a panaszra, inkább a megoldási lehetőségekre helyezi a hangsúlyt: a 213 kulturális intézmény megkérdezésével zajlott felmérés szerint legtöbben a bevételnövelésben, az új közönség megnyerésében látják a kiutat a válságból, miközben sokan próbálkoznának a mecénásoknál, színházak közti kooperációval, jegyárnöveléssel vagy helyiségeik bérbeadásával is. Ugyanakkor Weber is kifejti: semmilyen bevételnövekedés nem kompenzálhatná az állam esetleges kivonulását a szektorból. Weber honfitársa, Wolfgang Hoffmann nyugalmazott színházügyi miniszteri tanácsos mindehhez hozzáteszi: a német alkotmányban egyértelműen kimondták, hogy az államnak feladata a kultúra támogatása.

Hogy a külföldi kollégák ne csak kormányzati forrásból értesüljenek a magyar helyzetről, azért Csóti József, a Vígszínház gazdasági igazgatója felelt, aki tárgyilagos előadásában beszámolt a 2010-es, azóta is visszasírt aranyévről (amikor már létezett a tao általi adakozás, de ez a fenntartót még nem tartotta vissza a támogatástól) és a jelenlegi bizonytalan helyzetről. Hozzáteszi: a korábbi előadó-művészeti törvény túl nagy hangsúlyt fektetett a nézőszámra, mivel – szerinte – az akkori tanácsadó testület nem volt elég bátor ahhoz, hogy határozottan kettéválassza a bulvárszínházakat a művészszínházaktól. Ezt már a közönségből kommentálja középhangosan a nevezett testület egykori tagja: „Ez nem igaz: csak le voltunk szarva.”

Katona József Színház, április 28.

Figyelmébe ajánljuk

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Ebben nem lesz dicsőség

Talán az izraeli „béketeremtés” sikere, illetve az azt követő frenetikus, globális, és Donald Trump személyes béketeremtői képességeit külön is hangsúlyozó ünneplés sarkallta az elnököt arra, hogy ismét feltűrje az ingujját az ukrajnai rendezés érdekében, és személyes találkozóra siessen Vlagyimir Putyinnal.

Legyetek gonoszok!  

Nagy terjedelemben ismertette a Telex egy a laphoz eljuttatott hangfelvétel alapján Orbán Viktor vasárnapi beszédét, amelyet a Harcosok Klubja „edzőtáborában” tartott 1500 aktivista előtt, a zánkai Erzsébet-táborban.

Elkenték

Legalább kilenc hazai bíróság kezdeményezte az Alkotmánybíróságnál (AB) a védettségi igazolással való visszaélést szabadságvesztéssel fenyegető kormányrendelet Alaptörvény-ellenességének kimondását, mivel jogi képtelenség a Büntető törvénykönyv felülírása egy rendelettel. Az AB sajátosan hárított.

Vadászok, kergetők, árulók

Nyíltan támogatja a Magyar Önvédelmi Mozgalom a Mi Hazánk céljait – kérdés, hogy a Fideszt is kiszolgálják-e. Az utóbbi időben sokan léptek be a szervezetbe. Egyes tagok úgy vélik, hogy a mozgalomra túl nagy hatást gyakorolnak a pártok.

„Vegyük a következő lépcsőfokokat”

A frissen előrelépett pártigazgató szerint megvan a parlamentbe jutáshoz szükséges mennyiségű szavazója a komolyodó viccpártnak, azt pedig átverésnek tartja, hogy a kormányváltás esélyét rontanák. De kifejtett mást is az ígéretek nélkül politizáló, magát DK-sérültnek tartó politikus.

Mi van a fájdalmon túl?

A művész, akinek egész életében a teste volt a vászon, a nyelv, az eszköz, a fegyver, gondolatiságának hordozója, nyolcvanhoz közeledve is az emberi testet vizsgálja. E nagyszabású retrospektív tárlat nemcsak az életmű bemutatására törekedett, hanem egy művészi filozófia összegzésére is.

Az esendő ember felmutatása

  • Simonyi Balázs

Szándékosan az események „peremén” fotózott, úgymond a lényegtelent. Mondogatta: neki akkor kezdődik a munkája, amikor másnak, a hivatásos sajtófotósnak véget ér. A mi munkánk az óriási életművel most kezdődik. Ha lefotózom, a fénnyel becsapdázott valóság nem múlik el, nem hal meg: ez a fotográfus önfeláldozása.