Mondjuk első blikkre megismerem a képeit. És ha fotósokkal teli színházban néztem előadást, mindig tudtam, mikor exponál, kihallottam a rengeteg kattanás közül. Húsz évig ültünk egy szobában a Színház szerkesztőségében. Ismertem, hogyan gondolkodik. Ritkán beszélt magáról - a fotókról, fotózásról, fotósokról annál többet. Kellett a húsz év, hogy valamennyire - de csak valamennyire - kiismerjem magam az életében. A fotóiban sokkal előbb lettem otthonos.
Fotó: ifj. Schiller Alfréd
Én portréfotósnak gondolom; igaz, azt is gondolom, hogy portrét nemcsak emberről, hanem például előadásról is lehet készíteni. Előadásportrét.
Na, ezen sokat vitatkoztunk; többnyire, de nem mindig, viccesen. Rémes előadásokról tudott fantasztikus képeket készíteni, én meg hánytam a szemére, hogy ugyan, a képeket látva ki fog hinni a kritikusnak. Ő csak mosolygott. Sokat mosolygott.
Neki a fekete-fehér volt a színes. És tényleg: ránézett az ember a képre, és azt mondta, itt a színésznő piros ruhát visel. Akkor is mosolygott, "kicsit bordós", mondta.
Tudja mindenki, színháziak és újságírók, hogy a színház volt az élete. Ahol ő állt meg a fotós próbán, oda sereglettek sokan, mert tudták, az lesz a "jó szög". Míg - különb-különb okokból - sokan csak "belekattintanak" a fotós próbába, ő rendre végignézte és -fotózta az előadásokat. Nemcsak azért, mert ismerte a darabot, és tudta, hogy kell kép az ötödik felvonás csúcsjelenetéről is, hanem mert kíváncsi volt, nézni is szerette, nemcsak fényképezni.
Szerettem interjút csinálni vele. Érzékeny műfaj; a fotós úgy legyen jelen, hogy nincs jelen. Simuljon bele a tapétába, de ne mulassza el az interjúalany legjellegzetesebb gesztusait vagy legmeghökkentőbb pillanatát. Mestere volt ennek. Gyorsan fölvette a beszélgetés hangulatát és ritmusát, és pontosan olyan képeket csinált. Vele minden interjú páros munka volt: szövegben-képben komponált alkotás. Jobb interjút csináltam, ha Zsuzsa is ott volt.
És mert fotózásban is számít az idő, az ő képeiből már egy színháztörténeti korszak néz vissza ránk. Színészek, előadások, színházi emberek.
Az életet teleobjektívvel nézte, széles spektrumban. Olvasott sokat, szeretett beszélni a könyvekről. Izgatottan és ingerülten követte a napi eseményeket - nagyon tudott "kiakadni", leginkább a gazemberségen, slendriánságon. Milyen jókat pufogtunk...
És akkor most azon gondolkodom, miért is mondtam az elején, hogy rögtön megismerem a képeit, illetve mitől is ismerem meg rögtön. Látom az ismert arcot, az eleven tekintetet, és látom, illetve látni vélem az előző és a következő pillanatát is ennek az arcnak. Ez az arc ugyanis éppen "csinál" valamit: mindjárt megszólal, vagy épp kimondott egy mondatot; megdörzsölte a szemét, beleszippantott a cigarettájába. Vagyis ez a Zsuzsa-kép egy jelenet egyetlen kockája, egy folyamat része, kiragadott pillanat az időegészből. Ez az arc még egyszer nem lesz ugyanilyen, még egyszer nem csinál ugyanígy, csak most, az ő képén.
Beállítás - na, ezt ő nem ismerte. Színházban élte az életét, de a kép "megrendezéséről" hallani sem akart. Dühöngött, ha sötét volt a színpadon, és mégis pompás képek születtek ezekből a "négerek harca az alagútban" helyzetekből is. Ahogy azokból is, amelyek - és szerette ezeket is, nagyon - rendre ellene mentek a fősodornak, a színpad egy mellékesnek látszó részéről készültek, egy mellékesnek látszó szereplőről. Egy árnyékról, egy ferdén eső fénycsóváról, egy önkéntelen mozdulatról. A színház képi lényegéről.
A maga módján siratta a "régi módit": a filmre készült, előhívott, lenagyított képeket. Azt mondta, ezekkel a modern, túlságosan is szuper gépekkel technikailag tökéletes képeket lehet ugyan csinálni, de ő ebben, és csak ebben az értelemben a tökéletlent szerette. Naná, hiszen ott nyílt igazi nagy tér a valamirevaló fotósnak.
Amilyen ő volt.
