ZSINÓRPADLÁS - Interjú

„Leprásnak éreztem magam”

Király Dániel színész

  • Soós Tamás
  • 2020.04.05 15:00

Színház

A Pál utcai fiúk Csónakosaként ismerte meg az ország, de megviselte a vígszínházi musical sikere, és hogy sokan Molnár Ferenc vagány nagykamaszával azonosítják. Ma már a k2-ben játszik, és a diákok szemét szeretné rányitni arra, hogy Greta Thunberg, a #metoo vagy a klímaválság kérdése sem csak fekete vagy fehér. Marton-ügyről, szputnyikos múltról és a nyolcórás Karneválról is beszélgettünk.

Magyar Narancs: Ajka, kilencvenes évek. A városban sehol egy színház, te mégis mindenáron színész akarsz lenni. Erről a családi háttered, az elszántságod vagy Tom Hanks tehet?

Király Dániel: Leginkább Tom Hanks. Rengetegszer láttam a Forrest Gumpot, és a gyerekkori tévézések közben fogalmazódott meg bennem, hogy színész leszek. Annyira egyértelmű volt, hogy ez az én utam, hogy először 23 évesen gondolkodtam el, mi vitt erre a pályára. Erről írtam a szakdolgozatomat az SZFE-n.

MN: Mi volt a tézised?

KD: A katarzis keresése. Az a legfőbb motivációm, hogy magamban és lehetőleg a nézőben is kiváltsak valamiféle szellemi megtisztulást.

Király Dániel

Király Dániel

Fotó: Sióréti Gábor

 

MN: Már az egyetem alatt bekerültél Bodó Viktor társulatába, a Szputnyikba. Az első szereped Baál volt Kovács D. Dániel vizsgarendezésében. Ott rögtön meg tudtad élni a katarzist?

KD: Baál máig a legmeghatározóbb szerepem. Úgy ment át rajtam az előadás, mint egy tehervonat. Minden egyes alkalommal ürességet éreztem utána. Kóvályogtam, ittam egy sört, és nem értettem, kik ezek az emberek körülöttem, és én ki vagyok. A lelki megterhelés a testemen is kiütközött: a virágföldtől, amivel teleszórták a színpadot, kiszáradt a kezem, és felduzzadt, mint egy krumpli. Leprásnak éreztem magam.

Döbbenetes, testen kívüli élmény volt, amit azzal magyaráztam, hogy Baál nagyon különbözik tőlem. Dekadens, hedonista állat, akinek egyetlen döntésével sem tudtam azonosulni. Aztán egy barátom és osztálytársam, Viktor Balázs megjegyezte, mennyire illik hozzám Baál, mert én is ennyire hajthatatlan vagyok, ha el akarok érni valamit. Kénytelen voltam igazat adni neki.

MN: Mi volt az, amiért hajthatatlanul küzdöttél?

KD: Inkább magánéleti dolgokért. A szakmai életemben eddig szerencsés voltam. Elsőre felvettek az egyetemre, és nem kellett megélnem azt sem, hogy nem tudok mihez kezdeni a diploma után, mert már korábban bekerültem a Szputnyikba. Az utolsó munkánk a Koldusopera volt a Vígszínházban, és amikor a Szputnyik feloszlott, Eszenyi Enikő többünkre is lecsapott a társulatból. Amikor azt éreztem, hogy el akarok jönni a Vígből, megkeresett a k2. Küzdelmes évek vannak mögöttem, de sosem kellett azon gondolkodnom, hogyan tovább, mert mindig jött egy új lehetőség.

MN: A Vígszínházban hamar megtaláltad a helyed?

KD: Az első évad, amit ott töltöttem, azóta is a kedvencem. Rögtön megkínáltak két főszereppel, Karl Moorral a Haramiákban és a Fiatalemberrel a Találkozásban. Utána is játszottam izgalmas előadásokban, de soha nem volt már olyan jó, mint az első évad. Iszonyatosan leterhelt, hogy 25–28 előadásom volt egy hónapban, mert havi 8–10-et játszottunk A Pál utcai fiúkból. Ez alapjaiban határozta meg a víges létezésemet. Nehézséget okozott az is, hogy A Pál utcai fiúk miatt kamaszként éltem a szakmai életem jelentős részét.

MN: Miért zavart ez ennyire?

KD: Engem korábban a férfiszerepek találtak meg, a Vígszínház közönsége viszont Csónakossal azonosított. Ha más darabban láttak, akkor is azt mondták, hogy „a Csónakos most ezt játssza”. Ezt nehezen dolgoztam fel, mert azt éreztem, a személyiségem és a szakmai létezésem is rétegzettebb ennél. Csónakos vagány, bátor fiú, akinek a bőrében meg lehet élni nagy toposzokat, mint a hazaszeretet vagy a barátság, de a szerepben nincs nagy játéklehetőség.

Mivel nem vagyok sztáralkat, azzal sem tudtam mit kezdeni, hogy A Pál utcai fiúk körül robbanásszerűen kialakult egy rajongói bázis. Most már próbálom arra használni az ismertséget, hogy a Facebookon és az Instagramon hírt adjak a dolgaimról, de akkoriban még nagyon idegenkedtem ettől. Túlzásnak éreztem, hogy sokan hússzor megnézték az előadást.

MN: Színészként kell ezzel foglalkoznod?

KD: Nem, de a darab körüli jelenségek óhatatlanul is hatással voltak rám, mert egy időben szinte csak A Pál utcai fiúkról szólt az éle­tünk. Én nem éreztem annyira jónak a darabot, mint amennyire rajongtak érte. Jó előadás, de nem korszakalkotó. Nagyon szerettem játszani benne, főleg az elején, mert remek csapat jött össze, tartós barátságok születtek, a budapesti musicalpalettának pedig csak jót tett egy előadás, amelyben Horváth Csaba dramatikus koreográfiái láthatók.

Tudom, hogy kívülről támadhatatlan a darab, mert slágeresek a dalok, jól működik a dramaturgia, és sok fiatalt behozott a színházba. Ezért is nehéz róla beszélnem, mert úgy tűnhet, mintha hisztiznék. Tudom, hogy szubjektívek a problémáim.

MN: Mi adta meg a végső lökést, hogy otthagyd a Vígszínházat?

KD: Azt éreztem, hogy kezdek belefásulni a vígszínházi létezésbe, és elveszteni a játékkedvemet. Eszenyi Enikő mindent megtett, hogy jobban érezzem magam, és szakmailag is fejlődni tudjak: A Pál utcai fiúkban lekettőztük a szerepemet, és kaptam új feladatokat, rendeztem egy sci-fit, a Kozmikus magányt a Házi Színpadon. Mégis azt éreztem, hogy valami másra vágyom, és nem elég, ha a következő évadban nem lesz új bemutatóm. Ezért kiléptem. Sza­bad­­­­úszó lettem, de a k2 elhívott egy évadra, amire megint csak nem tudtam nemet mondani.

MN: A Marton-ügy mennyire súlyos erkölcsi dilemmákat pakolt a válladra?

KD: Nehéz erről úgy beszélni, hogy Tanár úr eltávozott közülünk. Magaménak is éreztem a dilemmákat, meg nem is. Azon kevesek közé tartoztam a szakmán belül, akik nem hallottak ezekről a dolgokról. Megdöbbentettek a történetek, és sajnálom, hogy úgy kezelték az ügyet, ahogy. Két hónapig ment a sárdobálás mindkét oldalon, majd elült az egész anélkül, hogy érdemi párbeszéd alakult volna ki. Szomorú, de nincs kultúránk a megosztó témák megvitatására – és ez ugyanúgy érvényes a klímaváltozásra és Greta Thunbergre, mint a #metoo-ra.

MN: A Vígszínházon belül sem történtek meg ezek a beszélgetések?

KD: Nem. És mivel Tanár úr meghalt, ez már nem is lesz soha kibeszélve. Ezért is tartom fontosnak azt a tevékenységet, amit a k2, a Füge vagy a Kerekasztal Színház végez a tantermi előadásokkal, hogy kritikus gondolkodásra ösztönözze a fiatalokat. Az előadások úgy épülnek fel, hogy nincsenek bennük egyértelmű válaszok, és a diákok az utánuk következő beszélgetésen kivesézhetik a problémákat. Az apostol után például azt, hogy meddig lehet elmenni a szabadságért folytatott küzdelemben. Úgy beszélgetünk a diákokkal, hogy érvek és ellenérvek mentén ütköztethessék a véleményüket, ne gondolják semmiről se, hogy fekete vagy fehér.

MN: A Vígszínházban belefásultál abba, hogy te voltál az egyik legtöbbet foglalkoztatott színész. A független társulat nem lesz egy másfajta mókuskerék?

KD: Dehogynem. Nincsenek illúzióm, a Szputnyikban már belekóstoltam a független létbe. A k2-vel nincs állandó játszóhelyünk, Az apostolt párszor a nappalinkban próbáltuk. De szükségem volt a légkörváltozásra, hogy új embereket és új munkamódszereket ismerjek meg. Az sem utolsó szempont, hogy a szerelmemmel, Piti Emőkével dolgozhatok, akit már a megismerkedésünk előtt is a generációnk egyik legizgalmasabb színésznőjének tartottam. Nagyon keveset találkoztunk az elmúlt pár évben, most sok időt töltünk együtt.

A k2 felfrissít szellemileg. A Karnevál például az egyik legnehezebb dolog, amivel valaha foglalkoznom kellett színészként, részben nyilván a hossza miatt (a k2 két négyórás előadásra bontotta Hamvas Béla regényét, de néha egyben is játsszák a nyolcórás darabot – S. T.). Minden színésznek javasolnám, hogy egyszer csináljon egy ilyet, hogy átélhesse a koncentráció elvesztésének és visszanyerésének fázisait – a nézőkkel együtt. De csak egyszer…

MN: A k2-ben talán azt a természetes, eszköztelen, filmszerű színészi játékot is jobban tudod kamatoztatni, amellyel összeforrt a neved. Honnan ered ez a játékstílus?

KD: Biztos köze van ahhoz, hogy egyenességre, az igazságkeresésre törekszem, de alapvetően Zsótér Sándortól ered, aki az egyetemen megkövetelte tőlünk a helyes magyar beszédet. Hogy a hanglejtés magyar legyen, a mondat végén vigyük le a hangsúlyt, a kérdőszóval kérdezzünk. Ez olyan mélyen belém ivódott, hogy már engem is irtózatosan zavar, ha egy színész nem tud normálisan megszólalni. Ezt a játékstílust keresem a filmekben is. Nagy kedvencem A hivatal című sorozat, amelyben tökéletesen abszurd szituációkat játszanak el a legnagyobb természetességgel.

Neked ajánljuk