Az interjú még a járvány hazai berobbanása előtt jelent meg a Magyar Narancs hetilap február 27-i számában, most újraközöljük teljes terjedelmében online is.
Magyar Narancs: A halála után megjelent Orosz naplóban Politkovszkaja a putyini rendszer kiépülését követi nyomon. A napló egy alig kétoldalas fejezettel zárul, a címe: Hogy félek-e? Választ nem kapunk. Mi az ön verziója?
Fullajtár Andrea: Csak a romantikus regényekben van úgy, hogy az ember nem fél. Mindenki fél, de Anna fontosabbnak tartotta az ügyet, mint a saját félelmeit. Rengeteg dokumentumanyagot néztünk végig, hogy ha a szövegekből nem is derül ki, mi azért tudjunk róla, hogyan csinálta végig. Van egy nagyon fontos megjegyzése, amikor azt mondja, a haza nemcsak az a hely, ahova születtél, hanem az az idő, amibe születtél.
Azok az idők, amiket a hazádon belül megélsz. Fiatalon élte meg a Gorbacsov-féle peresztrojkát, azt gondolta, hogy akkor most majd jön a demokrácia. Ráadásul New Yorkban, diplomatacsaládban született, így bizonyos értelemben megörökölte a demokrácia kultúráját. Ehhez képest azt kellett megélnie, hogy nagyon gyorsan megtörténik a visszarendeződés az egyszemélyi vezetéshez. És ennek az egyik legszorongatóbb hozadéka a második csecsenföldi háború volt.
| ||
MN: Amelyről Politkovszkaja elkötelezetten tudósított. A Novaja Gazeta újságírójaként több mint ötvenszer járt Csecsenföldön.
FA: Tulajdonképpen véletlenül került a tudósítói szerepbe. Mivel rendszeresen foglalkozott a kiszorított társadalmi rétegekkel, a szerkesztője úgy döntött, tudósítson Csecsenföldről. Mint egy függő, szinte a megszállottjává vált, hogy megvilágítsa az orosz–csecsen viszonyok szörnyűségeit. Azt is elmondja egy helyen, már annyi férfit látott zokogni, hogy ő már nem sír. A tragédiák mennyisége túlment azon a szinten, amikor még sírással reagál az ember. Ekkor már végigcsinálta a moszkvai színházi túszdrámát, és túl volt a beszláni iskolai vérengzésen.
MN: A másfél évtizeddel ezelőtti orosz valóság, ahogy a hatalom Putyin alatt centralizálódik, ahogy az állami hatóságokat, a bíróságokat és a médiát kormányzati szolgálatba állítják, az mind nagyon hasonlít a mára Magyarországon is kialakult állapotokra.
FA: Amikor egy éve az Orosz napló megjelent, három embertől is ezt kaptam karácsonyra, annyira benne van a levegőben, amiről Politkovszkaja írt. Amikor olvasni kezdtem, annyira rosszul lettem, hogy félre kellett tennem, legalább egy hónapig nem nyitottam ki. Nem túlzok, szorongani kezdtem. Hátborzongató, hogy az a modell, ami nálunk is megvalósult, már ennyivel korábban kész volt. Centire ki van számolva, kit, mit és hogyan kell ellehetetleníteni ahhoz, hogy kiépüljön ez az abszolút centralizált politikai tér.
MN: Két évvel a meggyilkolása előtt Politkovszkaját megmérgezték, amikor Beszlánba, az iskolaostrom helyszínére igyekezett. Nem csak őt, a Novaja Gazeta több más újságíróját is meggyilkolták. A politikai erőszaknak ezzel a szintjével kellett a munkája során számolnia.
FA: Van ebben valami barbárság. Azóta már külföldre is utánanyúlnak a rendszerellenes elemeknek, nemrég egy Putyint kritizáló blogger torkát vágták át, vagy ott van Litvinyenko, akit polóniummal mérgeztek meg. Ilyen értelemben összetehetjük a két kezünket, hogy Magyarországon nem itt tartunk. Még. Egy idő után világossá vált Anna számára, hogy nem fogják hagyni, amit csinál. Van egy nagyon szép szövegrész a darabban, amikor arról beszél, hogyan készíti fel a gyerekeit arra, hogy bármikor egyedül maradhatnak.
MN: Politkovszkaját 2006. október 7-én, Putyin 54. születésnapján lőtték agyon a lakóházának liftjében. Minden bizonnyal bérgyilkos végzett vele, de az orosz hatóságok nem nagyon törték magukat, hogy a megbízót azonosítsák.
FA: Olyannyira nem, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága el is ítélte Moszkvát, amiért nem folytattak tisztességes nyomozást a megrendelő kilétét illetően. Nyilvánvaló, hogy megrendelésre történt a gyilkosság, nyilvánvaló, hogy a megrendelő magas politikai körökből való. A putyini rendszer kritikája egy dolog, de nekünk maga Anna alakja is fontos, egy nő, aki teszi a dolgát akkor is, amikor a legnehezebb. Iszonyú fontos az ilyen emberekről beszélni, előadást csinálni. Jeanne d’Arctól Anna Politkovszkajáig.
Fontosnak tartottuk az öröksége magyar vonatkozásait is, hogy milyen a helyzete nálunk, annak a típusú újságírásnak, amit ő csinált. Szervezünk is egy beszélgetést hazai oknyomozó újságírókkal, Oroszi Babett, Ács Dániel, Bódis András és Dezső András lesznek ott, Varró Szilvia vezeti a beszélgetést. Döbbenet, hogy valaki hosszú ideig dolgozik egy kemény témán, majd megjelenik a cikk, és alig van visszhangja. Ez arcpirító.
| ||
MN: Emlékszik olyan oknyomozó cikkre a közelmúltból, ami megrendítette?
FA: Ilyenek voltak az első cikkek az Elios-ügy kapcsán. Vagy most, amikor a kultúrtörvény őrületében kiderült, hogy a kormány a kulturális tao pótlására szánt pénzből ki mindenkinek osztogatott milliókat vagy milliárdokat. Nem mindegy, ki kéri a pénzt. Az ember nem hiszi el, hogy itt tartunk. Végtelenül cinikus az egész. Ezeket olvasva nem is dühöt érzek, inkább végtelen szomorúságot.
MN: Politkovszkaja azt írta, hogy a generációjából sokan közömbössé váltak a fennálló rendszer iránt. Önnél, mint nyilatkozta, a CEU elüldözésekor tört el valami, az volt az a pont, amikor jó időre felhagyott a közéleti szerepléssel.
FA: Hát, igen, az apátia rendkívül alkalmas állapot arra, hogy egy ország polgáraival bármit meg lehessen csinálni. Amikor az emberek azt érzik, úgyis mindegy. Ez maga a tökéletes állapot egy autokrata vezető számára. Azért az önkormányzati választásokon felkaptuk a fejünket: talán mégiscsak van némi esély arra, hogy valami történjen. Azért azóta látszik, milyen ellenszélben, milyen lehetetlen körülmények között kell a nem NER-es önkormányzatoknak működniük.
De mégiscsak egy kis erőt lehetett ebből meríteni. És a kulturális törvénycsomag kapcsán is rengeteg nézői energia és szeretet áramlott felénk. Sokan jöttek velünk a Madách térre, a tüntetésre. Azt üzenték, hogy nem vagytok egyedül. Ilyenkor az ember lerázza az apátiáját. Olyan ez, mint egy figyelmeztetés, hogy nem szabad a fal felé fordulva feladni, vagy bólogatva menni a hülyeségbe.
MN: Ön is felszólalt a színházak szabadságáért tartott tüntetésen. Erre mondta Vidnyánszky Attila, a Nemzeti Színház igazgatója, hogy amíg „a megszólalásokból áradó gőg nem szűnik, addig esély sincs normális dialógusra”.
FA: Érdekes ránk mutogatva a gőgöt emlegetni. Vajon miért kell egy csomó alkotó embert bántani csak azért, mert nem pontosan ugyanazt gondolja, mint Vidnyánszky? Főleg azért fájdalmas ez, mert ő olyan színházi kultúrából és olyan országból jön, ahol kisebbségiként, elnyomottként kellett küzdenie. Igazán tudhatná, mennyire álságos hatalmi pozícióból gőgről beszélni. Igazán tudhatná, mennyire nehéz egy elnyomó típusú politikai térben létezni.
MN: Ebben a politikai térben lehet-e elvárás egy művésztől, hogy semmilyen módon ne vállaljon közösséget a hatalommal? Most épp a Térey-ösztöndíj kapcsán lángolt fel a vita, hogy mi a helyes magatartás.
FA: Szerintem ez mindenkor az adott ember lelkiismeretén múlik, hogy mit bír el a gyomra, mi az a pont, amikor azt érzi, ez már nem megy. Másrészt ez nagyon kétélű dolog. Mert fontos kérdés az is, van-e az illető körül olyan szakmai közeg, amely segíti abban, hogy ne legyen például egy ilyen díjra rászorulva. Hogy, mondjuk, ne éhezzen. Gondoljunk csak egy nehéz körülmények között élő tudósra vagy művészre, akin segítene egy ilyen ösztöndíj. Odaáll-e mellé a szakmája? És nemcsak szavakban, hanem anyagiakban? El tudja-e tartani a saját szakmája? Egészen csodálatos a most felélesztett Baumgarten-díj. Az például alternatíva.
MN: Volt, hogy csalódott valakiben, mert az illető elfogadott állami díjat?
FA: Persze. És olyan is volt, hogy felkaptam a fejem, mennyire korrekt, hogy valaki visszautasított valamit. Mindkettőre volt példa. Nagyon nehéz bizonyos emberekre haragudni, mert tudom, milyen nehéz helyzetben vannak. És nagyon lehet haragudni olyanokra, akik simán megtehetnék, hogy nemet mondanak, mégis elfogadják.
MN: „Hogy félek-e?” – mint már szó volt róla, Politkovszkaja ezzel zárta a naplót. Ön most estéről estére belebújik egy újságíró bőrébe, akit itt, a „mi időnkben”, tulajdonképpen a szemünk láttára, a munkája miatt gyilkoltak meg, mert feltárta a putyini rendszer bűneit. Egy olyan rendszerét, melynek névadójával és legfőbb urával a NER baráti viszonyt ápol. Politkovszkaja alakja ráadásul abban a színházban elevenedik meg, amelyik a hatalom friss céltáblájává vált. Szóval, fél?
FA: Nincs mitől. Akkor félnék, ha nyíltan náci írókat kellene olvasnia a fiamnak, és tőlük tanulna magyarnak lenni. Elképzelem, ahogy valamelyik NER-apuka ölébe veszi a gyerekét, és Wass Albertet olvas esti meseként. Az azért elég rémálomszerű lenne. De ilyenektől nem kell tartanunk, ugye?
MN: Említette Politkovszkaja gyerekeit. Ma Magyarországon mit lehet elmondani egy gyereknek arról, amiben élünk? Ha azzal jön haza az iskolából, hogy, mama, mi az, hogy O1G?
FA: A fiammal mindig megbeszéltem, ha valamire kíváncsi volt. Amikor bevezették a kötelező hit- és erkölcstant, és néhány szülővel közösen hívtunk egy csodálatos buddhista tanárt, akkor elmondtam neki, mit nem tartok jónak az új oktatási törvényben, és miért szeretném, ha ő ezekre a foglalkozásokra járna. Megérte minden perce.
