Hegymegi Máté rendező és Garai Judit dramaturg termékeként kerül elénk Sartre 1943-as drámája, amely a görög mitológiából merítette témáját. Szóval egy feldolgozás feldolgozásáról beszélhetünk. A jelentések három korszakban rétegződnek, az információk úgy rakódnak egymásra, mint a fülbesúgós játékban. A végén mégis ugyanazt a mondatot kapjuk, csak feljavított színekkel, minimalista kifinomultsággal, hatásosan.
A sötét fétisbuli elengedhetetlen kelléke a „latexbe” csomagolt Jupiter (Nagy Zsolt), aki mozdulatlanul áll egy emelvény fölött. Egyszerre fallikus és szakrális. Isten nem halott. Tehetetlenségünk, bűntudatunk és félelmünk élteti.
Oresztész idegen Argoszban, ezt mindenki azonnal kiszúrja. Tele van élettel, küldetéstudattal, tettvággyal. Nem kell neki a szabadság, súlyokra vágyik, terhekre, kötődni akar.
Tanítóján (Fodor Tamás) annak az értelmiséginek a gőgje érződik, aki úgy véli, megvalósította a tökéletes nevelést, amire ő is vágyott volna fiatalként. Képtelen felfogni, miért nem elég valakinek a műveltség, a szabadság meg a világ összes lehetősége, mely a lába előtt hever.
Zsigmond Emőke csodálatos millenniál-Elektra. Nincs benne a görög hősnők feddhetetlen márványméltósága. Lázad, de csak annyira, amennyire felelősségvállalás nélkül lehet. Dacos, kislányosan lelkesedik, ritmusra őrül meg, és a szeretet ígéretéért mindent feléget maga körül. Nagy változtatásra nem képes, apró, gyors kielégülést hozó ellenállási formákat választ, amíg meg nem ismeri Oresztészt. Ők ketten reprezentálják a fiatalságot. Vágynak az őszinteségre, és nem tudják belsővé tenni azt a mocskot, amit a felnőttek építettek köréjük. Az intimitás iránti kétségbeesett szükségletük incesztusba torkollik, ami nem maradhat belső és külső büntetések nélkül. Minden egyes elfojtásunk, őszintétlenségünk szexuális diszfunkciókban vagy parafíliákban ölthet csak testet, hogy helyreállítsa a hazugságainkkal megbillent egyensúlyt.
Für Anikó Klütaimnésztrája a skála másik végpontja. A zavaró fények is úgy esnek rá, hogy hatalmasnak és szoborszerűnek tűnjön. Rémisztően vonzó, a hangja kemény és vérfagyasztó, de egy-két megnyilvánulásában mégis elkapjuk az anyaság tragikus fájdalmait.
Elektra és Klütaimnésztra kapcsolata patológiás anya-lánya viszony, a szülővel való azonosulás természetes folyamatának bűntudattal teli megtagadása. Klütaimnésztra, ahogy ez már lenni szokott, gyűlöli, vetélytársnak fogja fel lányát, mert önmagát látja benne. Elektra megveti anyját, aki szerint ez természetes, hisz a fiatal megveti az öreget, mert neki még nem volt ideje bűnöket elkövetni. Elektrának több sem kell, rekordidő alatt hozza be a lemaradást.
Znamenák István Aigiszthosza bepillantást enged a disznófejű nagyurak ambivalens pszichéjébe. Ironikus módon diktátornak lenni is csak külső kényszer, felesleges és fáradságos munka. Az emberek várják el, hogy diktáljanak nekik, ők kérik, hogy nyomják el őket. A hatalom kénytelen-kelletlen meg is teszi, hiszen ez a dolga. Jupiter és Aigiszthosz meghitt one-on-one-ja groteszk nemzetközi sátántalálkozó, ahol a pusztítás istene és annak földi helytartója megbeszélik, érzelmileg mennyire megterhelő rendesen sakkban tartani az embereket.
Fekete Anna díszletének legfontosabb kellékei a sokoldalúan felhasználható, koporsóra emlékeztető, üreges, egyik oldalukon nyitott téglatestek. Segítségükkel a színpadból néha osztott képernyő válik, máskor egy rövid időre megszabadulhatunk a szereplőktől, anélkül, hogy azok valóban elhagynák a játékteret. Egy ponton az egyik fekete koporsó az egymást ölelő Elektra és Oresztész párosára borul.
Sartre John Gerassinak adott 1971-es interjújában megvallotta, hogy egy meszkalinkalandja idegösszeomlással végződött, ezt követően pedig három-négy homár szegődött mellé, s pont ugyanúgy hangoskodtak, kommentáltak és nyüzsögtek, mint az argosziak bűntudatát megszemélyesítő legyek. Nehezen választhatók le a valóságról, pedig tudhatnánk, hogy nem léteznek. Jelenlétük tovább növeli a berlini technószcéna-hangulatot. Külön tisztelet Tarr Bernadettnek a zenéért, és a légyduónak, Murányi Mártának és Szathmáry Juditnak a looper tökéletes és merész alkalmazásáért, a dalok valós időben zajló megkomponálásáért. A bűntudat metaforái siratóénekek, a görög drámák karának experimentális muzsikába oltott lehengerlő verziói.
Oresztésznek ezúttal nem sikerült megmentenie a világot. Hiába emlegeti a patkányfogó legendáját, a furulyás Messiás sem menthet meg minket. Mi magunk vagyunk a patkányok, akik elözönlöttük városainkat. A szenvedés csak velünk együtt szűnhet meg. 1943 óta egy lépést sem tettünk előre.
Örkény Színház, január 13.
