"Miénk az élet színháza" - Lengyel Annával, a PanoDráma színház alapítójával beszélgettünk stigmákról, beteségről és arról, hogy mi a legtöbb, amit színházzal el lehet érni.
Eljátszotta III. Richárdot, megrendezte A salemi boszorkányokat – mindkettőért kapott díjat a színikritikusoktól. A tao-ügytől azonban szomorú lesz, szerinte a szakma árulást követett el. Az interjút mégis a tudománnyal kezdjük. Novemberben ugyanis beválasztották az MTA alapította Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia rendes tagjai közé.
A kormány a családok évének nyilvánította 2018-at. Lehetett volna arról beszélni, hogy mennyire nem magától értetődő entitás a család, hogy mennyi figyelem, energia kell a működtetéséhez. Vagy arról, hogy maga a pokol is lehet. Minderről azonban nem sok szó esett.
A múltfeldolgozás ma Magyarországon beszorul egy olyan térbe, a kevesek számára hozzáférhető színházba, irodalomba, és persze a tudományba, amelynek eredményei aligha érnek el szélesebb nyilvánosságot.
Nehezen összeegyeztethető a komolytalanságot csúcsra járató társulat szellemiségével, hogy ennyire komoly – negyedszázados! – múltra tekinthet vissza, amit ráadásul két hónapig tartó eseménysorozattal ünnepelt. Mentségükre legyen mondva, a társulat vezetője, Vajdai Vilmos eredetileg a 23. évfordulót akarta megünnepelni, de sajnos kiment a fejéből, és náluk amúgy is mindig fesztivál van.