Schilling Árpád: „Maradunk a zsarnokok játékszerei”

Tavaly májusban, a Fidesz választási győzelme után jelentette be, hogy családjával Franciaországba költözik. Az emigráció kihívásairól, a színházi vezetők gyávaságáról, a #MeToo hazai fejezetében játszott szerepéről beszélgettünk, és arról is, lenne-e kanadai zöldséges.

Magyar Narancs: Épp egy éve mentek el. Beleszokott az emigrációs létbe?

Schilling Árpád: Egy Die nevű, négyezer fős francia kisvárosban élünk Drôme megyében. Szép vidék, hatalmas hegyek, kis folyók a völgyben. A két gyerek már otthon is francia iskolába, óvodába járt, itteni beilleszkedésük viszonylag könnyen ment. Én sokat jártam különböző országokba rendezni, úgyhogy ez elsősorban Lillának (a rendező felesége, Sárosdi Lilla színésznő – a szerk.) volt kihívás, főleg az, hogy a közösségi létét kialakítsa. Van egy 400 órás, ingyenes francia nyelvtanfolyam bevándorlóknak, amelyet a helyiek tartanak, önkéntesek, főleg idősek, a résztvevők pedig Oroszországtól Irakon át Nigériáig a világ minden tájáról érkeztek. Lilla erre járt. Elég volt ahhoz, hogy elkezdje a kommunikációt.

MN: Miért pont egy Lyontól 200 kilométerre lévő települést választottak, ami lélekszámát tekintve akkora, mint Pomáz lakosságának az egynegyede?

SÁ: Semmiképpen nem akartam egy nagyvárost, ahol azonnal elveszettnek érezhetjük magunkat, és a beilleszkedés miatti frusztráció megbénítja a mindennapjainkat. Die-ben él egy kedves barátunk, aki már húsz éve lakik Franciaországban. Ugyanolyan idősek a gyerekeik, mint a mieink, kézenfekvő volt, hogy tőle kérek segítséget. Nagyon sokat jelentett a praktikus és lelki támogatása.

MN: Négytagú kelet-európai bevándorló család, nem háborús menekültek, a férjnek van valami munkája is, gondolom, ez lehetett a kezdeti kép a Die-be betelepülő Schilling családról.

SÁ: Sok itt a velünk egyidős házaspár hasonló korú gyerekekkel. Ez most egy nagyon felkapott rész lett Franciaországban, az unió által is támogatott biokörnyék, sokan jöttek ide élni Párizsból és más nagyvárosokból. Hasonló gondolkodású emberek közé kerültünk, a félig franciául, félig angolul zajló kommunikációból az rajzolódott ki, hogy a társadalmi-politikai kérdések megközelítése közel hasonló ebben a körben.

 

Fotó: Németh Dániel

 

Ha az ember azt akarja, hogy a gyerekei beilleszkedjenek a helyi közegbe, ahhoz helyi szülőkkel is meg kell ismerkedni, és hát én nem vagyok bajnok az ismerkedésben, Magyarországon sem voltam ebben élenjáró. Szerencsére Lilla ezt ügyesen csinálja. Igazából ebben az emigrációban az egyik legnagyobb kihívás, hogy ellent tudj állni annak a paranoiának, amit Magyarországról hozol magaddal.

MN: Miből áll ez a paranoia?

SÁ: Hogy mindenben ellenséget látsz. Jaj, most úgy néztek ránk, jaj, most biztos elrontottunk valamit – ezekre a zsigeri reakciókra gondolok. Egy csomó olyan paranoiát hoztunk magunkkal, amit itt a helyiek segítenek lebontani. Például azzal az egyszerű mondattal, hogy látszik, hogy diktatúrából jöttetek, de nyugi, itt nem kell ennyire idegeskedni, itt mindent úgy csinálsz, ahogy akarsz, senki nem fog beleszólni.

MN: Milyen helyzetben hangzott ez el?

SÁ: Egy szülő mondta az oviban. Másik szituáció: az orvosnál automatikusan felmerül, honnan jövünk. Eddig háromszor történt meg, hogy Magyarországra az volt a reakció, hogy „Orbán”. És akkor mondjuk, hát, ööö, igen, köze van hozzá. Volt olyan orvos, aki azt mondta, szerinte Orbán egy elmebeteg. Nyilván az is hat az itteniekre, hogy Macron is használta Orbánt a saját belpolitikai csinnadrattájához, szóval itt sem kolbászból van a kerítés, de azért érdekes ez a helyzet: annyit mondasz, magyar vagy, és lemondóan bólintanak. Mindezt úgy, hogy az a bizonyos „haldokló Nyugat” köszöni, de jól van, a bolt legalsó polcáról is olyan kajákat vesz le az ember, amit Pesten csak a Rózsadombon árulnak kétszer annyiért.

És akkor jön a többi kérdés: de hát hogy lehet, hogy ilyen hosszan tart ez a rendszer? Hogy lehet, hogy ilyen sokan szeretik, amit ez az ember képvisel? És akkor itt már el kellene mélyedni a magyar néplélek elemzésében meg a történelmi-kulturális okok magyarázatában. Arra természetesen senkinek nincs cérnája, hogy ezt végighallgassa. Úgyhogy marad annyiban a dolog, hogy hát furcsák ezek a magyarok. Ez fáj.

MN: Elképzelhető, hogy még egy-két év Die-ben, és már csak legyint, ha az orvos felteszi ezeket a kérdéseket?

SÁ: Az egyik célkitűzésem az volt, hogy visszafogom magam, nem fogom a Facebookot elárasztani dühös kitöréseimmel. Ez még sikerült is valahogy, de hogy ne foglalkozzak azzal, ami Magyarországon történik, azt nem bírom megtenni. Az őrület, a morális és szellemi leépülés ilyen fokú nagyüzemét nem lehet nem megszenvedni, ha az embernek van lelke. Nyilván, ha lengyel lennék, akkor Kaczyński ámokfutása foglalkoztatna iszonyatos erővel, hogyan lehet egy ilyen bazári majomból egy negyvenmilliós ország vezetője.

 

De nem is annyira Orbán személye, hanem a rendszere okozta elbutulás és infantilizálódás az, amitől nem tudok szabadulni. Újra és újra feljön bennem a kérdés: miért történhet ez ilyen könnyen? Fizikai fájdalmat okoznak az olyan figurák, mint, mondjuk, Takaró Mihály, akit minden épeszű ember, minden normális szülő távol tartana a közoktatástól, erre mi történik… Szeretnék nem ezzel foglalkozni, hiszen a világ ezerszer tágasabb és bonyolultabb, mint amit Magyarország jelent benne, de mégsem megy.

MN: Nem kellett lengyelnek lennie ahhoz, hogy ízelítőt kapjon az ottani indulatokból. Miután a varsói Teatr Powszechny színházban lement a Zuhanás című előadása, valaki savat dobott a színpadra.

SÁ: Nem az én előadásom váltotta ki ezt közvetlenül, hanem maga a színház. Volt egy előadásuk egy horvát rendezőtől, Oliver Frljićtől, mely nagyon radikális, provokatív módon kritizálta a lengyel katolikus egyházat. Elsősorban azt, hogy amíg a pedofil papjaikat menekítik az igazságszolgáltatás elől, addig ne szóljanak bele a társadalmi kérdésekbe, főleg ne a nők hatáskörébe tartozó abortusz ügyébe. Magyarországon a kormány használja az egyházakat, Lengyelországban az egyház maga használja a politikát, cenzúrát is alkalmaz, ideológiailag nemkívánatos kulturális termékek bojkottjára szólít fel. Ez az előadás iszonyatosan nagy felháborodást keltett a konzervatív, jobboldali, katolikus hívekben.

Voltak tüntetések, egyre többször jelentek meg nyugdíjasok egyházi dalokat énekelve meg újnáci fiatalok füstbombákat eregetve. A nézők rendőrkordonon keresztül tudtak csak bemenni az előtérbe. Az én előadásom arról szólt, hogyan tud egy balliberális családból szép lassan a szélsőjobboldal felé tolódni egy fiatal. Hogyan ábrándul ki a felszínen vallott elvek és az a mögötti hazugságok, az álszentség miatt. Bejutottak erre az előadásra is ilyen tiltakozó elemek, azt is el tudom képzelni, rossz előadásra vettek jegyet, de lehet, pont erre akartak jönni.

Az előadás végén egy maró savat tartalmazó műanyag flakont dobtak fel a színpadra. Mivel ennek már a belélegzése is ártalmas, az egyik díszletes rosszul lett, kórházba kellett vinni. Lehetett volna sokkal nagyobb baj, ha a maró sav valakit eltalál. Egyébként újra dolgozni fogok náluk, s épp pár napja mesélte az igazgatójuk, hogy brutális megvonással sújtották őket.

MN: Így büntették a színházat?

SÁ: Kaczyńskiék az önkormányzati választások előtt beígértek egy rakás jóléti intézkedést, amelyekre nincs meg a fedezet. Erre a pénzügyminiszterük is felhívta a figyelmüket, amiért azonnal menesztették. Legfontosabb a hatalom megtartása, bármi áron. A pénzt egyebek mellett úgy teremtik elő, hogy támogatást vonnak el a „bűnös” kulturális intézményektől. Ez a színház durván 80 millió forintnyi megvonást kapott. Ebben nagy szerepe volt annak is, milyen álláspontot képvisel. Az „oszd meg és uralkodj” elve mindig is jól működik. Itt vannak ezek a nagyszájú, kritikus, balos művészek, hát vegyük el tőlük a pénzt, és csoportosítsuk át, mondjuk, a fiatalok családtámogatására.

Kaczyńskiék jó érzékkel ugrasztják egymásnak a társadalmi csoportokat. Egyes kérdésekben még a magyarnál is keményebb módszerekhez folyamodnak. Erre azért is van szükségük, mert náluk, Magyarországgal ellentétben, sokkal erősebb a szolidaritás. Sokkal keményebben kiállnak egymásért a kultúra szereplői. Amikor a katolikus egyház támadta ezt a varsói színházat, szinte az összes színház kiállt mellettük. Ott nem az volt a duma, hogy nem kell a politikába belekeveredni.

MN: Hasonló helyzetben nálunk mi a duma?

SÁ: „Mi nem keveredünk politikai csatározásokba, mert mi örök érvényű emberi értékeket menekítünk át.” Ezért nem fogunk megnyilvánulni sem menekültügy­ben, sem hajléktalanügyben, sem egészségügyi, sem oktatási, sem romaügyekben, sem semmiben, sőt, arra biztatjuk a munkatársainkat, hogy ők se vegyenek részt ilyen típusú rendezvényeken, mert akkor az intézmény megütheti a bokáját, és sokan utcára kerülhetnek. Wrocławban volt egy fesztivál, ahová meghívták ezt a bizonyos varsói színházat a katolikus egyházat kritizáló előadásával. A kulturális minisztérium reakciója az volt, hogy a teljes támogatását megvonta a fesztiváltól. Erre a fesztivál szervezői lemondták az összes meghívott lengyel előadást, ezzel is a szolidaritás szükségességét hangoztatva. A színházak támogatták a szervezők döntését.

MN: „Kussolás van, és mindenki sütögeti a pecsenyéjét” – ezt Alföldi Róbert mondta a Narancsnak tavaly decemberben a tao megvonása kapcsán a hazai színházi szakma hallgatásáról. Abban, hogy nincs közös fellépés, külön kiemelte a Katona, az Örkény és a Vígszínház felelősségét. Erre ön azt írta egy posztban, hogy Alföl­din kívül minden hazai színházcsináló gyáva. Ezt később úgy finomította, hogy dühében leegyszerűsítően fogalmazott, de ez a lényegen mit sem változtat; túl sokan hallgatnak ahhoz, hogy bármi is megváltozzék.

SÁ: Mindez azzal függ össze, amit én már az Orbán előtti időkben is hangoztattam, hogy a szakmának egységesnek kellene lennie alapvető szakmapolitikai kérdésekben. Nem csak a kőszínhá­zaknak, hanem az egésznek. A tao elvétele arról szólt, hogy az addigi rendszert megszünteti az állam, de a kőszínházak titkos háttéralkuk következményeként majd megkapják a kompenzációt. Tehát nem az volt a kérdés, hogy miért kell megszüntetni, ha egyszer a sportban továbbra is marad, miért nem lehet kiszűrni azokat, akik visszaéltek a rendszerrel, miért nem lehet átnézni közösen, hogy miért jött létre, és milyen előnyökkel vagy hátrányokkal járt, hanem egyszerűen csak elfogadjuk, hogy valakik így döntöttek, és kész.

 

Nem volt az ügyben szakmai fórum, konferencia, egyezkedés, nyilvános vita a szakma és a kormányzat között. Jól járt a Katona, jól járt az Örkény, és különösen jól járt a Nemzeti, és túl is léptek az ügyön. Vidnyánszky újabb csatát nyert, és bizonyította, hogy mindenről egyedül dönt, a többiek meg csöndben meghunyászkodtak, mert nem érte őket anyagi sérelem. Pontosan lehetett látni, melyek azok az intézmények, szervezetek, amelyek ennek a változásnak kárvallottjai lesznek, de ők a rendszeren kívülinek számítanak, az érdekképviseleti potenciáljuk nagyjából nulla. És ezt minden gond nélkül végignézte a szakma, mondjuk úgy, „nem kormánybarát” része, egy percig nem jelentett lelkiismereti vagy szakmai kérdést számukra.

A magyar gyakorlat az, hogy ha én jól járok, akkor befogom a számat. Így működik az egész korrupt rendszer, akár polgármesterről van szó, akár kórházigazgatóról. Nem is csak gyáva ez a hozzáállás, de demoralizáló is. Azt meg rettenetesen képmutató dolognak tartom, hogy utána azt mondják az Örkény meg a Katona vezetői, hogy cserébe akkor idén nem nyújtunk be pályázatot az NKA Színházművészeti Kollégiumához. Olyan pici pénzekről mondtak le, ami nem fog segíteni az Átriumon, amelytől 168 milliót vontak el. Az NKA-hoz nem ezért nem kellene pályázniuk, hanem azért, mert az az intézmény totálisan elvesztette alapításakor megfogalmazott szakmai jellegét, és mára a kormány támogatóinak játszóterévé silányult. De ez valamiféle szakmapolitikai állásfoglalást feltételezne, az meg ugye kellemetlen.

MN: Ezekről tudott beszélni személyesen akár Máté Gáborral, akár Mácsai Pállal vagy más színházvezetőkkel?

SÁ: Nem vagyok már beszélő viszonyban velük. A távolságtartás kölcsönös. Sajnos ma már sokkal több minden választ el minket egymástól, mint amennyi összeköt. Korábbi, egyéb megnyilvánulásaikból is úgy látom, hogy ők ezeket a konfliktushelyzeteket egyszerűen alkatilag sem fogják felvállalni. Ennél sokkal fontosabb ügyekben sem akarnak konfrontálódni. A saját területet és pozíciót védik, mert úgy gondolják, ez a maximum, amit megtehetnek.

MN: Sárosdi Lilla 2017-ben állt ki a nyilvánosság elé azzal, hogy Marton László szexuálisan zaklatta őt. A felesége ügyében ön is megszólalt. Ennyi idő távlatából hogy látja az akkori kiállásukat?

SÁ: A saját szerepemet illetően elefánt voltam a porcelánboltban. Fogalmam sem volt, mit kell ilyen helyzetben csinálni, jobban tettem volna, ha hallgatok. Ami a szakmát illeti, ez az ügy nyilvánvalóan sokként érte ezt a társaságot. Emberjogi kérdésekben, főleg nő-férfi ügyekben elég ügyetlenek és elmaradottak vagyunk. Könnyebb „genderezni”, mint komolyan gondolni valamit a témáról. Ezt onnan is tudom, hogy amikor nemzetközi szituációkban meséltem erről, hogy Lilla és más nők évtizedek után előálltak a történeteikkel, sokkolta a beszélgetőtársaimat, menyire semmit sem akart kezdeni ezzel a szakma, és hogyan hallgathattuk éveken át ezt a történetet anélkül, hogy felnőtt módon reagáltunk volna.

Elismerem, a #MeToo mozgalom sok kérdést vet fel. Egyik napról a másikra megvádolnak egy köztiszteletben álló személyiséget, a sajtó fölkapja az ügyet, a rajongók megzavarodnak, az illetőnek védekeznie kell, pereskedik vagy magyarázkodik, sokáig nem tiszta, mi is történt valójában. Az egész jelenség oka, hogy évszázadokig élt a nagy tehetségek nagy természetének romantikus mítosza. Fontos pozíciókban lévő emberek (akik alapvetően csak férfiak lehettek) a környezetük tudtával tettek – jellemzően fiatal embe­rekkel –, amit csak akartak. A felelősség nemcsak az elkövetőé, hanem a közösségé vagy baráti társaságé, akik tudnak a dologról, de hallgatnak.

A Marton-ügy kapcsán az derült ki, hogy az intézményvezetők egyszerűen nincsenek tisztában bizonyos alapvető kérdésekkel. Nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire sebezhetők nemcsak a nők a férfiakkal szemben, hanem a fiatal pályakezdők az idősebb, már beavatottakkal szemben.  Hogy hányféle módon történik megalázás, önalázás, a saját integritásomról való lemondás. Amíg nem nézünk szembe azzal, hogy a gyakorlatban nem vagyunk demokraták, addig maradunk az Orbánhoz hasonló zsarnokok játékszerei.

MN: Egy éve élnek külföldön. Mennyi időt adtak maguknak a kintlétre?

SÁ: Az a cél, hogy a gyerekeknek olyan perspektívát tudjunk adni, melyben a mobilitás és az ezzel járó szabadság adott. Itt nem meglepő számukra, ha a vízvezeték-szerelő muszlim vallású, és az sem okoz nekik problémát, ha egy meleg férfitól vásárolnak a boltban. Azzal nekem semmi problémám, ha a gyerekeim egyszer úgy döntenek, Magyarországon akarnak élni. Ha nekik a Balaton a Riviéra, oké, de ne azért legyen az, mert más lehetőség elérhetetlen számukra. Tisztában vagyok vele, hogy ez privilegizált helyzet, nem is a büszkeség beszél belőlem. Azt is tudom, hogy bármelyik pillanatban változhat a helyzet. De szívesebben lennék Kanadában zöldséges, mint Magyarországon színházigazgató.

MN: Gondolom, ebben az új helyzetben egyelőre ön a családfenntartó, a rendezéseiből származik a fő bevételük. Milyen gyakorisággal hívják rendezni európai színházak?

SÁ: A tavalyi szezonban négy bemutatóm volt. Stuttgartban operát rendeztem, Zágrábban, Berlinben és Drezdában a saját írásaimat vittem színpadra. Utóbbiakban Zabezsinszkij Éva, Jakab Juli és Dunajcsik Mátyás voltak az írótársaim. Stuttgartban a Lohengrint rendeztem. Az operaház intendánsával, Viktor Schonerrel még a Bajor Állami Operaházból ismerjük egymást, nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy az igazgatását az én rendezésemmel nyitotta meg. Szép sikert arattunk, egy németországi internetes szavazáson az évad legjobb produkciói közé választották a miénket.

Volt egy magyar munkatársam is, Bányai Tamás világítástervező. Zágrábban és Drezdában nagyszerű színészekkel dolgoztam együtt. Előbbiben a kritika és a közönség is ünnepelte az előadást. A Berliner Ensemble-beli munka izgalmas kihívásnak tűnt, de dermesztő rémálommá vált. A színészek többsége annyira arrogáns volt, hogy örültem, hogy túléltük. Nagy bukás volt. Ebből is látszik, hogy ez a nemzetközi szabadúszó lét komoly nehézségekkel jár. Ki tudja, milyen emberekkel hoz össze a sors, mennyire tudom megértetni magam velük, mennyire nyitottak, együttműködőek stb. A közeljövőben Varsóban és San Franciscóban fogok dolgozni, utóbbiban a fegyvertartás kérdése lesz a téma, és spanyol ajkú bevándorlók lesznek a közreműködők.

(Az interjúnk a Magyar Narancs hetilap augusztus 22-i számában jelent meg, most újraközöljük teljes terjedelmében online.)