Magyar Narancs: Produkciós cégként, majd 2017 szeptemberétől az Átrium üzemeltetőiként a kezdetektől magánszínházban és pénzügyileg megtérülő projektekben gondolkoztatok, befektetőktől kértetek pénzt – keresni akartatok, de csak azért, hogy új darabba fektethessétek a pénzt. Így jött létre például a Vaknyugat, az Igenis, miniszterelnök úr!, Az Őrült Nők Ketrece. Csakhogy taopénz nélkül ez nem megy. Sikeresnek értékelitek a kísérleteteket?
Ugrai István: Felmértük a körülményeket és készítettünk egy tervet, így kerestünk meg befektetőket az egyes előadásokhoz. Már 2017 nyarán fényesen igazolódott a kísérletünk: lehet olyan színházi helyet csinálni ebben a városban, amely úgy szórakoztató, hogy közben művészi hozzáállása társadalmilag érvényes, gondolkodtat, szórakoztat, kritikus, fontos. Nekem a halálom a művészszínház, a magasművészet és a szórakoztató színház, populáris kultúra éles elválasztása. A mi kísérletünk azt mutatta meg, hogy ez a szétválasztás nem feltétlenül jogos. Lehet keverni a minőségeket, és közben mi közszolgálati tevékenységet is felvállaltunk, működött színházi nevelési projekt, kortárs galéria. Ráadásul ez még üzletileg is sikeres lehet akkor, ha 80 százalék jegyár-kiegészítést összeszedünk a piaci szereplőktől tao címén. Lehet azt mondani, hogy ez sok volt, de a taoköltések szerintem megtérültek azzal, hogy a kulturális szektort pörgeti maga a színház működése. A lényeg, hogy amit akartunk, azt megcsináltuk, hiába mondták mások, hogy nem lehet. Csak közben megváltoztak a körülmények.
Zsedényi Balázs: A taotörvények szerint az idén 218 millió forintot szedhettünk volna be a cégektől. Ez így kimondva sok, de azt látni kell, hogy ez a harmada egy hasonló méretű színházi intézmény éves állami támogatásának. Vagyis ez egy jóval olcsóbb rendszer lehetett volna. A legtöbb állami kőszínház egy nézőre eső állami támogatása 3500 és 7000 forint között van, és ebben most nincsenek benne a kiemelt intézmények, például a Nemzeti Színház. Az olyan fővárosi fenntartású kőszínházakban, mint a Thália, Madách, Újszínház, Radnóti az állam átlagban mintegy 5 ezer forintot tesz bele egy jegybe. Az Átriumban ez 2019-ben papíron 500 forint, tényszerűen pedig eddig 166 forint, mert mostanáig ennyi minisztériumi kompenzációs támogatás érkezett meg: a megítélt összeg harmadát kaptuk meg július végén.
MN: 218 milliós taotámogatással számoltatok, lement az évad, és az állam júliusban kompenzáció címén utalt 16 milliót. Miért pont 50 millióval kompenzálnák a tao kiesését?
Zsedényi Balázs: Jó kérdés, érdemes feltenni a kulturális államtitkárságnak. Ha kapsz rá választ, mondd el nekünk is. A második harmada további feltételekhez van kötve, azt írják, akkor fizetik majd ki, ha lesz forrás továbbra is.
Ugrai István: Értelmezhetetlen, bizonytalan, kiszámíthatatlan az egész. Mi szerettünk volna párbeszédet a döntéshozókkal, de soha senki semmilyen érvünkre nem volt kíváncsi. Írtunk levelet az államtitkárnak, nem érkezett válasz. Amikor a minisztérium megelégelte, hogy minden héten felhívjuk őket, adtak egy másik telefonszámot, amivel szintén nem mentünk semmire. A munkatársak egyébként borzasztóan kedvesek voltak, és jelezték, sajnálják a történteket.
| ||
MN: A kormányzati kommunikációban elhangzott, hogy a kompenzációt az elmúlt 3 év taotámogatásainak átlagából számolják ki.
Zsedényi Balázs: Ez már azért is problémás, mert utólag találták ki, a lehívható taopénzeket mindig az előző év jegyeladásaiból kellett kiszámolni. Ráadásul a hároméves átlagolás hatalmas aránytalanságokat eredményez az elmúlt három évben elindult színházaknál. Az Átrium például nézői szempontból folyamatosan működött, csakhogy volt egy üzemeltetőváltás, emiatt a mi cégünk 2017-ben csak négy hónapos releváns volumenű üzemelést tudott felmutatni.
Ugrai István: Átlagolták a négy hónapot az előtte lévő évek szinte nullájával, és hopp, bűvésztrükk, kijött egy szám. Fekete Péter kulturális államtitkárt levélben kértük, hogy vegyék figyelembe egyedi helyzetünket, különben semmilyen értelemben nem lesz arányos a támogatási rendszer. A kulturális államtitkárság nem válaszolt.
MN: Per pillanat tehát bő 200 millió forint hiányzik annak az évadnak a költségvetéséből, amelyik most véget ért, és ha bejön a további kétszer 16 millió, akkor ez a mínusz lemegy mintegy 170 millió forintra.
Zsedényi Balázs: Az épület üzemeltetésének ötéves üzleti terve olyan törvényi garanciára volt felépítve, amelyet az üzletmenet szempontjából visszamenőlegesen eltöröltek. Az utolsó pillanatig reménykednünk kellett abban, hogy komolyan vehető összeg lesz a kompenzáció. Novemberben módosították a törvényt, és csak áprilisra körvonalazódott, mennyit kapunk – miközben egy átlagos előadás megvalósulása az ötlettől a bemutatóig másfél év. A megtérülés pedig a taorendszerben körülbelül két év volt. Nem véletlenül kondították meg többen decemberben a vészharangot: hogyan tervezzenek műsort, ha nincs meg az éves költségvetés? Vakon hirdetett műsort mindenki, mi is. Az évad végére, nyáron jutottak pénzhez a kőszínházak, így utólag állhatott össze a költségvetés, ha összeállt. Ugyanakkor ezeknél a színházaknál a taotámogatás egy láb volt a háromból az önkormányzati és állami támogatás mellett. Nálunk ez volt az egyetlen láb.
Ugrai István: Egy állami színháznál egészen mást jelent a megtérülés, a modell nem üzleti alapú, ha mínuszba kerül az év, megoldják jövőre. Az Átriumnak más szemlélettel kellett működnie. Hozzáteszem, általános jelenség, hogy a magyar színházi szakma mindenben az államtól várja a megoldást. Elfogadja a rendszer adottságait és önkényes változtatásait, csak azt jelzik, hogy dühösek, ha nem küldik a pénzt.
MN: Honnan és kinek hiányzik most ez a mintegy 170 millió forint?
Zsedényi Balázs: Például a befektetőktől, akik persze vállalták a kockázatot, de annak a kockázatát, hogy megbukik az előadás. És az előadások nem buktak meg, még sincsenek a pénzüknél. Ez a modell a filantróp befektetőkre alapozott: nemcsak azért adtak pénzt, hogy megtérüljön, hanem mert támogatni akarták a kultúrát. Nem véletlen, hogy ha megtérült a befektetésük egy-egy előadással, azonnal visszaforgatták a pénzt a következőbe.
Most ez a pénz mindig máshonnan hiányzik, egyik folttal tömjük be a másikat. Szétrobbantottuk a színházi infrastruktúrát, nincs már állandó kelléktár, fénytár, öltöztető, semmi nincs, ami a produkciók kiszolgálásához szükséges. Volt pár tucat munkatárs, ma öt alkalmazottja van a színháznak. A munkatársak 90 százalékát el kellett küldenünk. Innentől ez jóval bizonytalanabb és kiszámíthatatlanabb rendszer. Azért fontos egyébként, hogy legyen saját kelléktár, fénytár, mert ezek a szakemberek ugyanúgy betanulják az előadásokat, mint a színészek. Ha új világosító kell, akkor új próbát kell kiírni, ami pluszköltség. Van olyan a magyar színházi életben, hogy másnap már más fényeli az előadást, sokszor látható is ennek az eredménye. Itt ilyet nem lehet, mert akkor abba kell hagyni.
Ugrai István: Horribilis jegyárakkal tudunk csak tovább működni, úgy, hogy a nézők már eddig is sokat adtak nekünk. Adományként 10 millió forint fölötti összegben támogatnak minket ebben az évben. Sokszor a támogatás mellé levélben azt is megírták, miért fontos nekik, hogy létezzen az Átrium. Ezekből a történetekből könyvet lehetne írni, álmunkban nem gondoltuk volna, hogy ennyire fontos az embereknek.
MN: Ha racionális alapon végiggondoljátok, mi az a határpont, ahol már inkább abba kell hagyni?
Zsedényi Balázs: A törvénymódosítás másnapján azt kellett volna mondani, köszönjük szépen, ennyi volt.
MN: Miért nem mondtátok?
Ugrai István: Akkor még nem tudtuk, milyen döntést fog hozni Fekete Péter államtitkár, Kásler Miklós miniszter és a tanácsadó testületük, ami az egész hóbelevanc spiritusz rektora. Ugyanis az volt a duma, hogy aki becsületesen dolgozott, annak nincs miért aggódnia. Itt egy széknyi taomachinálás nem volt, a jegyrendszerünkben szinte név szerint megvan, ki hol ült. Úgy tudom, ilyen nyilvántartása nem mindenkinek van. Úgy gondolom, állampolgári kötelességem, hogy az államban bízzak. Ha azt mondja az állam képviselője, hogy nem érhet hátrány, akkor az úgy lesz. Addig hiszek ebben, amíg nem történik meg az ellenkezője. És aztán megtörtént.
| ||
MN: Mégis itt ülünk most az Átrium előterében, előttünk van a szeptemberi–októberi műsor.
Ugrai István: Így van, csak éppen az emberek szélnek lettek eresztve, lefújtuk a Kasszasiker című új előadást, levettük a repertoárról a Krakkent és a Chicagót. Ez így már nem egy színház. A színház műhely, közösség, és ennek vége van. Mi az előadásainkat játsszuk, amíg lehet. Az Átriumot megpróbáljuk fenntartani, de azt a színházi műhelyt, amelyik itt működött szűk három évig, legyen világos, kivégezték. Azt a sikeres színházcsinálási modellt is, amiről beszéltünk. Anélkül, hogy meghallgattak volna. A színház nem attól színház, hogy előadásokat játszanak benne, az még csak színpad. A színház élő, alkotó közösség, aminek folyamatosan újra kell fogalmaznia önmagát, ez a munka élteti a régi előadásokat is, különben csak újrajátszó helyről beszélünk.
Zsedényi Balázs: Az új működési modellünk az, hogy játsszuk a régi darabjainkat magas jegyáron, és közben kiadjuk rendezvényekre a házat. Innentől megfordult a logika, a rendezvényekhez kell igazítani a játszási napokat, mert bevételt kell termelni folyamatosan, hogy 3–5 év alatt kihozzuk nullára az elmaradt kötelezettségeinket. Ez szerintem morális kötelességünk is. Azért nem fejeztük be novemberben, mert nem voltunk érzelmileg sem abban az állapotban: hétévnyi munkánk van ebben, nyilván az utolsó csepp vérig küzdünk érte. Évi százezer ember fordult meg itt, estéről estére több száz ember jött el, fontossá vált, ami itt felépült, nem fogjuk elengedni csak úgy. Úgy éreztük, muszáj harcolni. A támogató nézők mellett a színészek, zenészek, öltöztetők, táncosok, a műszak – mindenki komoly áldozatot hozott azért, hogy az épület végig tudja csinálni az évadot. Konkrétan lemondtak a bevételeik egy részéről.
Ugrai István: Csodálatos, hogy az ember mögött ilyen csapat van. És ez kötelezettségekkel jár, nem rossz értelemben.
MN: Vannak tartozásaitok?
Zsedényi Balázs: Rengeteg pénzzel tartozunk.
Ugrai István: Lehetne csődöt jelenteni, szóval ki lehetne ebből azért szállni. Mi inkább úgy gondoljuk, mindent megpróbálunk. Meg nem is akartuk áprilisban kihúzni a talajt olyan szakemberek lába alól, akik már nem tudnak új munkákat elvállalni a következő évadra. Racionális döntés lett volna és lenne, és nem is ránk haragudnának szerintem, mert tudják, hogy nem mi teremtettük ezt a helyzetet. És azt is tudják, hogy ki.
Zsedényi Balázs: Ezt a befektetőink is tudják, és megértőek. Senki nem áll itt, hogy hol van a pénze, persze tudják azt is, hogy per pillanat esélyünk sincs arra, hogy érdemben ebből bármit törleszteni tudjunk.
MN: Októberig van műsorrend. Mi lesz decemberben? Januárban?
Ugrai István: Ha megveszik a drágább jegyet is, akkor 8–10 előadás lehet januárban, februárban is, mellette a rendezvények. Aki kifizeti a bérleti díjat, az jöhet.
Zsedényi Balázs: Természetesen közben megpályázunk minden lehetőséget. 22 témában írt ki az Emmi pályázatot, 10-re beadjuk a pályázatunkat. Kíváncsiak vagyunk, hogy a humorral és pozitív érzésekkel átszőtt nemzettudat-fejlesztési pályázaton mennyivel fognak támogatni, de pályáztunk a Summa Artiumnál is. Hozzáteszem, a 16 milliós támogatási szerződésünkben is szerepel egy mondat arról, hogy vállaljuk a pozitív nemzettudat erősítését.
Ugrai István: Ezt mi nyilván megvalósítjuk, különben nem kaptuk volna ezt a támogatást sem.
MN: Milyen volt az Alföldi rendezte Chicago búcsúelőadása?
Ugrai István: A világ legcsodálatosabb dolga. Megpróbáltuk jelen időben eljátszani, ez nem volt nehéz feladat, csak elmondtuk az eredeti szöveget: „Köszönjük szépen önöknek, hogy olyanná teszik ezt az országot, amilyen.” Az eredetiben Illinois állam himnusza szólal meg a darab végén, ezt a mi előadásunk a Szózatra fordította le. Jól szólt.
MN: Csak azért is? Dacból végigcsináljátok utolsó leheletig?
Ugrai István: Van valami abban, amit mondasz.
MN: Ez színházi performance-nak tűnik nekem, a magyar állam díszletei között.
Ugrai István: Hát igen, csak néha az embernek elege van, mert nem performance-ot akar, hanem inkább nyugiban dolgozna… Dacos, de nem valami ellen, mert a mi dacunk az egész helyzet abszurditásának a megéléséből fakad. Itt van egy helyzet, ami racionálisan nem jöhetett volna létre. Ebben telnek itt a mindennapok. Az előző rendszer pénzt adott, a mostani meg témát, mondta pár éve Pintér Béla, de ezen túl vagyunk szerintem. Már az abszurdot éljük meg minden egyes nap: vedd elő Örkényt, kiderül, hogy sültrealista írások. Csak azt írja le, ami ma van. Az önmagába harapó kígyó ehhez az egészhez képest tök egyenes vonalzó.
