Magyar Narancs: Orosz anyuka és magyar apuka gyerekeként születtél Budapesten - milyen volt a gyerekkorod két nyelvvel, két kultúrával?
Tompos Kátya: Gyerekként mindenki természetesként éli meg, ami történik vele; nekem is természetes volt, hogy a családom fele orosz, a fele pedig magyar, és hogy mindkét irányból elég nagy a rokonság, de mindenki messze él tőlünk: anyai ágon Moszkvában, apain pedig Dél-Magyarországon. Egyedül kamaszként volt néha nehéz, mert olyankor mindig nagyon szeretne valahová tartozni az ember, én viszont sose tudtam, hogy hová tartozom. Ugráltam a közösségek között, mindenhonnan akartam egy kicsit. Nagyon sokáig fészkelődtem, aztán kikötöttem végül az "alkotásnál": eleinte rajzoltam, aztán elkezdtem írogatni, mindenféle verseket kitalálni, papírra vetni mindazt, ami összefonódott bennem. Érdekes, sok olyan szófordulatot használtam és használok a magyarban is, vagy úgy rakok össze egy-egy mondatot, ahogy egy orosz tenné, pedig itt nőttem fel. Néha valahogy mégis oroszul jutnak eszembe az érzelmek, van, hogy úgy tudom magam pontosabban kifejezni, még ha tudom is, hogy nyelvtanilag helytelen. Az éneklés az óvodában kezdődött: az orosz nagymamám és a testvére sokat léptek fel Oroszországban népdalokkal, és apukámnak is nagyon jó hangja volt - gondolom, innen jött. De komolyan énekelni csak Bagó Gizella tanítványaként kezdtem, aki Nyina Dorliak professzor asszonynál, Szvjatoszlav Richter feleségénél tanult. Õ nemcsak énekmesterem, hanem nagyon fontos ember az életemben, aki emberileg, érzelmileg is támogat. A zenés szerepeimet aligha tudnám nélküle megcsinálni. Táncoltam is még, de csak ahogy a gyerekeknél lenni szokott, amikor különböző szakkörökre viszik őket a szüleik.
MN: Sokat jártál Oroszországban?
TK: Igen, bár régebben ritkábban volt rá alkalom, de mostanában szerencsére egyre többször tudjuk meglátogatni a moszkvai rokonságot.
MN: Játszottál már Csehovot, Osztrovszkijt - segített benne mindez?
TK: Segített, mert én úgy gondolom, hogy többet tudok adni ezáltal - ez viszont néha idegesíti a rendezőket. Engem pedig az idegesít, ha érzem, hogy valami nem úgy működik, ahogy kéne, de nem tudom elmagyarázni a rendezőnek, hogy mit kellene változtatni; nekem nincs rendezői agyam. Azt gondolom, Magyarországon nagyon kevesen tudnak jól Csehovhoz nyúlni.
MN: Ezekkel a problémákkal együtt is szeretsz orosz darabokban játszani?
TK: Persze, nagyon. Hiába gondolom, hogy valamit jobban tudok, nem szabad elfelejteni, hogy a rendező lát kívülről, és ha én öntörvényű vagy ideges vagyok, az annak a jele, hogy még nem állok készen a szereppel. Hiába van szó orosz drámáról, attól még nincs meg kapásból a karakterem: van egy mag, amiből el lehet indulni egy úton, de utána még nagyon sokat kell dolgozni azon, hogy a végeredmény is jó legyen.
MN: Egyszer azt mondtad, drámát játszani mindig kínszenvedés.
TK: Nehéz komoly, durva lelki folyamatokat megélni - tehát nehéz játszani is. Az is nehéz, ha az ember magától él át olyan dolgokat, amik megviselik, ráadásul a színpadra úgy kell kiállni, hogy tudod, ma ezt mindenképp át kell élned, ha akarod, ha nem.
MN: Tehát nem is játszani, hanem megélni nehéz?
TK: Persze, nem a technikáról van szó. Ha valaki rutinból is meg tudja csinálni, az más kérdés.
MN: Lehet ilyesmit rutinból játszani?
TK: Biztos lehet, de számomra nem érdemes, a színpadon történnie is kell valaminek. És én nem is vagyok az a típus, akinek semmiség egy komoly szerepet eljátszani, én nem tudok jól hazudni, az rögtön meglátszik rajtam. A másik út gyötrelmesebb, mégis jó érzés, amikor kiszabadulnak belőled a feszültségek, megszabadulsz egy csomó negatív energiától, a végére kellemesen elfáradsz, és azt mondod, hogy ez ma jól ment, jól sikerült. Akkor kaptak belőle a nézők is. Ilyenkor nagyon jólesnek a pozitív visszajelzések, mert azt sugallják, hogy nem volt hiábavaló, hogy nem "szenvedtem" hiába, akkor látom, hogy mindez másokat is megérintett.
MN: És mi lenne, ha nem érkezne pozitív visszajelzés? Ha nem lenne siker? Ha olyan darabban játszanál, aminek a szünetében hazamennének a nézők?
TK: Nagyon nehéz lenne, de valahogy úgy vagyok már bekódolva, hogy tudom: akkor is meg kell csinálni, hinni kell benne. Olyan ez, mint a Sirály végén, amikor Nyina elmondja, hogy a legfontosabb megtanulni tűrni. Ez nagyon igaz: sokszor csak úgy lehet végigvinni, ha az ember eltűr nagyon sok mindent, és végig hisz abban, hogy érdemes folytatni.
MN: Te is jutottál már idáig?
TK: Rengetegszer. De ezek a gondolatok, hogy nem kéne-e abbahagyni, mindig hoznak magukkal egy másik lökést. Hogy azért is megcsinálom, igenis megmutatom, akkor is túlélem - és ettől erősebb leszek.
MN: Tehát a siker is, a kudarc is erősít? Elég szerencsés együttállás.
TK: Igen, csak jól kell feldolgozni mindkettőt. De nem szerencse ez: rengeteg energiát fektetek abba, hogy jó pszichológusa legyek önmagamnak, és van körülöttem pár olyan ember, aki nagyon jól ismer, és helyre tud tenni egy-egy mondattal.
MN: Pár éve azt mondtad, nem áll a szádra, hogy azt mondd magadról, színész vagy...
TK: Igen, mert az nagyon behatárolt. Mi van, ha mégis más lesz belőlem?
MN: ...de most már játszol-játszottál 21 előadásban, 13 filmben, 7 különböző színpadon.
TK: Már eléggé színészként kezelnek, ezt el kell fogadnom, már nincs mentség (nevet). Nem vagyok már az a kisgyerek, aki azt mondja, hogy "jaj, de jó lenne, ha egyszer majd színésznek neveznének!". Már komollyá vált a dolog, ez a szakmám, ebből van diplomám - ez is olyan fura, hogy az ember egyetemre jár, hogy színész legyen, elvégzi, és aztán, ha megkérdezik, hogy te mi vagy, kislány... Bohóc!
MN: Még nem töltötted be a huszonhatot, de már a harmadik nagyszínházi társulatnak vagy a tagja. Nem volt rossz mindig nagyon hamar eljönni?
TK: Mindig bennem volt az az érzés, hogy milyen jó is lenne csak egyvalahová tartozni, de eddig még nem volt olyan, ami egymagában kielégített volna. Szeretem, hogy ilyen sok produkcióban veszek részt egyszerre, hogy ilyen színes a repertoárom; volt például, hogy egyik nap komoly drámát játszottam, másnap pedig egy revüben táncoltam, és bár most többet vagyok a Nemzetiben, még játszom a bárkás előadásokban is. Ha áthívnak az egyik helyről egy másikra, mindig úgy érzem, hogy bár nagyon megszerettem már itt az embereket, asszimilálódtam is talán, de van egy új lehetőség, mi van, ha nem próbálom ki? Nem vagyok még ötvenéves, hogy azt mondhassam, már kitapostam a helyem; megbánnám, szégyellném magam, ha nem használnám ki a lehetőségeket.
MN: Az egyetem után rögtön a József Attila Színházba szerződtél. Ez sokaknak furcsa lehet: többen úgy tartják, hogy nem túl jó nevű színház.
TK: Nagyon jól éreztem magam ott, nagyon erős volt a színészek közti kapocs. Persze egyfajta népszínházként nyilván meghatározott a repertoár jellege, de nekem rengeteg lehetőségem volt, elhalmoztak jó szerepekkel. És hogy mennyire jó a neve, az szerintem meg fog változni most, hogy odament rendezni Zsótér Sándor, aki, úgy tudom, szeretett a színészekkel dolgozni, a színészek nagyon jók is voltak az előadásában, és a POSZT-on nem is tudom, hány díjat nyert.
MN: Hogy szerződtél aztán a Bárkához?
TK: Alföldi Robi látott játszani Kecskeméten, aztán megnézett a József Attilában, és amikor igazgató lett, elhívott a Bárkába. Fájt a szívem, hogy elmegyek, de tudtam, hogy jó lesz egy egészen más világot kipróbálni.
MN: A Bárkában aztán két szerep mellett két darabba is be kellett ugranod.
TK: A Koldusoperára például négy napom volt felkészülni. Sose volt még ilyen nehéz dolgom: dalokat, szövegeket, mozgásokat kellett ennyi idő alatt megtanulnom, holott az is jó időbe telik, mire egy dal igazán belemegy az ember torkába. Annyira be lettem állva a tanulásra, hogy tárgyak is eltűntek akkor az életemből, amiket a mai napig nem találok: mert kizárólag olyan részeit használtam az agyamnak, amik csak Polly szerepére koncentráltattak. Ilyenkor aludni is csak félig tud az ember; közben a szöveg megy a fejében.
MN: Ezután Alföldi hozott magával a Nemzetibe. Most sem merült fel, hogy maradj a Bárkában?
TK: Felmerülni mindig felmerült, a József Attilában is, de mindig erősebb volt a kíváncsiság. Kétféleképp dönthettem rosszul, de így legalább úgy érzem, hogy az én döntéseim voltak, nem hibáztathatok értük senkit. Nagyon szeretem ezt a társulatot, és nagyon becsülöm az itteni színészeket. Nem is lehet őket nem becsülni.
MN: Mit gondolsz Alföldi János vitézének hazafiasságáról? Mert egyrészt lehet mindent szó szerint érteni, hogy hogyan nyílnak az Alföldön a pipacsok, és hogy "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza"...
TK: Engem ez elérzékenyít. Petőfi verseit általános iskolásként könnyen fel lehet fogni, de csak később érzi át az ember igazán a sorait.
MN: ...másfelől mintha néha idézőjelbe lenne téve mindez, a hatalmas, megfoltozott zászlóval, meg egy-egy szándékosan eltúlzott gesztussal.
TK: Persze, nem egyoldalú, vannak a történetnek komolyabb és viccesebb, mesés részei is, de mindez mégiscsak nagyon szép, tényleg benne van a hazafias életérzés a humoros és komoly oldalával együtt.
MN: Manapság sajnos mégis átszíneződtek az olyan szavak, mint hazafias vagy nemzeties.
TK: Erről rossz embert kérdezel, én abszolút nem foglalkozom politikával. Robi csak annyit mondott, hogy a lyukas zászló összevarrása arról szól, hogy össze kéne végre foltozni ezt az országot. Ez egy nemes gondolat, remélem, átjön az előadásban.
MN: Évek óta játszol, énekelsz és zenélsz a Spinozában a De jajj! - Cigánykabaréban is.
TK: Harmadéves egyetemistaként egy barátunk, Balogh Rodrigó megkeresett minket (Szőcs Arturral és Zöld Csabával - K. B.) az ötlettel. Mind nagyon szeretjük a cigány kultúrát, a cigányzenét meg az egész életörömöt, szabadságot, ami jellemző rájuk. Kerestünk meséket, szövegeket, zenéket, és összeraktunk egy előadást. Igazi örömjáték lett: nagy felüdülés volt valami olyat csinálni, amit csak mi magunk hoztunk létre. Ilyen volt a Legénytoll is, szintén a Spinozában.
MN: Nagyon természetesen mondod, hogy szeretitek a cigány kultúrát, pedig manapság nem olyan magától értetődő dolog ez. Van valami misszió jellege ennek a projektnek?
TK: Misszió jellege csak később lett egyes nézők számára, akik fontosnak tartják, hogy van egy ilyen előadás. Mi nem számoltunk ezzel, tényleg örömjáték volt számunkra. Jó is, hogy nem missziónak indult, mert akkor elrontaná az egészet bennünk egy görcs, hogy hogyan is feleljünk meg az elvárásoknak. De valóban, néha nagyon zárkózottak és előítéletesek vagyunk. A roma kultúra is nagyon erős, sosem fogjuk tudni teljesen összekeverni a magyarral, mindig lesznek eltérések. Ezt el kellene fogadni, venni kell a fáradságot, hogy ne csak azt mondjuk és lássuk, miért nem szeretünk valamit, hanem azt is, hogy miért igen.
