Online újcirkusz

Mégis szuperhősök

Freak Fusion: Restlesslegs

Színház

Az összes színház közül messze a Trafó online programja a legérdekesebb. Mégpedig azért, mert ezek a produkciók nem a valós színházi teret akarják a virtuális térben megkettőzni, az ugyanis – mint bebizonyosodott – minden esetben a valóság gyenge és nehezen élvezhető másolata lesz.

A Trafó azonban mintha arra kérte volna a náluk rendszeresen fellépő társulatokat, hogy készítsenek olyan produkciókat, amelyek az online megjelenési forma miatt olyan többletet adhatnak számunkra, amit offline nem tapasztalhatnánk meg. Így forgatott a Tünet Együttes filmet A tünetegyüttes című előadásából, a Dollár Papa Gyermekei az Otthont gondolta újra a dogmafilmek stílusában, Fekete Ádám pedig izgalmas online performance-ot hozott létre gmail-fiókjának piszkozatok mappájából (Levél anyámhoz).

Ebbe a sorba illeszkedik a Freak Fusion nevű újcirkusztársulat szeptemberben bemutatott előadásából létrehozott izgalmas projekt, amely a számítógépes játékok világát és az újcirkusz műfaját ötvözi, és amelyben a szereplők szemszögéből követhetjük az eseményeket. A darab arról mesél nekünk, hogy a cirkuszművészek nem szuperhősök, aztán közben meg mégis megmutatja, hogy azok.

A produkció elején rövid portrékat kapunk az öt szereplőről (Csuzi Márton, Daniel Relle, Gaia Santuccio, Lennart Paar, Zoletnik Zsófia) nagyjából úgy, mint bármelyik videójátékban: megismerjük magasságukat, testsúlyukat, erősségeiket, gyengeségeiket. Ennek elvben azért lesz később jelentősége, mert két jelenet között egy kattintással választhatunk, hogy az adott két szereplő közül melyik szemszögéből szeretnénk látni a következő jelenetet. Ám a gyakorlatban az itt leírt szövegek nem annyira kapcsolódnak a produkciókhoz, inkább csak a virtuális játék illúzióját keltik. Amikor két szereplő közül választhatunk, akkor ugyanis arról döntünk, hogy melyik kameraállásból szeretnénk látni az adott jelenetet, vagyis hogy melyik szereplő fején legyen a GoPro. Hogy a kiválasztott szereplőnk a tér melyik részén áll majd, azt persze nem tudjuk előre, tehát valójában annyi történik, hogy kiválasztjuk a nekünk szimpatikusabb művészt. A truváj inkább az, hogy minden alkalommal olyan perspektívából látjuk az előadást, amelyből sosem látnánk élőben: ott állunk a színpadon, mi ugrunk fel, mi szaltózunk, mi kapaszkodunk – ez pedig sokszor azt eredményezi, hogy egyáltalán nem látunk semmit a bemutatott számokból.

Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!

Figyelmébe ajánljuk