Online újcirkusz

Mégis szuperhősök

Freak Fusion: Restlesslegs

Színház

Az összes színház közül messze a Trafó online programja a legérdekesebb. Mégpedig azért, mert ezek a produkciók nem a valós színházi teret akarják a virtuális térben megkettőzni, az ugyanis – mint bebizonyosodott – minden esetben a valóság gyenge és nehezen élvezhető másolata lesz.

A Trafó azonban mintha arra kérte volna a náluk rendszeresen fellépő társulatokat, hogy készítsenek olyan produkciókat, amelyek az online megjelenési forma miatt olyan többletet adhatnak számunkra, amit offline nem tapasztalhatnánk meg. Így forgatott a Tünet Együttes filmet A tünetegyüttes című előadásából, a Dollár Papa Gyermekei az Otthont gondolta újra a dogmafilmek stílusában, Fekete Ádám pedig izgalmas online performance-ot hozott létre gmail-fiókjának piszkozatok mappájából (Levél anyámhoz).

Ebbe a sorba illeszkedik a Freak Fusion nevű újcirkusztársulat szeptemberben bemutatott előadásából létrehozott izgalmas projekt, amely a számítógépes játékok világát és az újcirkusz műfaját ötvözi, és amelyben a szereplők szemszögéből követhetjük az eseményeket. A darab arról mesél nekünk, hogy a cirkuszművészek nem szuperhősök, aztán közben meg mégis megmutatja, hogy azok.

A produkció elején rövid portrékat kapunk az öt szereplőről (Csuzi Márton, Daniel Relle, Gaia Santuccio, Lennart Paar, Zoletnik Zsófia) nagyjából úgy, mint bármelyik videójátékban: megismerjük magasságukat, testsúlyukat, erősségeiket, gyengeségeiket. Ennek elvben azért lesz később jelentősége, mert két jelenet között egy kattintással választhatunk, hogy az adott két szereplő közül melyik szemszögéből szeretnénk látni a következő jelenetet. Ám a gyakorlatban az itt leírt szövegek nem annyira kapcsolódnak a produkciókhoz, inkább csak a virtuális játék illúzióját keltik. Amikor két szereplő közül választhatunk, akkor ugyanis arról döntünk, hogy melyik kameraállásból szeretnénk látni az adott jelenetet, vagyis hogy melyik szereplő fején legyen a GoPro. Hogy a kiválasztott szereplőnk a tér melyik részén áll majd, azt persze nem tudjuk előre, tehát valójában annyi történik, hogy kiválasztjuk a nekünk szimpatikusabb művészt. A truváj inkább az, hogy minden alkalommal olyan perspektívából látjuk az előadást, amelyből sosem látnánk élőben: ott állunk a színpadon, mi ugrunk fel, mi szaltózunk, mi kapaszkodunk – ez pedig sokszor azt eredményezi, hogy egyáltalán nem látunk semmit a bemutatott számokból.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Nem tud úgy tenni, mintha…

„Hányan ülnek most a szobáikban egyedül? Miért vannak ott, és mióta? Meddig lehet ezt kibírni?” – olvastuk a Katona József Színház 2022-ben bemutatott (nemrég a műsorról levett) Melancholy Rooms című, Zenés magány nyolc hangra alcímű darabjának színlapján.

Nyolcadik himnusz az elmúlásról

Egy rövid kijelentő mondattal el lehetne intézni: Willie Nelson új albuma csendes, bölcs és szerethető. Akik kedvelik a countryzene állócsillagának könnyen felismerhető hangját, szomorkás dalait, fonott hajával és fejkendőkkel keretezett lázadó imázsát, tudhatják, hogy sokkal többről van szó, mint egyszeri csodáról vagy véletlen szerencséről.

Szobáról szobára

Füstös terembe érkezünk, a DJ (Kókai Tünde) keveri az elektronikus zenét – mintha egy rave buliba csöppennénk. A placc különböző pontjain két-két stúdiós ácsorog, a párok egyikének kezében színes zászló. Hatféle színű karszalagot osztanak el a nézők között. Üt az óra, a lila csapattal elhagyjuk a stúdiót, a szín­skála többi viselője a szélrózsa más-más irányába vándorol.