Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt, hogy Émile Ajar kultikus regényének négyszereplős színpadi változatában, a Rózsavölgyi Szalonban Momót, az arab kisfiút elevenítsd meg?
| ||
Margitai Ági: Lőrinczy Attila készítette a regény színpadi átdolgozását, először ő gondolta rólam, hogy inkább vagyok egy „kongói gyerekkatona”, mint Rosa mama, a haldokló öregasszony. Amikor Zimányi Zsófia Alföldi Róbertet kérte fel rendezőnek, ő is azt mondta, hogy Momo szerepét nem lehet megcsinálni egy gyerekkel. Több tapasztalatot igényel, hiszen ő az a központi figura, aki a történetet elmeséli. Eleinte tartottam tőle, a szöveg mennyiségétől is féltem. Kihívás egy korombeli nőnek egy tizennégy éves gyereket eljátszani úgy, hogy az hiteles legyen maszk és minden egyéb külsőség nélkül. Megszenvedtem ezért a szerepért.
MN: Úgy tudom, először dolgoztál Alföldivel...
MÁ: Rendezőként igen. Játszottam már vele a Mandragórában, még főiskolás volt, a dajkáját alakítottam. Alföldi sokat segített nekem Momo szerepének megoldásában, és igazán hatalmas öröm volt három ilyen csodálatos partnerrel dolgozni. Egyedül Rajhona Ádámmal játszottam korábban a Játékszínben, a Hattyúdal átiratában, Lukács Sándorral és Csomós Marival pedig ez az első közös színpadi munkánk.
MN: Momo alakjában összeér a gyermeki rácsodálkozás az öreg lelkek bölcsességével. Milyen érzelmi csapokat nyitott meg benned a sorsa?
MÁ: Momo kissé primitíven fogalmazó, ám komoly élettapasztalattal, gondolatokkal és érzelmi intelligenciával bíró személyiség. Magányosságában megtalálja azt az embert Rosa mama személyében, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. Ez a gyerek szegénységben, rossz körülmények között, de a maga módján szeretetteli és szabad közösségben nőtt fel. Ezért nincsenek előítéletei a másik emberrel szemben. Nem számít, hogy ki milyen bőrszínű, vallású, csak az életben való közlekedés a lényeg.
MN: Mennyire kellett mélyre hatolnod a saját gyermeki énedben, a gyerekkori élményeidben?
MÁ: Mindenféle megtörtént velem is. Gyerekkoromban én is megtapasztaltam az üldöztetést, mert zsidó vagyok. Sajnos a kirekesztés mint téma mindig aktuális, mindig megtörténik, ismétlődik a világban, mégsem tanulunk belőle. Az emberi alaptulajdonságok nem változnak, csak a civilizáció. Marad a remény, hogy valamikor talán mégis másképp lesz.
MN: Milyen közegekben alapozódott meg a színészethez nélkülözhetetlen nyitottságod?
MÁ: Ne keverjük össze a szakmát az élettel! Gyerekkoromban fura módon éppúgy voltam kiscserkész egy rövid ideig, mint úttörő és úttörővezető. Mindkét helyen kaptam közösségi élményt. Aztán tizennégy évesen gimnázium helyett bekerültem egy hivatásos néptáncegyüttesbe, ahol rengeteg új impulzus ért. Vidékre jártunk táncokat, dalokat gyűjteni, tágult az érdeklődési köröm. Korán felnőttem. Mindig volt bennem kellő kíváncsiság és figyelem.
MN: Természetes volt a váltás a néptáncról a színészetre?
MÁ: Annyi minden akartam lenni, történelemtanár, balerina, épp csak vasmunkás nem. Nyolcadikos koromban azt írtam az iskolai kérdőívre, hogy színház- és filmrendező szeretnék lenni. A néptáncban Molnár Istvánnál nemcsak míves hagyományőrző táncokat tanultunk, hanem valamiféle mozgásművészetet is, tematikus táncokat csináltunk. Hatással volt rám az egyik táncostársam, Bodrogi Gyula is, aki akkoriban már felvételizett a színművészetire. Sok verset olvasgattam vele.
MN: Sokakban ma is elevenen él Máli néni, a hazai színháztörténet egyik leghosszabb sikerszériája a Játékszínben.
MÁ: Negyvenhét éves voltam, amikor bemutattuk, és maszk nélkül játszottam az öregasszonyt. Akkor miért ne játszhatnék hetven felett gyereket?
MN: Alkati kérdés, hogy a drámai szerepektől a bulvárig, a provokatív kísérletezésektől a szobaszínházig rendkívül széles repertoárt „terítesz”?
MÁ: Rajtam kívül is nagyon sok színészre jellemző ez. Az alkat, a képesség, az érdeklődés mind benne van ebben. A színészt a kíváncsisága, az energiája mindenhová elvezeti.
MN: A Sírpiknik után újra az Orlai Produkciónál próbálsz. Anat Gov izraeli szerző Happy Ending című darabját...
MÁ: Amit Gergye Krisztián rendez rengeteg mozgással, énekkel. Izgalmas, hogyan veszi majd a közönség. Rákos nőkről szól egy kórházban. Ironikus, kicsit érzelmes darab. Mindenki mást gondol a betegségéről, máshogyan áll hozzá. Az abszolút főszereplő, Hernádi Judit figurája nem kér belőle. Az én figurámnak több műtétje volt, mégis minden erejével küzd az életéért. (A Happy Endinget a nyári előadások után szeptembertől a Belvárosi Színházban is játsszák. Kritika az online felületünkön – a szerk.)
MN: Amúgy sem lehetsz az a típus, aki könnyen felad az életben bármit.
MÁ: Kivéve biztos állásokat és jónak látszó helyzeteket, ha azok szakmailag vagy emberileg nem elégítenek ki, nem okoznak örömet.
MN: Nyilván olyan húzónevek miatt, akik meghatározók a pályádon. A nagy fővárosi kőszínházak viszont kimaradtak az életedből.
MÁ: Nem hívtak abszolút főszerepre a Nemzetibe, de azért nem volt nekem rossz dolgom a József Attila Színházban. Azért hagytam ott, mert akkor jött az ajánlat Paál Istvántól Szolnokra, ahol többek között a Nem félünk a farkastólt, a Tangót és még sok izgalmas előadást csináltam.
MN: Mégis a szabadúszás felel meg leginkább a karakterednek. Az örök mozgás tart kortalanul?
MÁ: Biztos, hogy a génekben is van valami, meg az életformában, a mentalitásban. A munkám sem hagyja azt, hogy tönkremenjen a fejem. És az is fontos, hogy van egy társam.
MN: Hogyan érint a politikai légkör, a megosztottság, egyes kultúrpolitikusok minősíthetetlen megnyilvánulásai?
MÁ: A Bárkában játszottuk a Dogville-t, amiben a következőket mondtam: „Higgyék el, hogy én már nagyon sok mindent láttam. Tudják, hány rendszert megéltem már, és mindnek mi lett a vége?” Hát ezért bírom elviselni, mert változtatni kell. Lényeges, ki hogyan és mennyire sérül benne. A jelenlegi megosztottság el fog múlni, egyszer csak rájövünk arra, hogy így nem lehet együtt élni. Borzasztó látni például a szegénységet. Az embernek jobb a közérzete, ha a másik embernek is jó. A szolidaritásnak benne kell lennie az életünkben, különben mehetünk a levesbe. Mélységes bajnak tartom a jelenlegi iskolarendszert is, amelyben uniformizálva nevelik a gyerekeket. A munka, a kreativitás örömét veszik el az emberektől, azt a lehetőséget, hogy egy színesebb életet élhessenek. Én szerencsére még örömömet lelem a szakmámban. Sajnos nincs kiterjedt családom, gyerekek, unokák, a barátaim is elmennek. Addig szeretnék élni, amíg munkaképes vagyok, és nem szorulok arra, hogy gondoskodjanak rólam. Annyi magányos embert látok a világban. Hálát adok az égnek, hogy van mit kezdenem magammal.
