Interjú

„Mehetünk a levesbe” – Margitai Ági színész

  • Szentgyörgyi Rita
  • 2014.08.28 14:00

Színház

Vándormadár természet, zsigeri kíváncsisággal. Színészbravúrnál több, hogy egy tizenéves arab fiú alakjába sűríti mindazt az élettapasztalatot, bölcsességet, ami a sajátja.

 

Magyar Narancs: Kinek az ötlete volt, hogy Émile Ajar kultikus regényének négyszereplős színpadi változatában, a Rózsavölgyi Szalonban Momót, az arab kisfiút elevenítsd meg?

false

 

Fotó: Németh Dániel

Margitai Ági: Lőrinczy Attila készítette a regény színpadi átdolgozását, először ő gondolta rólam, hogy inkább vagyok egy „kongói gyerekkatona”, mint Ro­sa mama, a haldokló öregasszony. Amikor Zimányi Zsófia Alföldi Róbertet kérte fel rendezőnek, ő is azt mondta, hogy Momo szerepét nem lehet megcsinálni egy gyerekkel. Több tapasztalatot igényel, hiszen ő az a központi figura, aki a történetet elmeséli. Eleinte tartottam tőle, a szöveg mennyiségétől is féltem. Kihívás egy korombeli nőnek egy tizennégy éves gyereket eljátszani úgy, hogy az hiteles legyen maszk és minden egyéb külsőség nélkül. Megszenvedtem ezért a szerepért.

MN: Úgy tudom, először dolgoztál Alföldivel...

MÁ: Rendezőként igen. Játszottam már vele a Mandragórában, még főiskolás volt, a dajkáját alakítottam. Alföldi sokat segített nekem Momo szerepének megoldásában, és igazán hatalmas öröm volt három ilyen csodálatos partnerrel dolgozni. Egyedül Rajhona Ádámmal játszottam korábban a Játékszínben, a Hattyúdal átiratában, Lukács Sándorral és Csomós Marival pedig ez az első közös színpadi munkánk.

MN: Momo alakjában összeér a gyermeki rácsodálkozás az öreg lelkek bölcsességével. Milyen érzelmi csapokat nyitott meg benned a sorsa?

MÁ: Momo kissé primitíven fogalmazó, ám komoly élettapasztalattal, gondolatokkal és érzelmi intelligenciával bíró személyiség. Magányosságában megtalálja azt az embert Rosa mama személyében, akivel kölcsönösen szükségük van egymásra. Ez a gyerek szegénységben, rossz körülmények között, de a maga módján szeretetteli és szabad közösségben nőtt fel. Ezért nincsenek előítéletei a másik emberrel szemben. Nem számít, hogy ki milyen bőrszínű, vallású, csak az életben való közlekedés a lényeg.

MN: Mennyire kellett mélyre hatolnod a saját gyermeki énedben, a gyerekkori élményeidben?

MÁ: Mindenféle megtörtént velem is. Gyerekkoromban én is megtapasztaltam az üldöztetést, mert zsidó vagyok. Sajnos a kirekesztés mint téma mindig aktuális, mindig megtörténik, ismétlődik a világban, mégsem tanulunk belőle. Az emberi alaptulajdonságok nem változnak, csak a civilizáció. Marad a remény, hogy valamikor talán mégis másképp lesz.

MN: Milyen közegekben alapozódott meg a színészethez nélkülözhetetlen nyitottságod?

MÁ: Ne keverjük össze a szakmát az élettel! Gyerekkoromban fura módon éppúgy voltam kiscserkész egy rövid ideig, mint úttörő és úttörővezető. Mindkét helyen kaptam közösségi élményt. Aztán tizennégy évesen gimnázium helyett bekerültem egy hi­vatásos néptáncegyüttesbe, ahol rengeteg új impulzus ért. Vidékre jártunk táncokat, dalokat gyűjteni, tágult az érdeklődési köröm. Korán felnőttem. Mindig volt bennem kellő kíváncsiság és figyelem.

MN: Természetes volt a váltás a néptáncról a színészetre?

MÁ: Annyi minden akartam lenni, történelemtanár, balerina, épp csak vasmunkás nem. Nyolcadikos koromban azt írtam az iskolai kérdőívre, hogy színház- és filmrendező szeretnék lenni. A néptáncban Molnár Istvánnál nemcsak míves hagyományőrző táncokat tanultunk, hanem va­la­miféle mozgásművészetet is, tematikus táncokat csináltunk. Hatással volt rám az egyik táncos­társam, Bodrogi Gyula is, aki ­akkoriban már felvételizett a színművészetire. Sok verset olvasgattam vele.

MN: Sokakban ma is elevenen él Máli néni, a hazai színháztörténet egyik leghosszabb sikerszériája a Játékszínben.

MÁ: Negyvenhét éves voltam, amikor bemutattuk, és maszk nélkül játszottam az öregasszonyt. Akkor miért ne játszhatnék hetven felett gyereket?

MN: Alkati kérdés, hogy a drámai szerepektől a bulvárig, a provokatív kísérletezésektől a szobaszínházig rendkívül széles repertoárt „terítesz”?

MÁ: Rajtam kívül is nagyon sok színészre jellemző ez. Az alkat, a képesség, az érdeklődés mind benne van ebben. A színészt a kíváncsisága, az energiája mindenhová elvezeti.

MN: A Sírpiknik után újra az Orlai Produkciónál próbálsz. Anat Gov izraeli szerző Happy Ending című darabját...

MÁ: Amit Gergye Krisztián rendez rengeteg mozgással, énekkel. Izgalmas, hogyan veszi majd a közönség. Rákos nőkről szól egy kórházban. Ironikus, kicsit érzelmes darab. Mindenki mást gondol a betegségéről, máshogyan áll hozzá. Az abszolút főszereplő, Hernádi Judit figurája nem kér belőle. Az én figurámnak több műtétje volt, mégis minden erejével küzd az életéért. (A Happy En­dinget a nyári előadások után szeptembertől a Belvárosi Színházban is játsszák. Kritika az online felületünkön – a szerk.)

MN: Amúgy sem lehetsz az a típus, aki könnyen felad az életben bármit.

MÁ: Kivéve biztos állásokat és jónak látszó helyzeteket, ha azok szakmailag vagy emberileg nem elégítenek ki, nem okoznak örömet.

MN: Nyilván olyan húzónevek miatt, akik meghatározók a pályádon. A nagy fővárosi kőszínházak viszont kimaradtak az éle­tedből.

MÁ: Nem hívtak abszolút főszerepre a Nemzetibe, de azért nem volt nekem rossz dolgom a József Attila Színházban. Azért hagytam ott, mert akkor jött az ajánlat Paál Istvántól Szolnokra, ahol többek között a Nem félünk a farkastólt, a Tangót és még sok izgalmas előadást csináltam.

MN: Mégis a szabadúszás felel meg leginkább a karakterednek. Az örök mozgás tart kortalanul?

MÁ: Biztos, hogy a génekben is van valami, meg az életformában, a mentalitásban. A munkám sem hagyja azt, hogy tönkremenjen a fejem. És az is fontos, hogy van egy társam.

MN: Hogyan érint a politikai légkör, a megosztottság, egyes kultúrpolitikusok minősíthetetlen megnyilvánulásai?

MÁ: A Bárkában játszottuk a Dogville-t, amiben a következőket mondtam: „Higgyék el, hogy én már nagyon sok mindent láttam. Tudják, hány rendszert megéltem már, és mindnek mi lett a vége?” Hát ezért bírom elviselni, mert változtatni kell. Lényeges, ki hogyan és mennyire sérül benne. A jelenlegi megosztottság el fog múlni, egyszer csak rájövünk arra, hogy így nem lehet együtt élni. Borzasztó látni például a szegénységet. Az embernek jobb a közérzete, ha a másik embernek is jó. A szolidaritásnak benne kell lennie az életünkben, különben mehetünk a levesbe. Mélységes bajnak tartom a jelenlegi iskolarendszert is, amelyben uniformizálva nevelik a gyerekeket. A munka, a kreativitás örömét veszik el az emberektől, azt a lehetőséget, hogy egy színesebb életet élhessenek. Én szerencsére még örömömet lelem a szakmámban. Sajnos nincs kiterjedt családom, gyerekek, unokák, a barátaim is elmennek. Addig szeretnék élni, amíg munkaképes vagyok, és nem szorulok arra, hogy gondoskodjanak rólam. Annyi magányos embert látok a világban. Hálát adok az égnek, hogy van mit kezdenem magammal.

Neked ajánljuk